A 2 nap Párizsban (2 Days in Paris, 2007) című francia film az m1 műsorán vasárnap (december 18.) látható 22.30 órától.
Bizonyára sokan emlékeznek még a Mielőtt felkel a nap képsoraira. A több mint tíz éve készült filmben egy francia lány és egy amerikai fiú bolyong Bécs utcáin. Egyetlen éjszaka alatt kerülnek közel a városhoz és egymáshoz, amikor pedig elválnak, megbeszélik, hogy hamarosan újra találkoznak. A találkozás azonban a vártnál később jön össze, már egy másik filmben, a Mielőtt lemegy a nap címűben. Mindkét Richard Linklater rendezte mozgókép találkozásokról és beszélgetésekről szól, akárcsak a francia diáklány szerepével ismerté vált Julie Delpy első saját rendezése is, a 2 nap Párizsban. Itt a szerelmesek azonban már együtt érkeznek a francia fővárosba és majdnem külön távoznak, a kulturális különbségek pedig jóval több vitára és Woody Allent idéző poénra (a verbális humor mellett még a fekete keretes szemüveggel is) adnak lehetőséget. Noha nem a sorozat harmadik részét készítette el a tengerentúlon élő francia színésznő, de mégis lehetetlen elvonatkoztatni a Linklater filmjeiben színre lépő, bőbeszédű értelmiségi hölgy figurájától. Úgy tűnik, mintha az egykori Cecile, Amerikába költözve, életének újabb szakaszába érkezne és immár Marionként térne vissza Franciaországba, kéz a kézben egy következő amerikai baráttal.
Az előző két filmnek, amelyekhez Delpynek csak színésznőként volt köze, a hétköznapi romantika az erőssége, és ez biztosítja saját rendezésének is az alapját. A 2 nap Párizsban azonban nem csupán Delpy, hanem a nézők világához is közelebb rajzolja a szereplőket. A közvetlenségre törekedő ábrázolásmód (többek között a kézikamera hangsúlyos és gyakori használata, vagy az eszmefuttatásokat szemléltető pálcikaember-rajzok) még ismerősebbnek mutatja a párkapcsolatok buktatóit, miközben egy rendkívül személyes filmet láthatunk. Delpy nem csak tulajdon egyéniségével és élettapasztalatával fűszerezi ugyanis a jeleneteket, hanem a hozzá közel álló emberek bevonásával is. Filmbeli családját saját testvére és szülei alakítják, szerelmét egykori élettársa, az amerikai Adam Goldberg. Ráadásul nem csupán rendez és színészkedik, hanem ő jegyzi a forgatókönyvet is, producerkedik, vágja a filmet, szerzi a zenét és még néhány betétdalt is ő énekel.
Mégsem tűnik öncélú ujjgyakorlatnak a 2 nap Párizsban, hiszen nem korlátozódik az egyéni szemléletmód bemutatására, bőven enged teret a többi szereplőnek, mellettük pedig az olykor már-már vulgárissá váló értelmiségi humornak és magának Párizsnak is. Az európai főváros itt azonban nem turistalátványosságot, hanem sajátos hangulatot és életstílust, a látványosan színes hétköznapok helyszínét is jelenti. Éppen ezért nem az a fontos, hogy valahol a közelben várja a látogatókat egy híres múzeum (erre rá is játszik az egyik honfiúi szeretetből ízelítőt nyújtó jelenet), hanem néhány más apróság: nem éppen célravezető a tűzoltókat hívni, ha csőtörés van, és ki kell menni a piacra, ha egy ízletes ebédet szeretnénk készíteni.
A találkozásokat adott mértékben meghatározza, az együttélést is megnehezíti mindaz, amit a különböző földrészekből, kultúrákból és családokból származó férfi és nő hozott magával, de a különbségeknek nincs döntő szerepe. A filmből ugyanis az derül ki: ahhoz, hogy a két együtt érkező Párizsból ugyanígy távozzon, nem kell sok minden. Talán elég annak a felismerése is, hogy hiába prüszköl minden reggel arcunkba a társunk, mégis jobban esik, mint bárki másnak a csókja.
Boda Székedi Eszter