Ahogy a költő mondja

Falunk régi papja beszédeiben ha egy-egy versrészletet idézett, mindig így vezette be: Ahogy a költő mondja… A költő neve sosem hangzott el, engem, még diákként, azért bosszantott ez a fölényes megoldás, mert tudtam, a szerző nevét, esetleg még a vers címét is illenék kimondania. Azonkívül ritka alkalom volt, hogy olyan sorokat kölcsönzött volna, amik a prédikáció forduló- vagy fénypontjai lettek volna. A vers nem eszköz volt valami kijelentésére, bizonyítására, hanem csupán szekér után kötött kutya, ott kullogott az elhangzott mondatok után. És nem bizsergett tőle a bőrünk, mert sokszor harmadrangú költői alkotmányok, dagályos, a hatáskeltést közvetlenül érvényesítő szövegrészek voltak.

Mégis élénken megmaradt emlékezetemben, még a bevezető mondat magasra felugró, majd lassan aláereszkedő hangsúlya is. Talán azért is, mert A KÖLTŐ, tehát a tollforgató, a mesterség fogásait ismerő alkotó ekkor, ezáltal szólt hozzánk, volt mondanivalója számunkra, ha még az igényesség szempontjából balul sikeredett megidézéssel is.

Van-e ma a költőjének mondanivalója számunkra? Álságos és költői a kérdés. Mert ha költő van, akkor neki az a küldetése, feladata, hogy írjon. És az eljusson hozzánk. Hatással legyen ránk, mozgósítson, feltüzeljen vagy lecsillapítson, de ne langyos vízzel öntsön nyakon.

Mégis úgy látjuk, látom (mert ezzel nem vagyok egyedül), hogy a ma költője nem akar semmit se mondani nekünk. Vagy azért, mert nem tud, mert önmagával annyira el van foglalva (azzal, hogy ő a költő), hogy erejét, türelmét, tehetségét már nem pazarolhatja ránk, azokra, akik miatt ő költő lehet. Vagy nem is akar. Akkora az egója, hogy mi, meg a világ már nem fér(ünk) be egészségesen oda, abba, emiatt kizárattatunk. Vagy – az utóbbi másfél évtizedben (de még manapság is) – annyira elfoglalt a trágár, obszcén kifejezések, helyzetek sorolásában, ecsetelésében, hogy a nemzőszervek meg az azzal való ügyködések néven nevezésén kívül alig találunk remekléseiben egy-egy jól megragadott, igazi lírai gondolatot.

Akkor hát mit mond a költő? Vagy ez, esetleg az a költő? Akik díjakat kaptak, akiknek ösztöndíjakat osztogattak a közösség pénzéből, akikre hallgatnunk kellene, akikre felnézhetnénk? Majdhogynem semmit. Mintha egy rosszul elfüggönyözött álomvilágban élnének, ahová be-beleshetünk, és ahol a közlések és közszereplések száma a legfontosabb, no meg a mindennapi pénzecskék, mert enni és inni azért nekik is kell, nektárt enni még egyiküket sem láttam.

Nincs semmi mondanivalójuk a jelenről? Arról, ahogyan él a nép, ahogyan félrevezetik, becsapják, hogy nevében szónokok ugrálnak fel a hordóra folyton? Cinkosaik a menedzsereknek, politikusoknak, akik nem kilónként, csak díjanként, kötetenként teszik zsebre őket? Van-e, lesz-e válasz ezekre a kérdésekre Erdélyben?

József Attila születésnapjának (1905. április 11.) évfordulóján, a Magyar Költészet Napján nem számon kérni kellene a költőket, hanem idézni őket. Megkeresni köteteiket, előhúzni valahonnan a régi újságkivágásokat, és legalább egyetlen verset elolvasni. Olyat, ami tetszik, amit szívesen idéznénk másoknak. Aminek van súlya, tétje, és beleborzongunk, amikor elolvassuk, halljuk.

Hát talán ez hiányzik leginkább a mindennapjainkból. Költészet napi rendezvényként pár napja az egyetlen erdélyi magyar írószervezet költői vezérkarát és újabban felfedezett tehetségeit mutatta be a házigazda, fel sem sorolva a számos meghívott díjait, mondván, van belőle mindegyiküknek már, csupán a kötetcímek hangzottak el. Olyan köteteké, amelyek mind nem kerülnek be közkönyvtárainkba, és nem olvassák rongyosra a fiatalok. Mert nem ismerik eléggé őket.

