Megint egy majdnem elfeledett író. Sőt mi több: írónő. Éppen visszatérőben. Tormay Cécile-t olyan eredményesen kizárta a kánon, hogy a Wass Albert-féle feltámadás után csak bő tíz évvel bukkant fel ismét a köztudatban. Nagyjából abban az időben, amikor Nyírő Józsefet is emlegetni kezdték, és még felszínre dobtak egy minimálisra kicsinyített nagy nevet, a Herczeg Ferencét. Pár éve hívta fel Tormayra egyik ismerősöm az írónőre a figyelmem, éppenséggel a Bújdosó könyvet emlegette, de én úgy voltam vele, hogy majd egyszer el fogom olvasni, mert annyi volt, s most is olyan sok a restanciám a kortársi és a frissen klasszikussá vált irodalom területén, hogy legszívesebben halogattam volna. Ráadásul vaskos, majdnem ötszáz oldalas könyvről lévén szó, vonakodtam tőle. Igaz, hogy utánanéztem közben, hogy lássam, kivel van dolgom.
Egyértelmű, hogy azonnal megmutatkozik a lényeg az internetes keresőkön. Olyan életművel van dolgunk, amely a magyar úri közép- és felsőosztály berkeiben keletkezett, s jórészt annak is szólt, úgyhogy eltűnvén az a társadalmi kategória, még a periférián megtűrtek kategóriájába sem volt, nem maradhatott helye Tormay Cecile-nek. Az úri sértődöttségen és az irredentizmuson túl azonban igen izgalmas az író indulása. Legeslegelőször maga az is fontos tény, hogy írónő. És nem akármilyen, hiszen nyelveket tanul – 1900 és 1914 között rengeteget tartózkodik külföldön, utazik, kapcsolatokat épít, behatóan tanulmányozza a nyugat-európai kultúrát, a művészettörténetet, és a legnagyobb műkincs-gyűjteményeket, német, olasz, francia, angol és latin nyelven olvas, ír, fordít –, korának egyik legismertebb magyar alkotója. Első sikeres regénye az Emberek a kövek között (1911), amely angolul, németül, franciául, svédül és olaszul is megjelenik. Legjobb könyve – regény ez is – talán A régi ház (1914), a letűnt Pest ábrázolása, amely az önként, dalolva és szívesen magyarosodó belvárosi német családok több nemzedékéről szól, a Jókai Mór budai svábjaihoz hasonlítható mentalitásváltással, akik nélkül ugyancsak elképzelhetetlen a modern Budapest. Csak több, költőibb és mélyebb a nagy mesélő történetvezetésénél, más mesterek és modorok mutatkoznak a háttérben. Megkockáztatnám azt, hogy a közvetlen elődnél Vay Saroltánál szeretne jobb és több, másabb, átfogóbb, lényegre törőbb lenni, s a közvetlen kor- és pályatársak közül – be nem vallottan is – Kaffka Margit a másik női pólus és közeli minta, meg a skandináv lélekelemzők. A régi ház még ma is restancia számomra, olyan ötven oldalnyi részletig merültem benne, de a Bújdosó könyvet – végre! – elolvastam.
Nem tudom, hogy a politikai és a valós horrort miként lehet megfogalmazni, de az szent, hogy 1918. október 31. és 1919. augusztus 8. között (f)élni és alkotni nem lehetett egyszerű, s főként nem volt kifizetődő. Viszont, ha működött, és tudatánál szeretett volna maradni az írói lelkiismeret, akkor kötelező volt akár az élet és halál mezsgyéin billegve is dokumentálni az eseményeket.
A könyv nem regény, inkább napló. Regényessé az teszi, hogy az 1920-as megjelenés előtt Tormay – minden valószínűség szerint – alaposan átfésülte és kiegészítette bizonyos részletekkel, olyan idézetekkel, dokumentumokkal, amelyeket utólag szerzett meg a kor sajtójából, hiszen a rossz közlekedési lehetőségek, a hírzárlat, a rapszodikusan változó médiaviszonyok közt a feljegyzések hevében olyan információk semmiképp sem juthattak hozzá. Károlyi Mihály színrelépése és a Tanácsköztársaság összeomlása közötti tíz hónapnál végzetesebb korszak soha nem volt a magyar történelemben. Ez az idő felért több tatárjárással, több Moháccsal és minden pusztító pestisnél, koleránál súlyosabb volt.
Az a horrorisztikus, hogy miközben arról tudósít a szerző, hogy egy magát polgárinak, forradalminak, szocialistának, majd kommunistának és internacionalistának való klikk – részben söpredékből összetevődő és a hagyományos értelemben vett magyar értékrendtől idegen –, ha tetszik: alkalmi elit grasszál és degradál, mindvégig ott lebeg a lehetne másképp variánsa is. Csak egy kicsi szikra kellene. Kellett volna. Úgy érezni azonban, hogy a nemzet már akkor is képtelen volt kimenteni önmagát az el nem veszített háborúból a patthelyzet miatt üzemeltethető béke által. Túl dagályosak az utólag betoldott mondatok, túl vastagon, majdhogynem ostorozza a „hőseit”, nem a humánum süt át a sorokon, hanem többnyire a döbbenettel vegyes gyűlölet. Túl rövid volt az írás és a publikálás közt eltelt idő, s nem engedett rálátást. Erre a megszólalásra azonban mindenképp szükség volt. Ez volt az első kórrajz, mely nyugat-európai nyelveken is megjelent és eljutott a szűkkeblű antantos béke-gyárosok asztalára. Higgadt és nyugodt, értelmező olvasásra való, s ha megkockáztathatom: szükséges.
Jórészt a szegedi LAZI kiadónak köszönhető az életmű újabb megvilágítása. Az utóbbi években azonban többen is foglalkoznak Thormay Cécile munkásságával. Viták keletkezek. Működnek most is. És tendenciák vannak életben, visszaható erők, de értő szemmel el lehet igazodni az undorral vegyes eszmefuttatások és a túlzott rajongás között. A középút az értő olvasás lenne. Mivel nem jogdíjas írásokról van szó, számos honlapon felbukkannak a szövegei, akár gépből is ki lehet olvasgatni, akár villanykönyvvé lehet alakítani.
Simó Márton
Tormay Cécile: Bújdosó könyv. LAZI Könykiadó, Szeged, 2009. 448 + 48 o. 3200 HUF