Amikor az alkotó felkért, hogy néhány szót szóljak a mai rendezvényen, kissé meghökkentem, mert hát tény, hogy az egyetemen volt egy művészettörténet című kurzusunk, az is talán egy fél évig, de hát az nem hagyott maradandó nyomokat, tekintve, hogy a kezdeti lelkesedés gyorsan elhamvadt valahol a dór, ión és korinthoszi oszloprendek tanulmányozásának útvesztőiben. Márpedig avatatlanként megnyilatkozni műtárgyak kapcsán nem mindig szerencsés vállalkozás. Hogy rövid, másfél perces gondolkodás után mégis elvállaltam, annak az volt az oka, hogy a kihívás, a szellemi kaland vágya felülkerekedett bennem. Lássuk csak azt a medvét, gondoltam, akkor is, ha az – mint tudjuk – nem játék, s esetünkben ráadásul fémből is van. Nos, be kell vallanom, hogy – noha nem először láttam életemben fémből készült műtárgyakat – kellemesen meglepett a kiállítás anyaga. Mondtam is, hogy az a benyomásom, mintha fémből készült csipkéket látnék – ami ellen ő nyilván azonnal tiltakozott, ami azt jelenti, hogy a csipkeverés még nem foglalta el méltó helyét az ő értékrendjében. Pedig nem konkrét hasonlóságra utaltam, hanem arra, hogy az a benyomásom támadt mintha valami olyasmire kényszerítette volna rá a megmunkált anyagot, ami amúgy a fém természetében nincs benne.
A fém fogalma az ember tudatában általában a keménységet, a merevséget, a durvaságot, a rozsdát és más, ezekhez hasonló negatív fogalmakat, képzeteket idéz, míg itt azt láthattam, hogy mindezektől eltérően a fémek könnyedén, hajlékonyan, finom precizitással állnak egy-egy aprólékos műgonddal kidolgozott koncepció szolgálatába. S ha már a medvét említettem, mondhatnám azt is, hogy kissé hasonlít a medvetáncoltatáshoz. Azzal a lényeges különbséggel, hogy itt nem vásári komédiáról van szó.
Kovács Géza 1988-as indulása óta szédületes pályát futott be, még ha ő nem is érzékeli ezt egész pontosan, akár a maratoni távfutó, aki mindig csak a következő lépésre koncentrál, s nem arra, hogy mi van mögötte és mi van előtte. Ha folyton megállna felmérni és megünnepelni a már megtett távot, soha nem érne célba. Ennek Kovács Géza is tudatában van, ezért építi-építgeti gondosan a pályáját, egyengeti – ha kell, ellenszélben is – alkotásainak útját a közönség felé, és ezért halad irigylésre méltó céltudatossággal az önmaga által kitűzött cél felé, ami vagy meghozza számára a beteljesülést, vagy sem, de közben megszületik egy életmű. Az eddigi teljesítménye alapján életműről beszélni talán már nem minősül elvetett sulyoknak. Több mint száz egyéni kiállítás, háromszáznál több csoportos kiállítás „terheli a lelkét”, műtárgyaival Angliától a Közel- és Távol-Keletig számos helyen megfordult, nagyon sokan és nagyon sokat írtak róla, méltatták művészetét, mégsem hiszem, hogy minden további méltató szó vagy kritika fölösleges lenne. Művészet nem létezik emberi közösségek, az emberi társadalom nélkül. A művész, mint ember, lehet magányos, az alkotás folyamata történhet (és történik is általában) a világtól elzárt, csendes zugokban, műtermekben, de ahhoz, hogy a műalkotás műalkotásként, mint művészeti produktum létezhessen, nélkülözhetetlen az őt befogadni vagy akár elutasítani kész közönség. Ha csak egyetlen ember lenne a Földön, a művészet nem létezne. A közönség pedig – tetszik, vagy nem tetszik ez a művésznek, de hát hogyne tetszene – visszajelzéseket küld az alkotónak, Kovács Géza pedig az a fajta alkotó, aki érzékenyen figyel ezekre a visszajelzésekre, és erőt, néha pedig ihletet gyűjt belőlük a továbblépéshez.
