Féljünk-e a kannibáloktól?

Lóránt Attila - majommal

Igazán szép és kerek történet, amikor valaki már gyerekkorában elhatározza, hogy „mi lesz, ha nagy lesz”, s aztán irigylésre méltó kitartással kapaszkodva szikláról-bércre, felér pályája csúcsára… E tekintetben Lóránt Attila fotográfus története rendhagyó történet. Nem készült már gyerekkorában fotósnak, sőt: egy ideig „nagykorában” sem, pályája ilyetén alakulásába a véletlen szólt bele. Reklámfilm-rendezőként 2002-ben Dél-Afrikában készített egy reklámfilmet, és megtetszett neki a vörös kontinens. Olyannyira, hogy néhány hónap múlva visszatért Kelet-Afrikába. Egy reggel az Indiai óceán partján kószált, amikor arra lett figyelmes, hogy az ott lévő halászok égetnek valamit. Amikor közelebb ment, akkor látta, hogy lángoló autógumikkal égetik le a csónakjaikra tapadt fúrócsigákat. Annyira megdöbbentette a látvány, hogy készített egy fotót. Ez volt az első fotója. Innen indult a pályája, amely végül a National Geographic Társaság karjaiba röpítette.

Egy magyar fotós kalandjai az Amazonas őserdeiben

A 2002-ben, Kelet-Afrikában kezdődött történet 2003-ban, egy Ecuadorba vezető repülőút után kezdett igazán kiteljesedni. Attila a fejébe vette, hogy felkutatja és megörökíti a világnak az eltűnőben lévő dél-amerikai indián törzseket és a magas andoki indián kultúrákat. Ezt a repülőutat további 164 követte, a következő három esztendőben szinte folyamatosan az amazóniai országok és Budapest között ingázott. De nemcsak Dél-Amerika volt az úticélja, hiszen Ausztrália kivételével minden kontinensen megfordult. Fenn Északon, a lappoknál is. Aztán végigjárta Almásy László egykori Afrika-kutató útjait, akinek élettörténetét legutóbb Az angol beteg c. nagy sikerű film dolgozta fel. És rájött, hogy ők ketten barátok, azaz rokonlelkek. Így utólag is.

A fotós két arca

Egyébként nem unalmas munka az, amit Lóránt Attila végez. Íme, néhány apróság a tekintetben, hogy időnként milyen helyzetekbe kerülhet egy hivatástudattal megáldott fotós: Kadhafi Líbiájába pl. csak hamis vízummal tudott beutazni, úgyszintén hamis engedélyekkel tudott fotózni, számtalan ellenőrzőponton kellett kivágnia magát, többször le akarták tartóztatni a hadsereg katonái. Egyszer úgy menekült meg, hogy azt hazudta: ismeri az illető katona főnökét. 2004-ben ötödmagával lezuhant repülőjével az Amazonas őserdei fölött. A zuhanást szerencsésen túlélték, a repülő nem robbant fel velük. Szerencséjükre tudtak tájékozódni a dzsungelben, de így is kilenc napig tartott, míg elérték el az első indián falut. A kaland mellékes hozadéka: 70 kilóról 57-re fogyott mire hazaért. Aztán 2004. novemberében Kolumbiában másik két társával együtt a gerillák fogságába esett. Ketten megszöktek, de újból elfogták őket, amint csónakjukkal az Amazonason menekültek, és puskatussal iszonyatosan ellátták a bajukat. Egy interjúban azt mondta: nem szeretne mindenről beszélni, ami velük ott történt, mert annyira megviselte, hogy a mai napig nem tudta feldolgozni teljesen a történteket. Végül az egyik gerillaharcos segítségével ismét megszöktek, átjutottak Venezuelába, ahol menedékjogot kértek, de menedékjog helyett bilincset kaptak, és csak bonyolult magyarországi és nemzetközi intervenciók nyomán sikerült kiszabadulnia. Ennek ellenére egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy feladja, hogy más hivatást válasszon, már csak azért sem, mert olyan élményeket tartogat a munkája, amelyek megerősítik hitében, hogy szükség van arra, amit csinál. Elmondhatja magáról például, hogy Brazíliában, az Amazonas gyűjtőmedencéjében, több törzset ő dokumentált először a világon. Arra a kérdésre, hogy miként jut el hozzájuk, miként tud a bizalmukba férkőzni, azt válaszolta, hogy van egy sajátos és eddig bevált módszere: az európai kultúrából érkezőktől eltérően ő soha nem erőszakos, nem mond véleményt, nem ítélkezik, nem akarja átvenni az irányítást, nem akar rendezni, hagyja, hogy őt „rendezzék”, bevonják az életükbe  – ez a titka, hogy ezek a népek közel engedik magukhoz. Közvetítők révén puhatolja ki, hogy mi az esélye annak, hogy hosszabb-rövidebb időre befogadják hétköznapjaikba, majd amikor a helyszínen van, alkalmazkodik a körülményekhez. Volt olyan törzs, ahol elvették a fényképezőgépét, mert a törzs életformája és mentalitása szerint, azoknak, akik együtt élnek, nem lehetnek saját tárgyaik, minden mindenkié, minden közös. Ha a törzs valamely tagjának elromlik vagy elvész egy szerszáma, munkaeszköze, pl. az íja, közösen kimennek az erdőbe és készítenek egy másik íjat a kárvallottnak. Nehezen is tudta visszaszerezni tőlük a gépét, mert nem értették, hogy miért aggódik, miért félti, hiszen ha elromlik, kimennek az erdőbe és csinálnak egy másikat… Felbecsülhetetlen értékű és kimeríthetetlen az az élettapasztalat, amit ezeken az útjain gyűjtött. Bevallása szerint, arra a következtetésre jutott, hogy ez a világ egy nagy játszótér, „amelyben jól kell éreznünk magunk.” Az igaz, hogy ő csak akkor érzi jól magát, ha valami olyasmit csinálhat, ami fontos és értéket képvisel.

