Karácsony Gyula Művelődési Ház lesz Csinódban

A népi építészet remekeit ezen a félreeső helyen ma is nagy szeretettel gondozzák és használják az ott lakók

A Csíkszentgyörgyhöz tartozó Csinód tanyán ünnepre készülnek: június 17-én, kedden 10 órától tartják a kultúrotthon névadó ünnepségét. Az intézmény felveszi a tanya egykori mesemondójának, népzenészének, a 15 éve elhunyt Karácsony Gyulának a nevét. A hír Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzostól származik, aki a kis település szellemi-kulturális életének egyik legfőbb mozgatója, előrelendítője. És pár éve állandó lakója is, családjával együtt. A tanya kissé eldugott völgyben, Csíkszentmárton községközponttól kb. 15 kilométerre fekszik, annak a rosszul járható útnak a mentén, amely aztán az Úz völgyébe vezet el. Szentmártonból kiérve, kissé tovább, alighogy a jármű nekirugaszkodhatna az enyhe emelkedőnek, elfogy az aszfaltút a kerekek alól, és eltűnik a zsebtelefonok jele is, hellyel-közzel, de leginkább erősítővel lehet használni a készüléket.

Csinódi iskolások farsangkor

Csinód sajátságos tanyai képe nyilván abból adódik, hogy a központ körül sűrűsödő lakóházak is a családok tulajdonában lévő földterületekre épültek, köztük a gazdálkodáshoz és gazdasági épületekhez szükséges, megfelelő távolságot hagytak. Az útra merőleges szalagtelkek földművelésre jórészt alkalmatlanok: a termőréteg nagyon vékony, a föld nem fekete, alább csupa kő, és krumplin, csekély veteményen kívül mást alig lehet vagy érdemes termelni, mert későn tavaszodik, és az őszi zord idő is jóval hamarabb beáll, mint lent, az Alcsíki-medencében.

Karácsony Gyula és felesége, Fodor Ilona - a kép az 1950-es évekből származik

Lakói jórészt gyimesi csángók utódai – ezt a családnevek is mutatják –, akik a Bánkfalvához és Csíkszentgyörgyhöz tartozó területeket egykor benépesítették. A XIX. század végén kezdődött a megtelepedés, jegyzi fel Nagy Balázs a Székelyföld falvai a huszadik század végén című terjedelmes munkájának Csík-, Kászon- és Gyergyószéket bemutató II. kötetében. Már ott kiemeli Karácsony Gyulát, fényképet is közöl róla.

A csinódi templomot 1997-ben szentelték fel, népesség szempontjából a hatvanas évek voltak a legkedvezőbbek (415 személy). Óvodája és iskolája van a falucskának, melynek népe állattenyésztésből és erdőlésből él. A hagyományos gazdálkodás és a ránk tört modern életforma összekeveredő képeit láthatjuk Csinódban is, a településkép is kezd megváltozni, akárcsak a mindennapi élet.

Most meg nagy elhatározással arra a döntésre jutottak, hogy a tanya szellemi életének helyet adó épületet külön névvel illessék. Mondhatni ez a rendje a világnak: belakják az emberek a természet egy-egy kis szegletét, aztán saját képükre alakítják. Ez történik Csinódon is: megjelölik a művelődési házat, egyúttal kimutatva, hogy honnan, milyen kultúrkörből származik ez a közösség, és mit tekint a maga számára mérvadónak, értéknek, megőrzendőnek.

Illetve, és ez egyáltalán nem mellékes, mit tekint most útmutatónak a következő nemzedékek számára, merre szeretnék a ma élő emberek fordítani a még meg sem született csinódi gyerekek és majd felnövő fiatalok arcát, mit testálnak rájuk azzal, hogy Karácsony Gyula nevével jelölnek meg egy középületet.

Ugyanakkor azon is érdemes elgondolkodni: ki és mi volt nekik és persze nekünk Karácsony Gyula? Csak a népmesék elmondója? Csak zenész, akire sokáig emlékeznek jókedvű emberek? A falu szószólója, vőfélye?

