György Attila József Attila-díjas író, a Székelyföld szerkesztője, a KultúrHon munkatársa 2011. december 15-én, csütörtökön 19 órától, a székelyudvarhelyi Gondűző Étteremben örvendezteti meg Tájképek, harcosokkal című új kötetével az olvasókat. A rendezvény házigazdája Murányi Sándor Olivér író. A szerzővel Muszka Sándor beszélget. A könyvismertetőt követően harcművészeti bemutatót láthatnak az érdeklődök. A bemutató előtt a szerzőt kérdeztük.
– Honnan ez a „hadi érdeklődés”?
– Mindjárt kötekednék is egy kicsit ennek jegyében: nem a hadakozás, hanem a harcosi életforma, mentalitás áll közel hozzám. Nyilván, ezt sem úgy kell elképzelni, hogy az ember folyamatosan megy, és keresi a bajt, sőt: kifejezetten konfliktuskerülő alkat vagyok. (Na jó, ez csak részben igaz.) Sokkal inkább a hétköznapi harcokról szól, arról, hogy az én világképem szerint az embernek meg kell találnia a maga értékeit, elveit, hitét, és ahhoz aztán minden körülmények között, “kivont karddal” kell ragaszkodnia. Éppen ezt az életérzést jártam körül korábbi, “Harcosok Könyve” c. kötetemben.
– Van-e az írónak kardja? Vagy a székely ember „csak” bicskát hord magával?
– „Természetesen” van kardom. Van egy honfoglalás kori szablya-másolatom, egy huszárkardom, és a kedvencem, egy édesapám által készített (!) „parasztszablya”. Talán ez a leghitelesebb és a legkézhez-állóbb… Volt egy szamuráj-kardom is, de az eltörött az első találkozásnál a szablyával. Amúgy meg Zrínyivel vagy Balassi Bálinttal együtt vallom, hogy a toll és a kard együtt kell dolgozzon. Mindössze mára átvitt értelemben használjuk az utóbbit. Többnyire. Bicskám természetesen van, anélkül aztán tényleg ki sem teszi a lábát a ‘zember a házból, szoktam mondogatni, hogy nemesember karddal jár, s voltaképpen a bicska is egyfajta összecsukható mini-kard…
– Milyen a többször is emlegetett „történelmi” pannon bor?
– Köztudomású ugyebár, hogy a mai Magyarország területén – legalábbis annak akkoriban Pannóniában nevezett részén, különösen a mai Tolna, Baranya megyékben, a római korban igen élénk szőlőtermesztés volt. Már a kelták is jeleskedtek az ottani borkészítésben. Is. Azt is tudjuk, a római udvarban igencsak kedvelték a sabariai, falernumi, stb. elnevezésű, környékbeli borokat. Nyilván, nekik is megvolt a magukhoz való eszük. Ahogyan a mai szekszárdiaknak vagy villányiaknak is. A könyvemben emlegetett „pannon” bornál én egyértelműen a villányi borokra gondolok, de ez már személyes, szubjektív dolog…
– A történelem csak nyersanyag vagy olyan nemes fonál, amelyből az írás szövete készül?
– A történelem számomra nyersanyag, valóban, éltető közeg, bizonyos értelemben éppen olyan valóságos, mint az, hogy most veled beszélgetek. De az is lehet, hogy valóságosabb. Mindenképpen beleivódik a szöveteinkbe, sejtjeinkbe, génjeinkbe: akkor is, ha ezt nem tudatosítjuk. Nyilván, hogy ez átüt az írásokon, még olyankor is, amikor egyébként nem történelmi témáról írok.
– Az írónak van vagy volt íja?
– Immár csak volt. Sajnos. Egy gyönyörű Kassai-íjnak voltam boldog tulajdonosa sokáig, aztán egyszer betört valamiféle ember-görény a házamba, és elemelte. Na, azóta nincs, valahogy kedvem sincs már új íjhoz, ez olyannyira személyes tárgy volt, amit nem lehet „csak úgy” lecserélni… Egy rövid ideig lovas-íjászattal is próbálkoztam egy barátommal, na de az inkább csak bohóckodásnak volt nevezhető, ami engem illet, talán kétszáz év alatt, ha lenne belőlem lovon egy közepes íjász. Van, amihez nem ért az ember. Vagy nem. És kész.
– Szép költői képeket találunk a szövegben, ilyeneket: „…fejében tompán sas alakú fájdalom képződik”, „…nagy, fekete, asszonytestű madárként borult fölébük a szomorúság”. Írtál valaha verseket? Vagy a „kép” beleszövődik a történetbe? „Csak úgy?”
– Nem, verset sosem írtam, ez a fajta „perverzió” teljesen hiányzik belőlem. Mások is mondták már, hogy erősen lírai a prózám, az meg egyenesen tény, hogy rendkívül vizuális alkat vagyok, képekben gondolkodom, látok, még a memóriám is így működik, hogy fényképez az agyam… Egyébiránt meg, jó költői képek nélkül a próza sem ér egy hajítófát.
– Az aforizma jellegű szentenciák akár mai jelentéseket is hordozhatnak: „Ha kiürül az isteni tartalom, elenyészik a forma”, „Ha megszűnik a hit, megdől a hatalom”. Stb. Vannak görög, római példaképeid? Vagy „magadtól” való a bölcsesség? A különböző „éneidtől”?
– Ez most azért fogas kérdés, mert nyilván, ezekben a formákban „saját termés” ezek a szentenciák, arra már nem mernék megesküdni, tartalmukat illetően nem fogalmazták-e már meg máshol, s máshogyan ezt? De nem is ez a lényeg, a bor számít, nem a korsó, hogy ismét példálózzak egyet. Igen, ami a példaképeket illeti: nagy tisztelője vagyok Marcus Aureliusnak, Senecának, Epiktétosznak, a sztoikus filozófusoknak.
– A Bajeux-i kárpit sokak szerint normann és angol „történet”, keletkezése a 11. század második felére tehető. „Szőnyeg-kép-regény”, amelynek egy része hiányzik. Miért választottad a könyved illusztrálására, hiszen azt a történet-sort alig-alig érinted. Nem létezik olyan fotósorozat, képregény, falikárpit, amely jobban illene ide? Nem gondoltál arra, hogy akár egy kortárs művész is megrajzolhatná azt, ami a „hiányzik” a 69,55 méteres torzóból?
– A Bayeux-i kárpit régi kedvencem, az emberiség egyik tárgyi remekművének tartom. Való igaz, a kárpiton ábrázolt normann foglalást, a hastingsi csatát nem érintem, nem foglalkoztam vele (még…), de hát ez csak mellékkörülmény. Ahogyan az is, hogy a harcos éppen normann, magyar, spanyol vagy római. Emberi minőségekről van szó, egyfajta életérzésről, ahogyan ezt az interjú elején is mondtam. Ilyen szempontból ez a faliszőnyeg tökéletes illusztráció, erősen szuggesztív, de mélyen emberi képek vannak ráhímezve, amelyek úgy érzem, jól rímelnek az általam leírt sorokra.
Kérdezett: Simó Márton