Peruban

Éppen ezért 2002-ben létrehozta az ,,Eltűnő félben” Lévő Kultúrák Egyesületét, amelynek fő tevékenysége magas színvonalú vizuális dokumentációk létrehozása. Tagjai küldetésüknek tartják azon kultúráknak, kisebbségeknek művészi szintű dokumentálását, melyeknek jövője bizonytalan. Elmondása szerint munkája során nagyon sokat tanult a különböző kultúrájú népektől, de leginkább embernek lenni. Továbbá azt, hogy léteznek másfajta gondolkodásmódok is a világban, mint a miénk, vannak alternatív megoldások és párhuzamos világok, amiket meg kell érteni, amelyekkel szemben toleránsnak kell lenni. Mindeközben pedig meg kell hagyni az egyének és a népek önrendelkezési jogát és folyamatosan tanulni kell egymástól.

Madártollakkal játszó kisgyerek Észak-Barzília őserdejében (2005)

Azt egyébként elutasítja, hogy ő ezeknek a népeknek a megmentője lenne. Nem kell őket megmenteni, nem kell beavatkozni a természetes folyamatokba, az életükbe – mondja. Kell hagyni, hogy „önrendelkezzenek”, minden nép felnőtt nép, nem szabad őket megakadályozni abban, hogy az általuk választott utat járják. Ha nem akarnak kapcsolatba lépni velünk, kell hagyni, hogy elkülönülten éljenek – ők tudják a legjobban, mi a jó nekik. Számos példa van rá, hogy amikor ezek a törzsek kapcsolatba kerültek a nyugati civilizációval, nem akartak csatlakozni, nem kértek belőle, folytatták megszokott életüket. Ezt hagyni kell, ehhez joguk van – tartja Lóránt Attila. Hogy van-e magasabb vagy alacsonyabb rendű, színesebb, gazdagabb vagy fakóbb, szegényesebb kultúra? Ilyen kategóriák nem léteznek a magyar fotográfus szerint.

Afrikában

Mindegyik kultúra éppen megfelelő ama nép vagy törzs számára, mely létrehozta, és tökéletesen kielégíti az igényeit. Egy riporter rákérdezett arra is, hogy mi a helyzet azzal a jelenséggel, amitől az európaiak annyira rettegnek: a kannibalizmussal? Ilyent soha nem tapasztalt, de erre utaló jegyekkel találkozott. És semmiképpen sem úgy kell elképzelni, ahogyan a horrorfilmekben elszabadult fantáziával ábrázolják! Venezuela és Brazília határán az egyik törzsnél tudomást szerzett egyfajta kannibalisztikus rítusról – ha meghal az idős családtag, elhamvasztják majd összeszedik a csonttöredékeket, levest főznek belőle és azt megisszák – hisznek abban, hogy az elhunyt ember bölcsessége átszáll beléjük. Volt olyan törzs is, amelytől megtudta, hogy az ember legfinomabb része a tenyerén lévő hús. De ezek a népek teljesen másként értelmezik a fogalmakat, mint mi, ezért nem könnyű pontos és érvényes információkhoz jutni. Pl. az egyik törzs férfitagjai arra a kérdésre, hogy a nők mit dolgoznak, azt válaszolták, hogy a nők nem dolgoznak. Erre felhozta nekik, hogy: de hát a manióka-földeket ők művelik. A válasz: igen, de nem dolgoznak. Aztán halásznak is, a kunyhók tetejére ők fonják a fedelet stb. – sorolta tovább az érveit. Ennek ellenére kitartottak amellett, hogy a nők nem dolgoznak. A közös szótár és fogalomkészlet hiánya következtében gyakran eltorzulnak az információk, és hamis képek járják be a világot.

