Sok vetülete van a valóságnak. Még a mai felgyorsult világban is van/lehet létjogosultsága annak, hogy mindenre elszánt fotóriporterek kutassák, keressék a látszat mögött a lényeget. Egy különös életformát jelent ez a munka, amely mellett/mögött jó, ha ott van a család, de olykor épp a családi körülmények kényszeríthetnék a folyton utazó és veszélyes élethelyzetekben forgolódó riportereket a váltásra. Vannak sokkal biztonságosabb műfajok is, semmi különösebb veszély nem fenyegeti az akt- és divatfotósokat, azokat, akik rendezvényekre járnak, vagy mindössze annyi a dolguk, hogy híres embereket és politikusokat kövessenek a legkülönbözőbb helyszínekre, és kordonnal kijelölt helyeken lökdösődve egyedi, de mégis tucat-fotókat készítsenek egy-egy csúcstalálkozóról, megnyitóról, ratifikálásról vagy díjátadásról. Nyilvánvaló, hogy vannak más lehetőségek, például a paparazzo-típusú lesifotósoké, akik abból élnek, hogy titokban kifényképeznek valakiknek az életből egy-egy mozzanatot, s azt jó pénzért eladják, vagy még többért eltitkolják egy ideig.
Az igazi fotóriporterek – ilyenek a filmben szereplő Mark (Colin Farrell) és David (Jamie Sives) – megszállottak, akik nem tudják abbahagyni. Van valami különös varázsa ennek a munkának, amit nem is annyira a pénz motivál, hanem a vágy, hogy megmutassák azokat a pillanatokat, amelyeket nem láthat a közönséges halandó. Több országban is az Eyes of War, azaz a Háború szemei címet viselte ez a film. Nagyon találóan.
Idilli környezettel indítanak az első snittek. Fiatal és szép feleségektől búcsúzkodnak a férjek. David kissé nehéz szívvel búcsúzkodik, hiszen apai örömök várják, egy-két hét, talán egy hónap választja el attól a kimondhatatlanul nagy élménytől, amit a gyermek születésekor érezhet egy fiatal pár. Az idill ellenére is baljós előérzetünk van, mintha valami azt sugallaná, hogy a zűrös helyre készülő riporterek nem járnak majd szerencsével. De velük együtt elhessegetjük a gond árnyát. Pár napos kiruccanásról van szó ugyan, de minden megtörténhet, benne van a pakliban a halál is, hiszen ugyanolyan pofonegyszerű és véletlen, miként az is, hogy a világra jöttünk.
Kurdisztán – a nem létező állam – a maga transznacionális problémáival évszázados gond Közel-Keleten. Mintha karnyújtásnyira lenne a végső megoldás, s mintha mégsem, mintha ügyes és okos diplomaták dolgoznának a háttérben, de furcsa módon, csak muníció jut a szembenálló feleknek, akik irgalmatlanul és becstelenül lövik egymást. Egy-egy ilyen konfliktusból nem lehet csak úgy kilépni. Nem olyan, mint a televízió, hogy másik csatornára váltunk. Ott egyetlen műsor van, s benne olyan élet, olyan horrorisztikus valóság, amilyent elképzelni is nehezen tudunk. Egy bizonyos offenzíváról beszélnek a gerillák, ami a végső. Nyilvánvaló, hogy elmarad a nagy áttörés. Így megy ez talán 550 óta, de a Máhábádi Köztársaság – rövid életű saját államuk – bukása óta mindenképp. Pillanatnyilag létezik ugyan Irak északi részén egy autonóm Kurdisztán Régió, de annak a státusza egyelőre vitatott és nem integrálja a negyvenmilliósra becsült kurd népet…