A kiállítás anyagát szemlélve felvetődött bennem a kérdés, hogy ez a fajta művészet, melyet szerte a világon is kevesen művelnek – a vasat csak 1967-ben ismerték el „hivatalosan” szobrászati anyagnak), és amely Kovács Géza énjén keresztül nyilvánul meg számunkra, hordozza-e magán a művész nemzeti hovatartozásának jegyeit, azaz forma és tartalom tekintetében mond-e valamit a magyarság sorstörténetéről, lelki- és érzelemvilágáról? Az általam megtalált válasz dupla fenekű: igen, de nem csak… A tekintetben feltétlenül az e tájakon élő magyarság sorstörténetéhez kötődik, hogy Kovács Géza a saját életterében fellelhető tárgyakat veti alá szelíd vallatásnak, tehát mindaz, amit itt látunk – azáltal, hogy e térségben használatos tárgyak metamorfózisa nyomán jött létre – e hely, e vidék szellemét idézi. Ha szemügyre vesszük ezeket a tárgyakat, rögtön felidéződik bennünk egy-egy hozzájuk fűződő saját emlékünk: nagyapánk malma, nagyanyánk gereblyéje, apánk házi barkácsműhelye, mindezekről pedig óhatatlanul a közelmúlt kevésbé szívderítő történetei, a kollektivizálás, a kuláklista… És akkor még csak a kompozíciók egyes részeinek a közvetlen, a denotatívtól nem is túl messzire eső jelentésrétegéről szóltam, de hát ezeknek a részeknek együttesen, nagy egészként is van nem is egy, de számtalan más jelentése, üzenete. És ez bennük a csodálatos. Hogy ezek a műalkotások csak fizikailag és a térben érnek véget, minden más tekintetben a végtelenbe nyúlnak. Hogy úgy működnek, mint a tükör. Határozott körvonalakkal rendelkeznek, de a szemlélő, műélvező személyétől, nemzetiségétől, korától, képzettségétől, érzékenységétől, élettapasztalatától, „ráncaitól” függően mindenki mást-mást lát bennük. Enyhe túlzással, azt is mondhatnám, szinte mindegy, milyen címet adott a művész a kompozíciónak. Persze, nem mindegy, mert a cím, ha másra nem is, de az emberi szellem csodálatos behatárolhatatlanságára folyton emlékeztet bennünket.
Ezek a műalkotások nem tűrnek tehát egyetlen értelmezési keretet, sokkal inkább az egyetemesség irányába mutatnak. Kovács Géza, bár kétségtelenül a magyar művésztársadalom tagja, a fémek egyetemes nyelvén az egész emberiséghez szól. Mondhatná valaki, hogy de hiszen nem tett mást, mint összehegesztett néhány rozsdás vasdarabot. Igen, de… Amíg a mesék Aladinja meg nem dörzsölte a lámpát, az is csak egy ócska, rozsdás, ütött-kopott világítóeszköz volt, mely talán már eredeti hivatását sem töltötte be. Aladin azonban valamiért hitt benne, hogy ez több annál, mint aminek látszik, hogy ez nem egyszerűen egy lámpa, hanem csodalámpa. S lám, valóban előbújt a benne rejtőzködő dzsinn hogy szolgálja azt, aki hitt benne, s hogy megmutassa: van abban a tárgyban egy másik, rejtett dimenzió is, ami azonban csak avatott emberek keze munkája nyomán nyilatkozik meg a külvilág számára. Olyan egyszerűnek tűnik az egész, hogy vélhetnénk: ez bárki számára hozzáférhető. Nem így van. Lámpa még kerülne, s talán vállalkozó szellemű ember is. Amit igazán nehéz megszerezni, az a dörzsöléshez szükséges hit. Nos, a mi Aladinunk, Kovács Géza is hitt és hisz ama másik dimenzióban, s nem hiába, mert az lám, előzékenyen feltárult előtte. És általa előttünk is. Legyünk hát büszkék arra, hogy ez a művészet itt, a mi tájainkon született meg, s hogy közülünk való az az avatott ember, aki megajándékozta ezzel a művészetkedvelő közönséget. Én a magam részéről az vagyok.
Elhangzott Sepsiszentgyörgyön Kovács Géza 107. egyéni (fém)kisplasztikai kiállításának megnyitóján, 2011. november 14-én a Gyárfás Jenő képtárban.
Lakatos Mihály