Halászok álldogálnak és várják a kapást a várost átszelő Han folyó lassan hömpölygő vizében. Egyikük kifog egy parányi, fura kinézetelű valamit. Társának mutatja, az megfogná, de a lényecske megharapja, így gyorsan visszadobja. Néhány évvel később viszontlátjuk a különös vízi lényt. Már meglehetősen nagy méreteket öltött és gibbon-szerű mozgással lendül a hidak alatt, sebesen suhan a parton és gyakran tűnik el a vízben, miközben egy-egy emberre tekeredik csápszerű farka. A címben foglalt gazdatest ő, hamarosan kiderül ugyanis, nem elég, hogy kellemetlen kinézetelű és viselkedésű, még valami ismeretlen vírust is terjeszt. Vagy talán mégsem?
A dél-koreai filmgyártáshoz képest szokatlanul nagy költségvetéssel készült, többszörösen díjazott film látszólag egy már-már megszokott amerikai klisé-sztorit ruház fel a keleti filmek eleganciájával és sajátos humorával. Lehet izgulni a szörny elrabolta kamaszlány sorsán és szurkolni a felkutatására induló családtagoknak, közben azonban el lehet szórakozni a meghökkentő képsorokon is, az oda nem illő bevágásokon és szövegeken, a film groteszk humorán. Folyamatosan olyasmi történik, amire éppen nem számítunk, a munkanélküli alkoholistából a tettek emberévé előlépő nagybátyó a döntő pillanatban ejti el a molotov-koktélt, de szörnyünk is meg-megcsusszan a nagy iramodásban, a vízben rejtőzőt etető folyóparti bámészkodók egyike pedig kijelenti: valószínűleg amazonasi delfin, holott a valami hosszúra nyúlt csápjával éppen akkor kapott el egy vízbe hajított sörösdobozt. Az olykor morbidba is átcsapó humor azonban nem harsány és nem változtatja paródiává a látottakat. A műfaji határok kitágításával játszó film nem vígjáték és nem is horror, de még akciófilm sem, netán családi vagy társadalmi dráma. Akad azonban mindegyikből egy kevés, olykor akár ismerős jelenetek is más filmekből, azonban sem ezek, sem mások nem kínálnak megszokott fordulatokat. Pedig végül a szörny elpusztul és a vírus sem fenyeget többé. Leszámítva a járulékos károkat, a világ is visszaáll a megszokott rendjébe. Marad azonban a nyugtalanító érzés: a látottakhoz hasonló apokaliptikus vízió bármikor valósággá válhat, és még csak halfajzat sem kell hozzá.
A szörny ugyanis, annak ellenére, hogy meglehetősen élethűre sikeredett, mégis díszlet-ízű. Nagy szerepe, azonkívül, hogy olykor felbukkan és halálra ijesztegeti a partra merészkedőket, vagy néhányat felfal közülük, igazából nincs is. A hangsúly áthelyeződik az emberközti kapcsolatokra, a társadalmi visszásságokra, a média megtévesztéseire és a hatalom manipulációira. Az amerikaiak sincsenek kímélve (hogyan is kerülhetett volna másképpen a folyóba a mutációt okozó több liternyi vegyszer), de a tengerentúli filmekből ismerős narancssárga, esetleg fehér vírusmentes felszerelésbe bújtatott tudósok sem. Megjelenik itt kancsal orvos és gyakran szundikáló, a számolással is hadilábon álló, ám aggódó apa, a röpítéssel mindig túl sokat váró versenyíjász leányzó, nem túl hasznos puskacső és elveszett távirányító, gyönyörűen fényképezett beállítás és igényes kivitelezés. Mindvégig a folyó közelében járunk, hidak alatt, csatornákban kúszva, gyakran zuhog az eső, a víz azonban nem az élet, hanem szorongásaink megtestesítője. A tűz végül, ha nehezen is, legyőzi a gonoszt és annak ellenére, hogy nem az menekül meg, akire számítunk, mindig előkerül egy tál rizs, amivel jól lehet lakni.
Boda Székedi Eszter