Ennél ócskább, semmitmondóbb, jellegtelenebb fővárost életemben még nem láttam. Túrkálók voltak a legnagyobb üzlethelyiségekben, és egymást érték a koldusok. Nem láttam sehol tereket, palotákat, irodaházakat. Hosszas keresgélés és gyaloglás után megkerült a folyópart, egy török híd, valami romok is, de ezeket úgy benőtték az apró házak, hogy már alig látszott belőlük valami.
Podgorica – először
Az egyik utcában dzsámi szerénykedett. Sok elhagyott ház ásított hiányzó ajtókkal és ablakokkal az érkezőre. Az egyikbe beléptem, de mindjárt hátráltam is kifelé, mert tele volt szeméttel, ócska ággyal, rongyokkal és borosüvegekkel, s ami még elrettentőbb, használt injekciós-fecskendők és -tűk hevertek a földön. Egy taxistól megkérdeztem, hogy merre van a múzeum.
Kicsit meglepett, hogy nem tudta, teljesen másfajta igénytelenség lakozott benne, olyan, amilyent nem is sejtettem. Tökéletes bunkó volt, amilyent idehaza is találunk időnként a városainkban. Kiderítettem magam: ott volt a törökök által emelt torony tövében. A múzeum is meglepően gyatra volt, raktárnak nézett ki, s a falain mindféle firkálmányok éktelenkedtek. Vásároltam egy Montenegro-térképet és a helységjegyzékében keresgélni kezdtem, hogy van-e Madzar, Medzeri, Macari, Meceri nevű falu. A hagyomány szerint a törökök lehajtottak ide egy seregnyi magyar foglyot, s úgy tudom, hogy azok ivadékai alapították és lakták a Macari nevű községet. A térképen azonban ilyen nevű település nem szerepelt. Megkérdeztem pár odavalósit is, de nem tudtak felvilágosítani.
Látnivalók híján visszamentem a vonatállomásra és potom 1 euró 20 centért jegyet váltottam Virpazarba. Előttem egy isztambuli férfi álldogált, amolyan modern török, aki egyáltalán nem nézett ki annak, mégcsak muszlimnak sem, és amikor megszólítottam az anyanyelvén, csakazértis angolul válaszolt. Annál jobban ment aztán a társalgás a váróteremben egy korei fickóval, akivel japánul váltottunk pár mondatot. Valami nagyvállalkozónak volt a fia, aki kiküldte Japánba tanulni, aztán pedig azt a feladatot kapta otthonról, hogy menjen el világot látni. Annyira furcsának tűnt ez a csevej, hogy hamarosan mindenki felfigyelt ránk.
A koreai fiú elpanaszolta, hogy nem egészen kedvező számára itt a véle való bánásmód, sokszor érzi, hogy hátrányára van ázsiai mivolta. Ha nem is piszkálják, de amikor bemegy egy boltba vagy étterembe, csak későre szolgálják ki, nem jól adnak vissza, nem akarnak segíteni neki, és érzi, hogy, amikor tehetik, folyton átverik. Mondtam, ne búsuljon, mert ez a mongolok háromnegyed évezreddel ezelőtti pusztításainak az eredménye, furcsa félelmek és beidegződések élnek az itteniekben a közép-ázsiaiak és a távol-keletiek iránt, és ezt még ma is sárga veszedelemnek nevezik a Kelet- és Közép-Európaiak… Ő elment böreket enni, én meg kimentem a peronra, nehogy elszalasszam a vonatot.
Ott egy német öregúrral váltottam pár szót, aki berlini volt, de szenvedélyes utazó lehetett, mert Azerbajdzsánba készült eljutni, s azért állt meg az általa pár évvel ezelőtti kutya-világról szóló televíziós híradósokból megismert Podgoricában, hogy megjavíttassa a biciklijét.
Berecz Edgár