A National Geographic egyik magyarországi lapszámának borítója Lóránt Attila fotójával - tíz esztendő alatt a természeti népek életét dokumentálta Kelet-Afrikától az Amazonas, az Andok és Kongó vidékéig

Bár sokan vannak, akik – esetleg kalandvágyból is – erre a munkára adnák a fejük, ez viszonylag keveseknek sikerül. Mert hát nem elég a hivatástudat, esetenként még a tehetség sem, megfelelő anyagi  háttérre van szükség ahhoz, hogy az ember sikerrel járjon. Lóránt Attila is csak segítséggel, ösztöndíjak és nagy nemzetközi cégek támogatásával végezheti a munkáját. Ez azt jelenti, hogy Amazónia mellett azért egyszer-kétszer Washingtont is útba kell/kellett ejtenie, nyilván nem dokumentációs céllal… Tehetségére felfigyelve, kezdeményezését utóbb felkarolta a National Geographic Társaság, olyannyira, hogy ő volt az első magyar, akinek könyvét is publikálta. 2006-ban jelent meg a jellegzetes „sárga keretes” logóval az Indiánok az Amazonas mentén és az Andokban című kötete. És azóta is több projekt lebonyolítását bíztak rá.

3×3 52 486?

Az előbb Sepsiszentgyörgyön, a Székelyföldi Vadászati Múzeumban, majd a székelyudvarhelyi Művelődési Házban kiállított 3×3 52 486 című, személyes indíttatású projektje nagyban különbözik a korábbi munkáitól. A szerző fényesen ívelő karrierjét ugyanis 2009/2010 fordulóján súlyos betegség, egy Kongóban összeszedett malária torpantotta meg. Miközben New York-ban, az ENSZ által szervezett Erdők Évének nyitókiállításaként egy nagyszabású, és viharos sikert arató fotókiállítása nyílt, amit közvetve vagy közvetlenül ötmillió ember láthatott, a Times Square-en (New York Champs Elysées-jén, ahol naponta 365.000 ember fordul meg) pedig tizenhat óriáskijelzőn két hónapig futott a kiállítás promóciója, azalatt ő Budapesten lábadozott. Ez a csapás átformálta az ifjú fotográfus életszemléletét.

A 3 x 3 52 486 kiállítás anyaga könyv formájában is megjelent

„Ezen projektem – írja a szerző a kiállítása kapcsán – 3×3-as mátrixokba rendezett képkompozíciói alapján kapta címét. A másik két szám magyarázata, hogy az év mind az 52 hetéről készítettem ilyen képeket. Fotónaplóm végleges változatában összesen 52 szer 9 képet tartalmazó kompozícióból, valamint 18 single képből, azaz 486 képből áll össze. 3×3 című mozaik-napló-enciklopédiám egy személyes projekt, vallomás önmagamról. Meditatív felsorolása az életemet átható vizuális elemeknek, érzelmeknek, gondolatoknak. Lelki utazás – betegségem megélésétől a remény elvesztésén át annak visszaszerzéséig. A magány szeretete. Az élet, az elmúlás csendes átgondolása. Olyan útinapló, amely nem távoli geográfiai helyekre kalauzolja el az Olvasót, hanem lehetőséget ad a belső utazásra, miközben a világ apró részletein át leképezi a bennünket körülvevő anyagi és láthatatlan, érzelmi valóságot. E munkát 2010-ben kezdtem, s két fontos esemény játszott közre abban, hogy a projekt elnyerhesse végső formáját. Az egyik a mindannyiunk életében oly fontos véletlen volt. A másik pedig súlyos betegségem, amely több mint egy évig önkényes erőszakkal alakította és befolyásolta lehetőségeimet, mozgásteremet, gondolataimat, érzéseimet. Egész életemet… A véletlen 2010. július eleje – Bulgária, a Fekete-tengernél. Fotókiállításom megnyitója előtt Várna tengerparti parkjában sétáltam Dimitrinával, bolgár barátommal, amikor angol feliratú dobozkákban árusított helyi fánkot vásároltunk az egyik árusnál. A tarka csomagolást díszítő szöveg szürreális gondolatokat ébresztett bennünk: a pontatlan fordítást úgy is értelmezhettük, mintha bolgárok testrészeiből sült volna az a fánk! Elbűvölt a pillanat valószerűtlensége és a környezet, a tengeri levegő sajátosan kavargó, enyhe szélfuvallataiban mellettem lépkedő lány. Kísérletképpen készítettem hát róla pár fotót…