Ó, igen, talán ennyi is elég lenne ahhoz, hogy Karácsony Gyula nevét kőbe, márványba véssék. Már csak azért is, mert egy jórészt mesterségesen, erőszakkal, vörös lobogók csattogtatásával eltüntetett – és mindemellett: küzdelmes, nehéz – életforma jelképévé vált. Egészen pontosan: az emléke. Valami olyat jelent, ami már nincsen. Ami még szinte kézzelfogható a ma embere számára, azért, mert meséit megjelentették, őriznek róla fényképeket, emléke él a településen. Mégis megfoghatatlan, mert visszahozhatatlan. Ebből (is) látszik, mennyire nemtörődöm módon bánunk értékeinkkel, kincseinkkel… Persze mindehhez hozzá kell tenni: amíg még voltak mesemondók, azt hitték a környezetükben élők, hogy mindig is lesznek. Mint ahogyan a jó zenészekről mi is azt gondoljuk, hogy mindig kell lenniük…

Bálra készülődve

Az említett könyvben közölt leírás mondhatni örök emléket állít a havasi mesemondónak, aki egyben zenész és a közösségi ünnepek szereplője is volt: „Csinód neves személyisége az 1999 májusában, 78 éves korában elhunyt Karácsony Gyula havasi mesemondó. Ő volt a legnagyobb tudású és legmelegebb lelkű parasztember, akivel eddigi székelyföldi gyűjtőutam során találkoztam. Jó humora, segítőkészsége saját kis közösségén belül is népszerűvé tette. Nemcsak mesélni és viccelődni tudott, hanem muzsikálni is. Róla el lehet mondani, hogy dalból volt a lelke. Ha kellett, a 18. századi hegedűjét szorította az álla alá, és a háborúban megcsonkult kezével húzta a vonót, máskor meg maga készítette gardonyán játszott. Sokfelé emlegetik azokat a lakodalmakat, amelyekben ő volt a prímás.” Hosszú időn át ő volt a település kántora is, említi fel a szerző.

A művelődési házat közmunkával építették a csinódiak, tudtam már régebbről. Ebben az épületben működik az óvoda és az V-VIII. osztály is. 2011-ben új tető került az épületre, 2012-ben pedig a kultúrotthon termét kezdték el feljavítani, a polgármesteri hivatal költségén. Új színpad készült, illetve korszerű konyhát alakítottak ki. Az Úz-völgyi Hírharangban (Csinód, Egerszék és Lesőd időszakos lapja) két évvel ezelőtt Sepsiszéki Nagy Balázs csinódi lakos, néprajzos (különben a helyi lap szerkesztője is) így fogalmazott: „Bízunk abban, hogy a helybeliek megbecsülik, megkímélik és sokáig megőrzik ilyen állapotban a művelődési házukat. Azt is remélhetjük, hogy a megújult épület a kulturális élet megújulását is fogja eredményezni.”

Mi is bízunk abban, hogy egy olyan települést, amelynek lakói küzdelmes életük során életteret teremtettek maguknak és megélhetést csikartak ki a havasi földből, nem tüntethet el soha semmilyen erőszakrendszer, sem sanyarú anyagi körülmények, kedvezőtlen létfeltételek. Lesz még kelendősége a csinódi természeti környezetnek, amint ezt Nagy Gergő Kecsketánc című könyvében meg is fogalmazza, a ráeszmélő gyerek szemével felfedezve az értékeit.

"Alternatív" községtábla

Idézzük csak fel, milyennek ismerte meg a néprajzos a művelődési otthon névadóját élete alkonyodó szakaszában: „Gyula bácsi együtt élt a természettel, ismerte a csillagok járását, a korszerű műszereket használó meteorológusoknál pontosabban megjövendölte a várható időjárást, az erdőt járva elleste a vadak mozgását, és nesztelen hallgatta az énekesmadarak trillázását. Teheneinek őrzése közben, egy-egy mohás törzsű fa árnyékában üldögélve éles bicskájával tenyérnyi deszkadarabokból csodálatos állatokat faragott. Gyűjteményében volt békésen legelésző őzcsalád, párját kereső szarvas, bocsait terelő medve, lopakodó róka, zsákmányra leső hiúz, bárányt cipelő farkas és ágon játszó mókus.

Azok a szerencsés emberek, akik az erdőt járva szarvasagancsot találtak, őt kérték meg, hogy a fegyver nélkül szerzett trófeáikhoz készítsen fából szarvasfejet. Ő volt a falu asztalosa is. Jól felszerelt műhelyében sok férjhez menő lánynak készített időálló bútorokat.”

Ezek olyan értékek, melyeket pár évtizeddel ezelőtt természetesnek találtunk, mondhatni megszokottnak idős gazdaemberek részéről. Mára rájöttünk: a mi világunkban, amit mások, máshonnan próbálnak alakítani, már mindez nem így van. Tehát ez az életszemlélet, amit sokan magukénak vallanak, mesterségesen belénk csöpögtetett. Abban a korszakban is voltak olyanok, akik lemosolyogták a falusi ember másoktól, a közösség tagjaitól kapott tudását. Az állatszagú gazdálkodás azonban valami olyat mentett meg számukra századokon át, amit – úgy látjuk sokan – nagyon rövid idő alatt próbálnak kitörölni belőlünk.

