A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont két munkatársa, Mihály János és P. Buzogány Árpád irányításával tanulmányutat szervezett az Udvarhelyszéken működő tájházas szakembereknek a Mezőségre. A mintegy kétszáz kilométeres távolság – az oda-vissza buszozás legalább hat órát emésztett fel – nem tette lehetővé, hogy több helyszínen is megálljon a harmincöt fős csoport, a fő cél a válaszúti Kallós-gyűjtemény és a bonchidai Bánffy-kastély meglátogatása volt. Kallós Zoltán (1926) gyűjteménye a maga sokoldalúsága miatt, a bonchidai kastély és a mellette levő XIII. századi református templom pedig azért, mert látótávolságra fekszik a válaszúti kúriához, kár lett volna kihagyni. Válaszút ma Bonchida község része – még két kisebb teleüléssel, Gyulaházával és Marokházával együtt alkot közigazgatási egységet –, a mintegy ötezer (2002-ben 4780 fős) összlakosság nagyjából tizenkét százaléka magyar anyanyelvű (600 fő), igen jelentős a cigány lakosság aránya is, hiszen őket községi szinten mintegy ezer főre becsülik. A cigányok ma inkább románul beszélnek, hajdani református és magyar kultúrájú közösségük többnyire nyelvet és vallást váltott az utóbbi évtizedekben. Nem véletlenül. A községen belül Válaszút falu magyarsága jelen pillanatban mintegy 310 lélek (az 1780 összesből), ami viszonylag jónak mondható ezen a szórványvidéken.
A faluról röviden annyit, hogy a XIV. században (1325) szerepel először írásos dokumentumban. A helyi hagyomány szerint azonban ez a kistájegység, a Borsa-patak völgye, amelyhez Válaszút is tartozik (Bonchidával, Kendilónával, Kolozsborsával, Magyarmacskással, Fejérddel és Jelekfarkával), már a honfoglalás pillanatától – 896-897-től kezdve – lakott terület. Amikor őseink Verecke felől jövet átkeltek a Meszes-hegységen, itt újabb vérszerződést kötöttek, egy részük a mai Dés irányába, más részük Kolozsvár felé haladt – elválasztódott az útjuk –, egy kisebb csoport azonban ezen a környéken telepedett meg, ahol a magyar jelenlét azóta is folyamatos. A történelem viharai azonban nem kedveztek túlságosan a többnyire helyhez kötött, állattartással és földműveléssel foglalkozó lakosságnak, az 1600 évek elejétől úgyszólván állandósulnak a háborús pusztítások, Mihály vajda betörései (1600-1601), a II. Rudolf zsoldjában hadakozó Giorgio Basta (1601-1606) dúlásai okoznak jóvátehetetlen károkat. Az 1660-as években a törökök és a krími tatárok többször is végigpusztítják és a lakosság jelentős részét rabságba hajtják. A Rákóczi-féle szabadságharcot követően az osztrákok még egyszer beengedik a tatárokat a Mezőségre. Ekkor zajlik az „utolsó tatárjárás” (1717), amikor a közeli Széken, amely akkor városi ranggal és sóbányával rendelkezik, mindössze száz ember marad életben. Olyannyira elpusztul a környék lakossága, hogy a földbirtokosok – többek között a Bánffy- és a Wass-család – kénytelenek új jobbágyokat hozni a magyarok helyére. A több mint százezer Moldvából betelepített család – román, német, örmény, cigány, zsidó – aztán a következő generációk folyamán teljesen megváltoztatja a Mezőség etnikai arányait.
Az igen vegyes kultúrájú lakosságnak köszönhető az a néprajzi sokszínűség, amely a legutóbbi időkig jellemezte a vidéket. A néprajzi vonatkozások előtt hadd ejtsünk még pár szót a település nevezetességeiről. Itt áll a Bánffyak szerényebb kastélya, amely losonczi gróf Bánffy Dénes (1777-1854, Bánffy György erdélyi főkormányzó fia) idejében épült a XIX. század húszas éveiben, majd egy generációval később, a bárói ágból való Bánffy Ádám alatt (1847-1887) teljesen megújult és egyedi berendezési tárgyakat kapott. Bánffy Ádám csak negyven évet élt, de a gazdasági és kulturális élet szervezőjeként, íróként, képzőművészként igen jelentőset alkotott, sokan ismerték és becsülték. Műtermet, fazekasműhelyt rendezett be, a kastély kandallói, különböző berendezési tárgyai maga tervezte és készítette. Ebben a kastélyban született 1908-ban az anyai ágon Bánffy-gyökerű Wass Albert.
Ma a magyar anyanyelvi oktatás a Kallós Zoltán Alapítvány működtetett szórványkollégiumban zajlik, ahová 26 Kolozs megyei településről gyűjtik össze azokat a gyermekeket, akik egyébként kimaradnának az anyanyelvi oktatásból. Szüleik nem jártak magyar iskolába soha, illetve munkahelyi elfoglaltságaik miatt érdemben nem tudnak a gyermekeikkel annyit foglalkozni, hogy írni, olvasni, számolni, magyarul élni és érezni megtanuljanak. Itt szakpedagógusok, nevelőtanárok állnak a tanulók rendelkezésére, a gyermekek teljes ellátása biztosított, megfelelő körülmények közt, orvosi felügyelet mellett, jól felszerelt tantermekben és bentlakásban tanulhatnak. Jelenleg 93 fős a gyermeklétszám. Iskolabuszokkal oldják meg a tanulók hétvégi hazaszállítását. A Kallós Zoltán Alapítvány mindent félvállalt és végez, amit egy ilyen végvár-szerű „munkaponton” tenni lehet: iskola és kollégium, felnőttképzési és művelődési centrum, rangos néprajzi gyűjtemény, kutatási hely és idegenforgalmi látványosság, ahol egyúttal szálláslehetőség is van, de kiválóan alkalmas kikapcsolódásra, konferenciák tartására, esküvők és más társasági rendezvények lebonyolítására is.
