Könyv a tranzitemberekről

A szerzőt, Simó Mártont hosszú évtizedek óta ismerem. Alakja valamikor a múlt század hetvenes éveinek a végén tűnt fel előttem, amikor a leghíresebb udvarhelyi középiskola bentlakó diákja lett. Akkor én nevelőtanárként dolgoztam a gimnázium kollégiumában. Cingár, magas, csendes kamasz volt, akit már idejekorán megfertőzött az irodalom, első tollpróbálkozásait pedig a jó emlékű Hermann Guszti bácsi, a gimnázium emblematikus irodalomtanára méltányolta.

Aztán egy ideig ritkábban találkoztunk, mert engem is más utakra sodort a nagybetűs élet, aztán a nyolcvanas évek végén találkozgattunk gyakrabban, egy-egy füstös udvarhelyi kávézóban a néhai Majla Sándor, Bágyi Bence Jakab, Simó Gyuri és más ifjú tollforgatók, vagy tollat forgatni vágyók, ahogyan akkoriban emlegettük őket, ifjú titánok társaságában. Az írói formálódás, a közszerep-vállalás kezdetének izgalmas évei voltak számára is. Azután újra vagy egy majd’ évtizedre ismét szem elől tévesztettük egymást.

Meglepetésemre aztán egy, két, három kötettel rukkolt elő az ezredfordulót követő években. A bozgor című trilógia három kötete pontosan ezer oldalas. Azt mondják, hogy az a földi halandó, aki ennyi oldalt leírt, az már érett írónak számít. S csakugyan, ezen könyvek lapjai erről tanúskodnak. Simó Márton alig egy évtized alatt az erdélyi magyar irodalom egyik számottevő írójává vált.

E személyes bemutatás és a vallomások után, hadd ajánljam szíves figyelmükbe Simó Márton régi-új kötetét, amely immár nyolc éve megjelent ugyan, de az itthoni, udvarhelyi olvasók számára új, friss, és jórészt ismeretlen, bár egyik-másik írás megjelent korábban a Székelyföld és a Látó folyóiratokban.

A Tranzit 2009-ben látott napvilágot a Kortárs Könyvkiadó jóvoltából Budapesten. A könyvet Tánczos Vilmos egyetemi tanárnak, ismert néprajzkutatónak és Nagy Koppány Zsoltnak ajánlja, aki ugyancsak udvarhelyi származású fiatal író. Gondoljuk, hogy miért. Mert útitársak voltak, lehettek ők, azon az útvonalon, amelyen olyan sokszor végig – oda, s vissza – ingázott a könyv írója is. De nem őróluk szólnak a kötetben megjelenő történetek, hanem rólunk. Rólam, rólad, róla – akik bizonyára többször is végig buszoztuk már az Udvarhely-Budapest járatot. Kivétel nélkül. Kényelmetlenül zötykölődtünk mellénk rendelt kényszerű útitársainkkal együtt a végcél felé. Akárcsak ha az élet útját járnánk…

Ezen írások szereplői kisemberek. Olyan emberek, akik ennek az átmeneti kornak kiszolgáltatottjai, esetleg haszonélvezői.Átmeneti kornak tranzitemberei… Megszólalnak ezeken a lapokon a seftelő cigány honfitársak, a nyugati világ vonzásába került alkalmi munkások, akik családjukat odahagyva jobb megélhetésért vállalnak külföldi munkát, a két világháború következményeit viselő nyolcvanéves öregasszony, aki Bukarest és Budapest szolgálatában élte le az életét, s most is Pestre utazik, a rokonokhoz, ahol már – mint kiderül – nem várja őt senki.

A keretnovellák, amint azt címük is jelzi – a Menet és Jövet – egy oda-visszaút leírása Udvarhely és Budapest között. A két írás rövidebb novellákat vesz közre, amelyek egy-egy közelmúlt beli és mai embertípust, emberi sorsot mutat be. A címük is egyedi mivoltukban a tipizálás jegyét viselik, annyire általánosak, egy-egy gyakran viselt név: Miháj, Béla, Marci bá, Lexi. A környék településeinek, a kisváros figuráinak közhasználatú hétköznapi nevei.

És az íróból árad a szó: parttalanul, könyörtelenül olvastatják magukat ezek az írások. Olyannyira, hogy az olvasó el is feledkezik olykor, hogy ő olvas: úgy érzi, mintha saját gondolatai, érzései áramlanának végig idegrendszerén, mintha ő maga saját magát olvasná, egybeolvad azzal, ami a könyv lapjain megelevenedik: a valóságos élettel, szembesülve annak áldásos arcával, vagy nyomorúságával.

Simó Márton realista író. Nem kertel, nem köntörfalaz. Írásainak szereplői hús-vér emberek, történetei életszagúak. És mégis irodalom. Műalkotás, amelynek többletjelentései nem csupán az olvasás folyamán ragadják meg az olvasót, hanem azután, hogy elolvasta a művet. A döbbenet, a felismerés, a katarzis azután következik: hát mind igazak, nem mese, nem elvont, amit eddig olvastunk, de húsba vágó tények, hogy nem figyeltünk eddig erre? Igen, a művészet egyik titka az igazság, meztelen igazság kendőzetlen feltárása. Az őszinteség. És ebben művész Simó Márton, művei erről tesznek tanúbizonyságot. Érthetőek, könnyen olvashatóak, de nem unalmasak, nem tudálékosak, nem rejtett összefüggésekbe bonyolódó szövegek az ő írásai. Petőfi Sándornak a művészi szépről vallott gondolata, Simó Márton írásművészetére is jellemző: “Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám.”- vallja Petőfi, és gondolom Simó Márton is.

Elhangzott 2017. szeptember 21-én, a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár Látvány- és Hangzóanyag Tárában tartott könyvbemutatón.

A fotókat Szabó Károly készítette.

Sánduly Lajos