Húsz-harminc vagy még inkább ötven évvel ezelőtt lett volna jó leülni ezek közé az emberek közé, mellé, hogy hallgassuk meséiket, történeteiket, magyarázataikat a világról, annak jelenségeiről. Ma már, ahogyan a reklámszövegekben halljuk, csupán „nyomokban” fedezhetjük fel a körülöttünk élők tudatában, életformájában azt, amit akkor ők teljesen természetesnek találtak, véltek.

Nagy Balázs leírása személyesebbre vált a könyv következő mondataiban. Pedig akkor még nem gondolta, hogy családjával együtt Sepsiszentgyörgyről Csinódra fog költözni.

„Gyula bácsi barátjává fogadott. A tájba olvadó, maga épített házában laktam, mely úgy él emlékeimben, mint egy mesebeli kunyhó. Ottlétem alatt esténként, a petróleumlámpa pislákoló lángjának kifújása után, Gyula bácsi csodálatos meséi ringattak álomba.”

Ünneplőben

Karácsony Gyula és a hozzá hasonló gazdaemberek sajátos hiedelemvilágot õriztek, õriznek számunkra. Ez csemege a néprajzosnak, de már nem élõ réteg a közösség ifjabb tagjai számára. Talán a névadó ünnepség egyik hatása lesz, hogy jobban odafigyelünk arra, amit a havasi mesemondó szinte öntudatlanul a közösségétõl kapott, mélyrõl merítve.

P. Buzogány Árpád

A három testvér

Karácsony Gyula meséje

Vót eccer egy szegény ember meg egy szegény asszony. A falutól egy kicsivel távol laktak, szegénységben éltek, de jól megvótak, nem vót semmi baj, s született nekik három fiúgyermek.

A fiúgyermekeket úgy szegényesen, ahogy tudták, nevelték. Nagyobbacskák lettek, végül elértek odáig, hogy legények lettek, de akkor meghalt az apjik először, az annyik es hamarosan utána, s maradtak árván. Akkor gondolták magikban, most ők mit tudjanak csinálni? Tanakodtak egy darabig, hogy mit csináljanak, mert a vagyonka kicsi vót, hárman nem élnek meg belőle. Eltervezték, hogy elmennek, valahol szolgálatot keresnek vagy munkát keresnek, hogy ők es valahogy élhessenek.

S amint mentek, mendegéltek, eccer összetalálkoztak egy öregemberrel. Olyan öreg vót, hogy erőst öreg, tiszta fehér vót haja, szakálla, bajusza, mindene, s azt mondja:

– Hova mentek, legények?

Elmondják neki, hogy ők árván maradtak, s elmennek, hogy valahol valamit keressenek, hogy ők es élhessenek. Vagy munkát kapnak vagy szolgálatot kapnak.

No, azt mondja:

– Fogadjatok meg engem apának, s én megfogadlak tüktököt fiamnak. Én úgy bánok veletek, mint apa a fiaival, s tük pedig tartsatok tiszteletbe’ engem úgy, mint apátokot.

Mentek, mendegéltek. Egy helyt elértek egy malomhoz. Azt mondja a nagyobb, ej, hogy szeretne ő itt lakni! Meglátták, hogy a molnárnak csak egyetlenegy leánya van.

Azt mondja az öreg:

– No, én megcsinálom azt, hogy itt maradsz, a tiéd lesz. Bémenyünk, de te ne szólj egy szót se, én mindent elintézek!

Bémentek, nem es szólott egyik se semmit – a fiúkból –, az öreg úgy elbeszélgetett mindent, úgy kivitte a dolgot, hogy a leánnak a fiú megtetszett, az apjáék odatták. Azt mondták, nincsen több gyermek, csak ez, jó es lesz így, hogy ideszáll hezzánk.

Az öreg azt mondta neki:

– Na, tisztességes életet élj, senkit bé ne csapj, senkit meg ne csalj, senkinek rosszat ne csinálj, s itt jól élhetsz, de a tanácsomat tartsad meg!

Mentek tovább. Elmentek egy helyré, s elértek egy fűrésztelephez.

Azt mondja a közepső es:

– Én, hogy szeretném itt maradni!

Ott es a tulajdonosnak csak egy leánya vót. Azt mondja a öreg:

– Na, bémenyünk, s te es itt fogsz maradni. Ne szóljatok semmit, én mindent elintézek!

Ott es az öreg kibeszélt mindenfélét úgy, hogy a közepső fiú odaszállott, ott maradott. Esszeházasodtak a leánnal.