Néhány nappal később azután – immár hazafelé tartva – játszadozni kezdtem ezekkel a képekkel, formákkal és hangulatokkal, s mire leszállt a repülőgépem, kialakult az itt alkalmazott 3×3-as keretrendszer ötlete. Kilenc kép éppen elegendő ahhoz, hogy a szemlélő ne csak az egyes fotók tartalmára, jelentésére figyeljen, hanem hatása alá kerüljön az egész konstrukció hangulatának, az elrendezés keltette érzelmeknek is. Akkor azonban félreraktam azt az első próbálkozást, s csak később vettem újra elő a félkész koncepciót…

A Kelet-Afrika - több mint szafari című kötet borítója

Betegségem volt a másik fontos esemény. Hosszan elhúzódott, szinte megbénított a kór. Évek embertelen tempójú munkája után szervezetem nem bírta tovább. Hónapokig nem tudtam, mire számíthatok. Vajon lesz-e még életemben egy újabb május? Vagy április? Megérem-e következő születésnapomat? De nem csupán a betegség lelki-szellemi terhe volt bénító, hanem a testi tünetek is. Sokáig csak rövid sétákra voltam képes, lázzal, fájdalmakkal, rettegéssel. A helyhez kötöttség, a szűk mozgástér szöges ellentétben állt korábbi életmódommal, s ez lehetett az oka, hogy kezdtem felfigyelni környezetem apró részleteire. Megnőtt a fontossága minden kis tárgynak, árnyéknak, sétáim során látott motívumnak. Hosszú időre képes volt lekötni egy-egy fénytükröződés, a gyep füvén kanyargó öntözőcső vagy a járda aszfaltján egy repedés.

Megváltozott a tárgyak jelentése, felértékelődtek korábbi életem felszínesen érzékelt jelenségei. Közben pedig fotóztam – ezt-azt, bármit, ami mellett elhaladtam, ami szembejött velem. Korábban mellékes látványelemek, apró kis részletek kaptak új jelentést szememben, s transzformálódtak a fájdalom szépségévé, a lemondás könnyedségévé vagy éppen ragaszkodássá, esetleg bánattá, időnként szeretetté. A képek fogalmakká váltak, azok meg képekké. Tűnő, de örök pillanatokká. Ezek a felvételek elmúlt egy évemet dokumentálják. Egy olyan ember fotói, aki azon töpreng, hogy életének talán utolsó képeit készíti…

Brazíliában

2011 tavaszára végül különös békességet éreztem magamban. Felkészültem az esetleges búcsúzásra, de mindeközben örültem az élet egyszerűségének. Boldog voltam. Hosszú hónapok elteltével azután kezdtem talpra állni, és akkor már Budapesten kívül újra eljutottam külföldre is. Így történt, hogy fotónaplóm második felében megjelennek az Egyesült Államokban, Egyiptomban, Kongóban, Spanyolországban és Svédországban készült felvételek. Mindeközben írtam… A könyvem lapjain olvasható naplórészletek, verstöredékek szinte csak úgy, mellékesen születtek. Az ötlet azonban, hogy képeimet ezekkel az önmagamnak firkálgatott kis karcokkal párosítsam, csak jóval később jött. Eleinte még nem is gondoltam, hogy könyv lesz ebből a fotósorozatból. Amikor azután körvonalazódni kezdett bennem a kötet ötlete, arra gondoltam, majd megkérek valakit, hogy írjon szöveget a képeimhez. Ez az elképzelés sokáig tartotta magát – egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy azokról az eseményekről, amelyeken keresztülmentem, senki sem számolhat be olyan hitelesen, mint én magam. Ekkor szedtem elő „házi használatra” készült skicceimet-vázlataimat, a mobiltelefonomban lapuló elektronikus jegyzeteimet, verstöredékeimet. Miközben összepárosítottam őket a képekkel, úgy éreztem, hogy a szövegtöredékek és a fotók együtt új életre kelnek. Nem igazi képaláírások ezek a szavak-mondatok, de kép és szöveg valamiképpen mégis összetartozik – kiegészítik egymást, kiteljesítik egymás jelentését. Amikor naplót írtam magamnak, inkább csak odavetettem egy-egy sort, hiszen soha nem gondoltam, hogy e gondolatokat bármikor megosztom majd másokkal is. S ez így volt jól. Mert azt írtam, ami jött. Őszintén és önkontroll nélkül. Gondolattörmelékek. Spontán szavak-mondatok. Ilyen volt hát az elmúlt egy évem. Végtelenül nehéz, mégis felemelő – hiszen végül is újra jól vagyok.”

Ez olyannyira igaz, hogy a hírek szerint jelenleg újólag az Amazonas őserdeibe kell utaznia annak, aki találkozni szeretne vele…

Lakatos Mihály

Székelyudvarhelyen Lóránt Attila kiállítása a Művelődési Ház földszinti kisgalériájában április 30-ig látogatható.

A kiallitas plakatja