A tájházak üzemeltetőit elsősorban a Kallós-kúriában található gyűjtemény és a népművészeti központ érdekelte. A Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és még számos elismeréssel kitüntetett etnográfus, az egyik legértékesebb ma élő magyar ember, a 87. életévében járó Kallós Zoltán 1946 óta foglalkozik folklórral, amióta tanítóként Magyarvistára került. A tudatos gyűjtést pedig Lészpeden kezdte (1956), majd – miután elvégezte a Kolozsvárott a zeneakadémiát – a marosvásárhelyi Népi Alkotások Házánál választotta élethivatásául a Mezőség néprajzának kutatását. Minden népi műfaj érdekelte – az énekes és hangszeres népzene, a népszokások, a szokásköltészet –, 14 ezer dallamot és hozzá tartozó szöveget gyűjtött. A családi kúria nyolc helyiségében és raktárában 8 ezer darabot meghaladó tárgyi gyűjteményt helyezett el, (1997), amely 2010 májusa óta – saját erőből, magyarországi, hazai, állami és magántámogatás jóvoltából – igen színvonalas és méltó múzeumi körülmények között tekinthető meg. Ez a gyűjtemény a köréje szerveződő intézmények jóvoltából ma is él, működik, szerves része a Mezőség és Erdély kultúrájának: XX. Nemzetközi Mezőségi Népzene- és Néptánctábor.
Kodály és Bartók annak idején úgy szemlélte a Mezőséget, mint egy érdektelen és kihalt kultúrájú vidéket, ahol az egymásra telepített etnikumok már nem hozhatták létre a maguk népművészetét, s minden, ami ott látható-hallható, az giccs, olyan konglomerátum, amely az iparosított társadalom olcsó visszahatása, másodlagos termék, s arra nem kell különösebben odafigyelni. Kallós Zoltán elsősorban saját szülőföldjén kutatott, a Borsa-völgyében, illetve a Kis-Szamos mentén, a Kolozsvártól északra fekvő közeli tájegységeken, a szomszédos Széken, Kalotaszegen is, és nem hagyott fel az ifjúkorában elkezdett moldvai és gyimesi kutatásokkal sem. Élénken foglalkoztatta a magyarral párhuzamosan fellelhető román és cigány kultúra – a jelenségeket ilyen kontextusban értelmezte –, illetve a fokozatosan eltűnő szász folklór “emléke’, valamint a csak nyomokban mutatkozó zsidó és örmény jelenlét is. Úgy gondolta mindvégig, hogy a Székelyfölddel nem foglalkozik különösebben, hiszen ott sokan kutattak és mostanság is eléggé az érdeklődés előtérben helyezkedik el, de alkalmanként azért ide behatolt. Érdekességnek számít, hogy Kallós Zoltánnál jobb állapotban levő homoródalmási fanyereg található, mint a Magyar Néprajzi Múzeumban Budapesten.
Ahhoz, hogy mélyebben értelmezhessük a gyűjtemény üzenetét, jóval hosszabb időt kellene ott eltölteni, illetve jó lenne folyamatosan tanulmányozni a különböző tárgyakat, a népdalszövegeket, a dallamokat, a szakirodalmat, hiszen minden apróságnak lehet Udvarhelyszéken is analógiája és külön jelentése vagy jelentősége. Az alapos néprajzi ismeretek segíthetnek a tudatos gyűjtésben és egy-egy tájház gyűjteményi tematikái létrehozásánál. Úgy látszik, hogy a néprajz – ami a tárgyi és szellemi hagyatékot és annak gyűjthetőségét illeti – szép lassan egy lezárt tudománynak számít. A tájházak viszont nem válhatnak többé-kevésbé jól konzervált és gondosan lelakatolt relikviákká, amelyeket csak a sátoros ünnepeken, falunapokon és képeslapok fotózásakor nyitunk ki. A Kallós-gyűjtemény példája arra ösztönöz, hogy a felgyűjtött értékek segíthetnek a megmaradásban, még akkor is, ha ezen kívül már semmilyen közösségi formája nincsen a nemzetiségi-közösségi létnek, s az anyanyelvi oktatás és az egyház egyaránt levonult a területről… Hiába élünk tömbben a Székelyföldön, belső szórványok és zárványok itt is bőven léteznek, tele van a vidékünk olyan parlagon hagyott és aljas módon kiüresített kistelepülésekkel, amelyek a huszonnegyedik órában egy-egy tájházzal – ha egyáltalán létre sikerül őket hozni! – és a Kallós-féle módszerrel telepített intézmény-komplexummal, bizonnyal megmenthetők a végső széteséstől.
Ez lehetett a tanulmányi kirándulás egyik hozadéka. Ha valaki egy nagyobb községből érkezett, akkor talán más gondolatai támadtak, de biztos, hogy mindenkiben felötlött, hogy tartalmasabbá, nyitottá, többfunkcióssá és élővé kell tennünk a tájházainkat, ha rá szeretnénk látni és láttatni azokra a tapasztalatokra, amelyeket az előttünk járó generációk halmoztak fel, hogy könnyebb és jobb legyen élnünk ezen a földön.
(A riport első részének rövidített változata megjelent a Krónika 2012. október 19.-i számában. )
Simó Márton
Kallós Zoltán Lövétén – YouTube
“Múltból lélegző jelen (1.) – Válaszút” bejegyzéshez 1 hozzászólás
A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.