Olyan rég volt divatban a szamizdat – eredetileg ‘szamizdatyelsztvo’ -, hogy mára gyakorlatilag elfelejtettük és csak a szakirodalomban, illetve a létezett szocializmust érintő kutatásaink során találkozunk véle. Nem kellene azonban annyira temetni ezt a kényszerű jelenséget, hiszen a hivatalos, befogadott és állami keretekből működtetett irodalom mellett ma is felbukkan, sőt olyannyira működik az adófizetői emlő nélkül, hogy jól. Ha létezik manapság szamizdat a Kárpát-medencében, akkor Székely Szabó Zoltán minden munkája bizonnyal az. A szerző tipikus önkiadó. Húsz év alatt nyolc saját kötetet jelentetett meg. Nem az önérzetes vidéki zseni könyököl ki belőle, nem a dilettáns, és nem a gazdag ember, aki megengedheti magának, hogy könyvekkel is odatolakodjék az emberekhez, mintha maga is rendes író lenne. Nem. Székely Szabó Zoltán mintegy negyedszázada Bécsben él. 1986-ban nem tért vissza egy külföldi kiszállásról. Előtte azonban bölcsészkart és színművészeti főiskolát végzett, ami a hetvenes években kies honunkban valóságos bravúr volt. Nem jószántából alakult így a diákként való pendlizés Marosvásárhely és Kolozsvár között, de nagy nehezen bejött neki. Hol innen, hol onnan rúgták ki, de végül vette az akadályokat mind a két helyen. Sokan színészként emlékeznek rá, itthoni fénykorában a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznál játszott.
A Tutuka című kötet önéletrajzi ihletettségű. Egy különleges sors rajzolódik elénk a könyv lapjain: a mezőségi pedagógus-házaspáré. Ha van a székelyföldi pedagóguséletnél rosszabb élet, akkor a mezőségi magyar tanítóé minden bizonnyal az. Főleg akkor, ha bizonyos értelemben deklasszált elem, hiszen kiesett kiszorult a dzsentri-rétegből, vagy a szerző gyermekkorában immár a nem is létező erdélyi nemesi középosztályból. Szóval az ötvenes években gyermekeskedő Tutuka – ahogyan az „utolsó” Szabót szülei nevezték – furcsa díszletek között fejlődik. Van a családban valamiféle tartás, ami miatt az apa nehezen illeszkedik a miliőbe, s emiatt elég gyakran váltogatja a munkahelyeit. Ezért nincsen Tutukának igazi szülőfaluja. Hivatalosan Rücsön látta meg a napvilágot. Egyébként nemcsak a nyakasság, hanem a folyamatosan átszervezett iskolák, a téeszesítés időszaka ez, amikor a Szélelyföld és a Mezőség találkozása mentén, a Nagy-Küküllő dombságán elhelyezkedő falvakban még inkább háttérbe szorul, szórvánnyá vedlik a magyarság. Ez az „úri gyerek” aztán Vásárhelyre kerül, abba a városba, amely akkor még teljesen más, és őriz valamit régről. Dokumentumértékűek az ottani pillanatképek, sok fontos részlet villan ide az akkori Bolyai Líceum, a színház és a Belváros életéből.
A könyv, amelynek minden sorát taxiban írta a szerző – hiszen Bécsben a „normális” foglalkozása a személyszállítás, ebből él, s az élteti mellesleg, hogy szabadidejében teljes gőzzel kultúrát szervezhet, az erdélyi színészek, az írók, költők, képzőművészek színe-java az ő közreműködésével jutott ki az ausztriai magyar szórványba –, a következő fontos helyszínre, Sepsiszentgyörgye is elvezet, ahol élete talán legszebb éveit töltötte. A színházban. Nyilván. És annak környékén. Ma már nosztalgiával gondolunk vissza arra a korra, s bizony sokak számára elképzelhetetlen, hogy milyen beleéléssel és sikerrel lehetett játszani a fény- és hangtechnikával nem rendelkező és fűtetlen falusi kultúrházakban. Kordokumentum a munkának ez a vetülete is. Nemcsak a nemzedékének szóló vallomás, hanem bárki által dekódolható, aki szeret vagy szeretett itt élni, s akkor is, ha érdeklődik a hely és ama kor iránt.
Szó volt fentebb arról, hogy bölcsész is Székely Szabó. Igen. Nemcsak szóban, hanem írásban is képes „működni”. Az a tény, hogy önkiadó, megmentette a szöveget a szerkesztői utómunkától. Benne maradt a rengeteg nyelvi lelemény. Más nem tudja olyan egyedi módon összefűzni a szavakat, ahogyan Tutuka. Ez áll a könyv impresszumában: TUTUKA. Az utolsó Szabó. Magán(y)kiadás. Akit érdekel a mű, megszerezhető. Nem olyan egyszerű, de vannak rá módszerek. A szamizdatot sem árulták, csak jött, titokban, visszatarthatatlanul.
Simó Márton