Frissen kiadott kötetében hatvan Stănescu-fordítást* közöl a kibédi Ráduly János, akit elsősorban folkloristaként, illetve költőként, nem mellékesen pedig rovásírásos emlékeink kutatójaként és felfedezőjeként ismerünk. Mindezt megtoldotta még két saját verssel, melyek mindegyike a nagy román költőhöz kötődik, egyik a szülővárosában látogatható emlékmúzeummal, másik – és nyilván ez is ennyire személyes – Stănescu ránk maradt írógépével kapcsolatos.
Stănescu (1933. március 31. – 1983. december 13.) életútjáról Ráduly ad dióhéjnyi összefoglalást az utószóban – már amennyit bele lehet sűríteni ekkora terjedelembe, illetve amennyit ez a műfaj megenged. Az általa a román irodalom Petőfijének nevezett Eminescu az ókirályságbeli költőnek is eszményképe volt, és talán éppen jelképhasználatukban hasonlíthatjuk őket egymáshoz. A „nemszavak” költője Ana Blandiana, Marin Sorescu – szintén nagy nevek a kortárs román irodalomban, ha másképp nem, hát középiskolai tananyagként találkoznak fiataljaink az ők írásaikkal – mellett ő az, aki a román költészetet európai rangra emelte; Ráduly János pedig, az irodalom szakos műfordító ily tömören fogalmaz minderről: „Új, sajátos színt hoztak, másfajta költői formát honosítottak meg. A román költészet gondolati eredetiségére a világ nagy alkotói is fölfigyeltek.”
Akik nem csupán kötelező tananyagként olvastak korábban is kortárs román irodalmat magyar fordításban (községi könyvtárak és régi családi könyvszekrények őrzik az 1945 utáni „új”, militáns jelleget is felvett alkotások fordításait az akkori idők legjobb erdélyi magyar szerzői tollából), azok talán többször is találkoztak a műfordító Ráduly János nevével. Aki nem kényszerű „divatból”, hanem tollforgató emberként, lírikusként nyúlt egyik kedvenc román költője, Stănescu versei után, és az egykori Igaz Szó, Vörös Zászló, Előre, Falvak Dolgozó Népe, Új Élet, illetve a Népújság, Helikon, Romániai Magyar Szó, Látó, Brassó Lapok hasábjain közölte versfordításait.
A marosvásárhelyi Silver Tek Kiadó gondozásában megjelentetett anyagot pedig így jellemzi: „a Stănescu-jelenség rám, a fordítóra is hatással volt”. Ezt a hatást évtizedekkel ezelőtt már vállalva így fogalmazott a román költőről: „Gondolati eredetiség, pátosztalanság, szuggesztív kifejező erő – ezek lírájának legfőbb jellemzői”.
Idézzük itt a kötet címadó versének magyar fordítását:
Szomorú ének a szerelemről
(Trist cântec de dragoste)
Ez a látomásos jelleg is szerepet kapott abban, hogy az 1969-es, Necuvintele (Nemszavak) című elégiakötete megjelenése után Stănescut más nyelvekre is kezdték lefordítani. Ráduly ezt is számba vette: cseh, német, angol, francia, svéd, szerb tolmácsolásairól tud. 1975-ben pedig nemzetközi Herder-díjjal tüntették ki. A fordító ezt az utószóban így értékeli: „a Stănescu-jelenségről immár egész Európában beszélnek”.
Példálózzunk egy újabb fordítással:
A maga néha elvont, látomásokra, a köznapi gondolkodás számára furcsa képekre építkező költőnek többek között olyan verseit olvashatjuk a friss kötetben, melyeknek témája az, hogy milyen egy költemény (e címmel két írást is találunk a követben), a kora reggel, témaként szerepel Az írás, Könyörgés, meg az előzőekhez hasonlóan szintén a cím sejteti azt a külön világként konstruált, meghökkentő otthonosságot, ami A kőmezőn, Lepkehintó címűekben jelentkezik.
A Stănescu-vers új minőségi fokot jelent az európai lírában – idézzük ismét a fordító Ráduly Jánost, aki a kötet anyagát a sajtóban már megjelent fordításokból válogatta. A kiadás céljaként ezt olvashatjuk az utószóban: a modern verseket kedvelő olvasóközönség igényeit próbálják kielégíteni. A könyvként tárgyiasult költői világtól azonban elvártuk volna, hogy igényesebb alakban öltsön testet (tördelés, írásjelek következetes használata).
P. Buzogány Árpád
*Nichita Stănescu: Szomorú ének a szerelemről. Versek. Válogatta, fordította, utószót írt Ráduly János. Marosvásárhely, 2012, Silver Tek Kiadó