Meryl Streep a Szív dallamaiban is varázslatos

Hogyha van állócsillag a színésznők között, akkor Meryl Streep minden bizonnyal az. Jószerével indulása óta ott van a világ érdeklődésének középpontjában – ha úgy tetszik –, pedig az életpályájának csak egy szeletét látjuk, a filmes szerepléseket. A tengeren túli televízió-műsorokat alig, a színpadi jelenéseit pedig esetleg felvételről. Sajnálatos módon nem volt szerencsém ezidáig egyhez sem.

Nem véletlen, hogy ismét előkerül a színésznő neve az Oscar-jelöléseknél, és az sem számít balesetnek, hogy a Vaslady (The Iron Lady) című filmben Margaret Thatcher alakjának megformálásáért „a legjobb női főszereplő” díját vehette át minap az Oscar-gálán. Ami jó, az valóban jó. Furcsa boszorkánykonyhája lehet az Oscar-nak is, hallani ezt-azt menet közben, de úgy tűnik, hogy azért néha a minőségnek ott sem képesek ellenállni. Ha valamelyik produkcióban Meryl Streep megjelenik, akkor utánamegy még pár híresség, és annyi pénz, hogy abból már össze lehet hozni egy rendes produkciót, amolyan igazi amerikai mozit. A bukás kizárt. Sokhúrú színésznő, személye igazi garancia a biztos révbejutáshoz. Akik érzik a különböző angol dialektusokat, azt mondják, hogy képes bármelyiken megszólalni, ha kell, a keleti parton szolgálatban levő szlenget használja hitelesen olykor, de akkor sincs baj, ha közép-nyugati, texasi vagy ausztrál hanghordozást kell alkalmaznia. Lengyel, francia és német akcentussal is tud angolul. Legutóbb pedig Thatcher asszony megformálásakor a londoni kiejtést, sőt még az egykori politikusasszony sajátos szófordulatait is tökéletesen visszaadta. Bizonyára meglátom, mindannyian megtudhatjuk a közeljövőben, ha érdeklődünk a film iránt, s ezt-azt majd felismerhetünk a különleges apró részletekből is.

Azt szokták mondani a kiemelkedőbb színésznőkről – amerikai filmes mércével, nyilván –, hogy harminc éves koruk előtt meg kell kapniuk az Oscar-t, mert, ha nem akkor befellegzett nekik, és bármit tehetnek, negyvenéves korukra már befutják a pályájukat, s minden, ami utána jön az csak utójáték, összefoglaló, életműdíj-féleség, protézis vagy kárpótlás. Meryl Streep az ellenpélda, hiszen az első Oscar-t harminchárom évesen kapta, és nála negyven után jött a java. Még egy darab gyermek is a meglevő három mellé, de úgy, hogy közben nem volt semmi cirkusz körülötte, Don Gummer 1978 óta az egyetlen férj az életében.

Volt pár kedvenc filmem véle a Kramer kontra Kramer óta, A francia hadnagy szeretője, a Sophie választása, a Távol Afrikától, kicsit megkésve a Szarvasvadász, a Jól áll neki a halál, A szív hídjai, Az utolsó adás, aztán a Mamma mia! – nekem ennyi volt/van meg a mai napig az összesből. Ezek a filmek egyébként olyanok, mint a nagy szerelmek, lehet rájuk emlékezni, és néha elő lehet őket venni, mert annyira jól esik egy-két órára fiatalabbnak lenni. Egyik-másik mozihoz létező, s – egykoron – hamvas és közeli nők emléke is hozzárendelődik olyankor. És Meryl Streep is, természetesen.

Az 1999-ben készült A szív dallamai egy gyengébb alkotásnak tűnik – mindössze Oscar- és Golden Globe-jelölésre futotta belőle –, és azt írták róla, hogy Wes Craven a Sikoly-széria két epizódja között, unalmában rendezte. A napokban jutottam hozzá, úgyhogy éppen jól jött, mert gyakran emlegették az Oscar miatt a színésznőt, és bizonyos hiánypótlásra alkalmasnak látszott ez a film.

A történet nagyon egyszerű: a férj nélkül maradt munkanélküli kétgyerekes fiatalasszony Kelet-Harlembe megy hegedűt tanítani, egy olyan iskolába, ahol a multikulturális környék másodikos gyerekek már anyáznak, pénzt lopnak otthonról, verekednek és drogos-fecskendőkkel a zsebükben jelennek meg az iskola folyosóin. Tíz év telik el, amely ezerötszáz zenélő gyereket eredményez. Népszerűvé válik a tanárnő, ám ismét az állástalanság fenyegeti egy hibás kormányzati döntés miatt, amely takarékosságra hivatkozva felszámolná a hangszeroktatást. Aztán – más terem híján – hatalmas jótékonysági koncert keletkezik a Carnegie Hall-ban. Siker. Pénz. És nagy összeborulás a fináléban. Azt írja a vége-főcímben, hogy a film megtörtént esetet dolgoz fel, de annyira bugyuta megoldásokkal, annyira rossz dramaturgiával, olyan csapnivalóan szájbarágós mondatokkal, hogy azt egy harmadrendű és kezdő forgatókönyvíró sem vállalná, talán még Magyarországon sem állná meg a helyét, pedig ott is értik ám olykor a semmi felpumpálását. A főszereplő, a Meryl Streep által megformált hegedű-tanárnő, Roberta Guaspari alakja mégis kiemelkedik a harlemi gettóból és csodálatosan tartja egyben a hevenyészett építményt. Egyszemélyes mozi. Lenyűgöz a központi figura. Azt olvasni, hogy Meryl Streep e szerep kedvéért tanult meg hegedülni. Ezt a csapnivaló filmet a szép és erős színésznővel azonban mindenkinek merem ajánlani.

Simó Márton

A film eredeti címe: Music of the Heart

amerikai életrajzi dráma, 1999, 124’
Szereplők: Meryl Streep, Angela Bassett, Aidan Quinn, Gloria Estefan
Rendező: Wes Graven
Operatőr: Peter Geming
Gyártó: MIRAMAX

http://youtu.be/GyJc8EXmg7o