Wass Albert szivara

A közelmúltban tartotta Kulcsár-Székely Attila az 53. Mustármag-előadást. Ez a műsor teljesen más oldaláról mutatja Wass Albertet, nem a regényíró, hanem inkább a lírai költő mutatkozik meg a Csurulya Csongor által rendezett előadás révén. A színművész elmondta, hogy az őt meghívó lelkész jelezte: az előadáson jelen lesz az író egyik fia is. 

Kulcsár-Székely Attilával az előadás után szentgericei élményeiről és a Mustármag eddigi “hasznáról” beszélgettünk.

Az írónak melyik fia volt ott a négy közül?

A legkisebb, Endre, aki 1950-ben született Hamburgban, s azóta is ott él, mivel ő volt az a gyermek, aki az édesanyjával maradt Németországban és nem ment ki Amerikába. Az édesanyát, Wass Albert első feleségét egészségügyi okokra hivatkozva annak idején nem engedték be az Államokba.

Hogyan emlékezett az édesapjára? Miket mesélt? Melyik életszakaszáról?

Wass Endre az édesapját viszonylag későn ismerte meg, és lényegében azt mesélte róla, hogy egész életében tulajdonképpen csak egyetlen dolog érdekelte: Erdély.

Mit mondott Wass Albert életművéről? Hogyan látja az olvasói és irodalmi köztudatba való beilleszkedését, a kanonizációt? Helyes-e az általunk ismert Wass Albert-kép?

Ő azt erősítette meg, ami érdekes módon a Mustármag előadás célja is, hogy félreismerik Wass Albert munkásságát, inkább a politikai-közéleti oldalát látják és láttatják, a regényírót, s csak kevésbé foglalkoznak az életmű lírai vonatkozásaival. Elmondta azt is, hogy az utódok küzdenek annak a tévhitnek az eloszlatásáért, hogy Wass Albert egy szélsőséges értelemben vett nacionalista lett volna.

Továbbra is jótékonysági célok vezérelnek?

Igen, ez természetes, mint ahogy most Szentgericén is honorárium nélkül játszottuk az előadást, és ezt a sorozatot folytatni is szeretnénk, másrészt ott a türi Magyar Ház ügye, az egy élő ügy, szívesen állunk bárki rendelkezésére, aki annak érdekében hív minket fellépni, hogy támogassa a türi plébánost a terve megvalósításában. (Itt olvashatja egy korábbi beszámolónkat: Wass Alberttel a szórványért)

Ismét volt két magyarországi fellépésed az esttel. Ott milyen volt a fogadtatása? Van valamilyen érzékelhető sajtóvisszhangja?

Igen voltunk, Balatonfüreden és Keszthelyen is egy Bécsben élő kedves barátunk, Veress Katalin meghívására. Az előadáson előzetesen a Lánchíd rádióban volt egy 20 perces interjú velem, majd Balatonfüreden a Mária Rádió rögzítette az előadás teljes hanganyagát.

Kémenes Lóránd, a Balázsfalvához tartozó Tür plébánosának tervéről és a maroknyi magyar hívővel rendelkező római katolikus egyházközségről már korábban is írtunk. Az eltelt hetekben-hónapokban – bár látszólag a körülmények nem kedveztek különösebben – a Türi Magyar Ház ügye nem merült feledésbe, több helyen gyűjtést szerveztek, folytatták az építkezést és immár több mint valószínű, hogy ősztől eredeti rendeltetésének megfelelően az ottani magyar közösséget fogja szolgálni.

* * *

Ha már emlegettük Wass Albertet, s pár családi vonatkozás is felszínre vetődött, hadd álljon itt egy kedves történet, amely Balogh János (1913-2002) biológiaprofesszor, akadémikus jóvoltából maradt fenn.

(Az alábbi részletet a jeles kutató 1963 és 1969 között keletkezett útinaplója alapján megjelent – Pusztuló őserdők, virágzó sivatagok. A Magyar Nyelvért Alapítvány, Budapest, 2005 – kötet nyomán közöljük.)

Így emlékszik vissza Balogh János a Wass Alberttel való találkozásra:

“Újra a Greyhound 99 dolláros jegyével utaztam, de most déli irányba, Közeledtünk a 30. szélességi fokhoz: ez Kairó földrajzi szélességének felel meg. A párás meleg ott levetővé teszi, hogy igazi forró égövi fák és cserjék megéljenek. A tűzpiros virágú lángfa, a poinciana az utak mellett együtt nőtt az ausztráliai eukaliptuszokkal. Ráismertem a trópusok legszebb virágára, a boungainvilleára, amelynek jellegzetes kúszó ágait elborítják a lilásvörös virágok. Ezek itt mind betelepített növények, de tudtam, hogy húsz nap múlva már igazi trópuson, Afrikában látom majd viszont őket.

Gainsville-ben, a floridai egyetem székhelyén Harold Denmark, az egyetem zoológusa várt. A floridai egyetem – angolszász szokás szerint – nem a milliós Miamiban van, hanem annak közelében, egy kis vidéki városkában található.

Másnap mindvégig Harold laborjában dolgoztunk. Este, amikor távozni készültem, azt mondta, hogy van ott egy magyar professzor, aki szívesen találkozna velem. Nemsokára bejött hozzánk egy barna, őszülő hajú férfi. Amikor megszólalt, mintha a floridai levegő az ízes erdélyi beszédtől megtelt volna a távoli fenyvesek illatával.