Az a pár nap sehogy sem akar véget érni, még néhányat hozzá kellene toldani, amikor David elhatározza, hogy hazamegy… A film cselekménye 1988-ban játszódik, de ez nem jelent semmit, hiszen 1995-ben is történhetett volna, de akár 2004-ben is. Megdöbbentő képsorok készülnek. Robert Capa egyik világhírű és véres fotója, (A milicista halála) ezek mellett inkább egy annál jóval békésebb ballagási felvételhez hasonlítható. A sürgősségi betegellátásban – katasztrófák vagy háborús konfliktusok esetében – a triázs, azaz a betegosztályozás során dől el, hogy a külsérelmi nyomok és a gyorsvizsgálat alapján a sebesült azonnal műtőbe kerül-e, vagy a beavatkozás halasztható. Az angolszász gyakorlat szerint öt kategória van: ha vörössel jelölik a delikvenst, akkor sürgősen műteni kell, a kék szalag meg azt jelzi, hogy a beavatkozás akár két órával is halasztható, s a kettő között még van három szint, de azokról most ne beszéljünk, hiszen nem vagyunk olyan helyzetben. Egy (polgár)háborús övezetben szó sem lehet a békés polgárok által kidolgozott rendszer alkalmazásáról. Talán az ENSZ alakulatok, vagy a NATO, az Egyesült Államok hadserege rendelkezik megfelelő logisztikával ahhoz, hogy a sebesültellátást szabályosan oldja meg, de Kurdisztánban csak két kategória létezik. Dr. Talzani (Branko Đurić) csak a vörös és a kék szalagokat használja. Nincsenek érzéstelenítőszerek, a műtő környezete nem steril, a beteg utókezelése nem biztosítható. Az egyéni ellenálló-képesség és a szerencse dönti el, hogy mi történik a következőkben. Ezek a kékkel jelölt „esetek”. Akik vörös szalagot kapnak, azok menthetetlenek. Talzani doktor a leghumánusabb módon, főbelövéssel vet véget kínjaiknak. Utána gyors temetés. Ima. Egy cigaretta a lenyugvó nap hosszan visszasütő fényében. Aztán kezdődik minden elölről. Másnap újabb transzport. És triázs. Nemsokára Mark is átjut egy ilyen élet-halál mezsgyén, átérzi, hogy micsoda megkönnyebbülést jelent tudomásul venni, hogy maga is a gyógyítható kategóriába kerül.
A kiruccanás, a fotózás és ez felvázolt eseménysor egyfajta előjáték. A mozi tulajdonképpeni ideje az, amikor a fotós hazatér, és próbálja feldolgozni az élményeket. Bonyolult lelkiállapot, amelyben a feleség, Elenea Morales (Paz Vega) és a nagyapa, a pszichiáter, Joaquin Morales (Christopher Lee) próbál majd segíteni. Roppant furcsa, hogy milyen könnyen felszakadhat a múltbeli tályog: a spanyol nagyapa révén egy pillanatra visszakerülünk a ’30-as évekbe, amikor az imént emlegetett milicistát lelőtték.
Ebben a pillanatban megnyugtathatjuk az olvasót: nem meséltünk el mindent. Vannak érintetlen cselekményrétegek és borzalmak benne. A kritikusok többször is fanyalogtak, a szórakoztató filmek kedvelői pedig a körítés ellenére sem azt a típusú agressziót látták viszont, amelyet Hollywood jóvoltából megszoktak. Itt egyszerűen, póriasan, minden megjátszott tragikumtól mentesen élnek és halnak az emberek. A Triázs eleve predesztináltnak látszott arra, hogy díjesőben részesítsék a fesztiválokon. Valahogy mégis elmaradt a diadalút, nem emelték piedesztálra ezt a produkciót, pedig a rendezői témakezelés, az operatőri munka, a színészi játék ezt indokolta volna. A forgatókönyv alapjául szolgáló Scott Anderson-regény, mint alapanyag kitűnő volt, és a bosnyák rendező, Danis Tanović számára – a személyes érintettség okán – sem lehetett érdektelen a téma, hiszen a délszláv háború idején részt vett az ottani háborús eseményekben, s maga is megfordult pár forró helyzetben a boszniai harctereken. Nagyon jó, hogy láthattuk a filmet és tudunk róla, hogy szólunk, hogy nem mentünk el érdektelenül mellette.
Simó Márton
A film eredeti címe: Triage (2009)
ír-spanyol-belga-francia, filmdráma, 99’
Rendező: Danis Tanović
Forgatókönyv: Danis Tanović (Scott Anderson azonos című regénye nyomán)
Operatőr: Seamus Deasy
Szereplők: Colin Farrell, Paz Vega, Christopher Lee, Jamie Sives, Kelly Reilly, Sandra Ni Bhroin, Branko Đurić, Nick Dunning