Ment a legküsebvel tovább, s egy helyt a falutól egy kicsivel távolabb, egy kis szegényes házacskához értek, s oda leültek, hogy pihenjenek meg. Ott es egy leán’ vót csak, fiúgyermek semmi. A leán’ meglátta, hogy oda leültek, bémenyen, s mondja az apjáéknak, hogy valakik oda lepihentek. Azt mondja:

– Menj el, hívd bé őköt, pihenjenek itt, ne pihenjenek ott künn.

Béhívta, s a legkisebb fiú es azt mondja, hogy nekem es itt jó vóna megmaradjak. S azt mondja:

– Ne szólj semmit, én a tiédet es elintézem.

No, ott es elbeszélt mindent. Hát még örvendtek es neki, hogy tényleg odakerült valaki. Ott es hátrahagyta, hogy tisztességes életet éljetek – mind a háromnál –, s becsületes munkával keressétek meg a kenyereteket, s nem lesz semmi baj.

Az öreg elgondolta osztán magába’, hogy ő elmenyen, felkeresi a fogadott fiait, hogy lám, melyik hogy viselkedett. El es ment a mónárhoz, s azt mondja a mónárnak, hogy adjon neki bár három kiló lisztet. De igaz, azt mondja, hogy szegény öreg ember vagyok, pénzem semmi sincs, s hogy én es valahogy egy falás kenyerhez jussak hezza.

– Én hogy adnék! – azt mondja a fiú. – Pénz nélkül? Én senkinek még egy fúvást se! – azt mondja. – Vagy megfizeti – azt mondja –, vagy nem adok! – De ha őrlőt vittek, ő azt úgy megvámolta, hogy erősen, s ha el kellett adni, valaki pénzvel akarta venni, jó drágán adta. Úgy elgazdagodott, hogy hatalmasan. Az öreg úgy tett, mintha bántaná valami, hogy nem adtak neki, és elment onnan. De nem ment messze, akkor a malom tűzbe borult, s szálig leégett.

Ment a másikhoz. Hát az es úgy elgazdagodott, annyi mindene van.

Azt mondja neki:

– Adj egy szál deszkát!

– Ejésze – azt mondja –, maga bolond? Én hogy adnék? Pénze van-e?

– Há nincsen – azt mondja.

– Na, pénz nélkül adjak? Na, én nem – azt mondja.

Az es, a tőkéket hordták oda, hol felibe, hol harmadába, de ha harmadába vágta, akkor úgy adta vissza, hogy csak a harmadik részit adta vissza, s a két rész neki maradott. Gazemberségvel dolgozott az es, nem adott az öregnek deszkát. Onnat es, amikor az öreg elment, akkor a fűrész fellángolt, s elégett.

Ment, hogy nézze meg a harmadik fiát es. Menyen, s hát olyan szép udvar, minden, olyan szép békesség, de semmit se szaporodott. Semmi gazemberségnek jele nem látszott rajta. Odamenyen, s azt mondja, hogy:

– Én egy szegény beteg ember vagyok. Olyan bajom van, hogy könnyen nem lehet meggyógyítani. Azt mondták, ha kerülne valaki olyan, aki a házát felgyújtsa, leég, s annak a hammát összeszedje, s a meg tudna gyógyítani. – Akkor az ingit levette, s megmutatta, hogy egy nagy seb van az oldalán. – Na – azt mondja –, ezt kéne bédörzsölni.

Esszenézett az ember a feleségivel – mán vót egy kicsi gyermekik –, abba a helybe, ami olyan mozgató vót, kipakolták, s a házat felgyújtották. A ház nagy lánggal égett, közél nem mentek, ugye, nem tudtak közél menni, félrehúzódtak, s nézték, hogy hogy ég le.

Egyszer hát akkora lang kerekedik, hogy amekkora ház vót, sokkal, de sokkal nagyobb vót. Szélesebb, egy nagy darab helyet elfoglalt.

Amint csudálkoznak rajta, nézik, egyszer csak ki kezdett alakulni egy nagy épület a lang között. Nézték, nézték nézték, s egyszer csak egy nagy szép ház lett oda, s akkor egybe a lang elaludt. A ház megmaradott szép épen. Akkor megvigyázkodnak, az öregnek meg akarták köszönni, de az öreg mán sehol sem vót. Nem látták többet.

Akkor aztán így ők meggazdagodtak, jól éltek, s még most es élnek, ha meg nem haltak.

(Sepsiszéki Nagy Balázs gyűjtése)

Közeledés a tanyavilághoz

“Karácsony Gyula Művelődési Ház lesz Csinódban” bejegyzéshez 1 hozzászólás

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.