Wass Albert néven mutatkozott be, én a névről azonnal tudtam, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh híre írójával állok szemben. Annak idején a Tavak könyvéből mindhárom gyermekünknek olvastuk bájosan szép meséit. Tudtam, hogy első regénye a Farkasverem odakint nyugaton is számos kiadásban jelent meg, és úgy hallottam, hogy 1954-ben még Dél-Amerikában is kiadták. Beszélgetés közben derült ki, hogy a francia és a német nyelvet, azonkívül az európai irodalmat adja elő az egyetemen. „Micsoda sors sodorhatta ezt az erdélyi írót, ide Floridába a francia és a német nyelv professzorának?” Mindez egy pillanat töredéke alatt villant át rajtam, de természetesen nem kérdeztem semmit. Az a félszeg, zavart tartózkodás vont közénk falat, amelyet később is oly sokszor éreztem, ha kint élő magyarral találkoztam. Egyikünk sem tudta, hogy mivel kezdje, mert nem ismerte a másikat. A könyveiről váltottunk néhány szót. Láthatóan jól esett neki, hogy több könyvét is olvastam. Azután Erdélyről, szűkebb pátriájáról és az ottani magyarokról beszélgettünk. Amikor ezen a témán mind a ketten nekibúsultuk magunkat, Wass Albert hirtelen hozzám fordult, és azt mondta: „Ezt a témát úgysem tudjuk befejezni. Jöjjön el hozzánk vacsorára holnap! Meghívom Denmarkékat is. Ők a feleségemmel beszélgetnek majd, mi meg összeülünk kettesben, tovább búsulni, mert ezt úgyis magyarul kell csinálni!”

Másnap Wasséknál kis társaság várt: két házaspár az egyetemről, mindenki jó ismerőse a másiknak, kivéve természetesen engem. Wassné, pontosabban az amerikai Wassné, tipikusan amerikai asszony volt, korban is férjéhez illő. Én voltam az első vendégük a férje régi hazájából, talán ezért bánt velem oly megkülönböztető figyelemmel.

Vacsora után mi ketten diszkréten félfehúzódtunk, a társaság tapintatosan tudomásul vette ezt az elkülönülést. Wass Albert nem volt kitárulkozó típus, senkivel sem tegeződött. Azon az estén mégis úgy éreztem, hogy közel kerültünk egymáshoz. Az életéről beszélt, de nem a szokásos, hanem a kalandos élettörténetét mesélte el. Apró adatokat, mozaikkockákat ismerhettem meg, és néhány később szerzett adat jóvoltából kellett volna aztán összeraknom egésszé a képet, amely számomra azonban még sokáig eléggé hiányos maradt.

A Wass-család egyike a legrégebbi erdélyi családoknak. Mint földbirtokos és író élt hazájában, onnan menekült el 1944-ben. A hontalanság hányatott évei következtek, kereken egy évtizedet töltött Nyugat-Európában. Sok mindent kipróbált. Hamburgban még éjjeliőr is volt. Az új gyökerek, aztán ott, Floridában nőttek, mert a háború a családot előzőleg szétsodorta. Floridába fiaival, de első felesége nélkül érkezett meg. „Nekem egy csapat fiam volt – mondta –, a mostani feleségemnek pedig lányai, így összeillettünk” – folytatta humorba burkolt keserűséggel. Két fia a híres West Point-i katonai akadémián tanult: az egyik első, a másik „csak” második volt a tanulmányi rangsorban, de nem a Wass-fiúk voltak az egyedüliek ott – más magyar is volt –, szinte minden évfolyamon, és sok magyar volt az elsők között. „Ha minden jól megy, lassan magyar vezetés alá kerül az amerikai hadsereg, akkor talán megoldjuk majd a magyar kérdést” – jegyezte meg az író, amikor életének történetével idáig jutott. Ez a keserű, akasztófa-humor belém hasított, de nem tudtam rá mit felelni. Erdély egyik legősibb családjának fia, csodálatos erdélyi magyarsággal megírt könyvek szerzője, a német nyelvet tanítja Floridában, fiai kiváló minősítéssel USA-tisztek lesznek, unokái pedig talán már nem is beszélnek majd magyarul… Milyen könnyű a magyar emigrációt szidni, de milyen nehéz ezt az életet élni!

Vidámabb témát kerestem, Tamási Áron nevét hoztam szóba. A hangulata megváltozott, újra mosolygós lett. Nagy szeretettel beszélt Áronról, aki felfogásában tőle mindig balra álott, de a magyarságuk mégis egyforma volt: erdélyi magyarság. Hirtelen felvillant a szeme. Láttam, hogy valami eszébe jutott. Átment a szomszéd szobába. Kis idő múlva visszajött, kezében egy aranygyűrűs szivarral. „Áronnal mindig ugrattuk egymást. Ő engem nácinak csúfolt, én őt meg bolsinak, de ez a barátságon belül folyt. Ha segít nekem még megbosszanthatom ezzel a szivarral! Elmesélte, hogy nemrég John F. Kennedy elnöknél járt, egy országos rektori értekezleten, a Floridai Egyetem képviseletében. Az elnök nevével jelzett szivarral kínálta a résztvevőket és ő két szivart hozott el emlékbe. „Mondja meg Áronnak, hogy gyújtson rá erre a kapitalista szivarra! Hátha megjobbul tőle, ezt üzenem neki!” Így került Kennedy elnök egyik szivarja az én csomagomba, majd Tamási Áronhoz, Budapestre. (A professzor a főváros XII. kerületében közel lakott Tamási Áronhoz, személyesen ismerték egymást. A Szerk.) A különös ajándékot hazatértem után elvittem az akkor már betegeskedő író lakására. Tamási mosolyogva emlékezett vissza a régmúlt időkre, de a Kennedy-szivart elkomolyodva tette el. Az amerikai elnököt Wass Albertnél tett látogatásom után nem egészen két hónappal, 1963. november 22-én érte a halálos golyó. (I.m. 17-19.)

Simó Márton