Amikor az erdélyi rangos költők felolvasnak a nagyérdeműnek, főként ilyenkor, a magyar költészet napja okán, talán még inkább figyelünk arra, hogy a jelenkori, sok díjjal hitelesített alkotók mit osztanak meg velünk.

Alig hangzott el olyan alkotás, amit megidősödött korunkban idézhetnénk bárkinek is magyar nyelven. Volt ott rigmusba szétfolyatott gondolat, bökversötletből felpuffasztott alkotás, meg igazi lírai finomságok is (utóbbiak már csak módjával), de ami a ma emberére mint a közösség tagjára közvetlen (ne használjuk a vörösök rendszerében elkoptatott, pejoratívvá vált mozgósító szót) hatással lenne, az teljességgel hiányzott az én „olvasatomban”.

Mi változás történt a költői magatartásban? – töprengtem e költői est kapcsán. (Úrhatnámabb irodalmárok, kritikusok és szerzők szerint attitűd – de mi így is értjük.) Talán nem akarják, vagy csak nem tudják betölteni a rájuk váró feladatokat a ma költői? Hogy nem akarnák, arra az idézett rendezvényen a témaválasztás mutatott, ugyanis jórészt csak a lírai Én holdudvarából származó, vagyis teljesen személyes mondanivalót szólaltattak meg. Néhol annyira az volt, hogy úgy éreztem, sem jellegénél, sem a nyelvi megformálás mikéntjénél fogva nincs helye egy költői esten. Arany János, aki egy egészen más kor költőóriását is láthatta a közösséghez szólás szerepében, magáról szólva szigorral fogalmazott: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni/ saját fájdalmad s örömed,/ nincs rád szüksége a világnak,/ ezért a szent fát félretedd”. A szent fa ez esetben a lant, a költészet jelképe. Ezen a roppant határozott nézőponton nyilván rég túllépett a líra.

A „nem tudják”-ra inkább az utalt, hogy volt, aki saját szövegét nem tudta elfogadható módon felolvasni. De sebaj, tudjuk, ha a költőt minden helyzetben azonosítjuk az emberrel, éppen az úgynevezett költői magatartás vész el…

Inkább az a kérdés, hogy vannak-e olyan költők Erdélyben, akik magukra is érvényesnek érzik a költő feladatait? Nagy a gyanúm, hogy ilyen példákkal inkább az idősebb nemzedékek soraiból lehetne előhozakodni. Vagyis szereptévesztésben élnek a ma költői. Amikor költőkként kellene megmutatkozniuk, akkor inkább magánemberek. Ha pedig magánemberként isszák kávéjukat, sörüket, akkor mégis költők…

Akkor hát mit is mondott a költő (nekem) azon a költészet napi rendezvényen?

Egy ilyen kérdésre fejét kapkodná az ember: melyik költő?

A válasz: A KÖLTŐ.

Nem, nem mondott semmit.

Lehet, figyelmesebbnek kellett volna lennem, lehet, elszalasztottam valamit.

A közönségnek többször is ajánlották, kérdezzenek a szerzőktől, bármiről.

Amikor erre került volna sor, senkinek semmilyen kérdése nem volt.

Innen gyanítható, hogy vagy mindent elmondott az est házigazdája és maguk a költők, vagy semmit.

Vagy mindenkit beavattak előre ebbe a bohózatba, csupán én egyedül vergődöm, hogy rájöhessek, mit mond nekem manapság a költő feladatról, nyelvről, kötelességről, gyerekről és idősről, a földünkről, az egünkről, a holnapunkról.

Megüresedik egy beszédfordulat, mert amikor azt mondanánk: ahogy a költő mondja – nem lesz, amit idéznünk. Mert nem a költő mondja, hanem a politikus, az újságíró, a szomszéd, a kofa a piacon. Esetleg nem mond semmit. Csak beszél, nyilatkozik, összehasonlít, magyaráz, következtetéseket von le, és felolvas.

P. Buzogány Árpád