Amikor értesültem arról, hogy Székelyudvarhelyen több rendezvény is kapcsolódik József Attila születésnapjához, a Költészet Napjához, elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mit is jelent számomra a vers? Mit jelenthet sors- és kortársaimnak, akikkel együtt fogyasztjuk napjainkat itt, a harmadik évezred elején?
Bármennyire is törtem a fejem, sehogy sem akart előjönni az emlékeimből a formába szedett vagy éppen formát bontó, de szabadságot, egyéniséget és intellektuális megnyilatkozást tartalmazó művek emléke/jelenléte, amelyek többé vagy kevésbé meghatároznák létem kereteit.
Bevallom, nem szívesen olvasom a lapok versrovatát. Ha lehet, fogyasztóként is kiiktatom a költeményekkel való pepecselést. Nem voltam mindig ilyen zord, nem zárkóztam el a befogadásuktól, de az régen volt. Mondhatnám azt, hogy másfajta verseszményt szerettem meg egykor, s több-kevesebb sikerrel, még műveltem is. Eltelt vagy húsz esztendő, de úgy, hogy eszembe sem jutott költeni, és szép lassan elkopott a nevem mellől ez a titulus. Itt-ott még felbukkan a nem eléggé tájokozott szerkesztőknél, akik a lapjaikban rövid életrajzot biggyesztenek a szerzőik neve mellé. A helyes kifejezés – kedves redaktorok – ez lenne: irodalmi munkásságát költőként kezdte…
Nem ismerem a mai költői kasztokat. Fogalmam sincs azokról a szekértáborokról, amelyek kitermelik az újabbnál-újabb poéta-generációkat. Látom ugyan, hogy szép számban vannak, jönnek felém, utánam az időben, itt vannak a sarkamban, csakhogy mindaz, amit a köteteikben felmutatnak, már aligha lesz része az én világomnak. Általában. Megfogni, elvarázsolni csak nagyon ritkán képesek, de akkor erősen. Én azt hiszem, hogy túl nagy a kínálat, hipermarket a literatúra lírai vetülete, és a bóvli igen gyakran ott magaslik a áru-piramisokban. Azt sugallja a „rendszer”, hogy vedd és vidd! Ez fölöttébb gyanús. Jó lesz vigyázni a legértékesebb pénzünkre, az időre, mert bárhogy sáfárkodunk véle, mindenképp elfogy. És jó lesz vigyázni a verssel is. Kár lenne versben költekezni. Az a meggyőződésem, hogy az igazán jó és értékes líra mindenképp megszólít, megtalál, és feltör a gaz közül is, átharcolja magát a betonon, ha kell.
Székely János Vesztesek című verse érintett meg elementáris erővel egykor. Az 1992-es esztendő augusztusának végén – talán éppen a költő halála napján –, a csobánkai írótáborban mondta el Bogdán Laci. Valami olvasói baleset folytán soha nem találkoztam ezzel a nemzeti sorfordító pillanatot megörökítő költeménnyel, amely az egykori kadétból, majd’ két évtized múltán bukott elő… Faludy György már bőven nyolcvan fölött járt, amikor meghívtuk az akkor József Attila nevét viselő egyetemre. Kötetlen beszélgetésként indult a dolog az Auditorium Maximumban – talán a Tiszatáj egyik szerkesztője faggatta az öregifjút –, de valahogy nem akart vége szakadni a előtóduló emlékeknek és a verseknek. Mesélt. Szavalt. Időnként felolvasott. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy odalent az utcán már csörömpölnek a hajnali villamosok. – Csak még ezt a Villont! Csak ezt az egyet! – kérlelt Gyurka bácsi, és jellegzetesen rekedt, de igen kellemes hangján felmondta azt a legkedvesebbet. Reggel hat óra tájt úgy távoztunk a teremből – vagy százan –, hogy a fáradtságnak nyoma sem látszott rajtunk. Faludy körül meg mintha glória világlott volna…
Az ilyen nagy pillanatok végett merek hinni a versben. Pontosabban: a Versben.
Április 11. egyébként Márai Sándor születése napja is. Ez az alkalom a prózáé is, az élettel, valósággal és álommal átszőtt tartalmas beszédé, amelyben ott van a tiszta költészet is. Hogyne lenne ott!
Simó Márton
