Már bent jártunk Cetinjében, amikor a sofőr felébresztett. Valaha itt volt a fővárosa Montenegrónak, fájdalom, hogy ma már nem az, mert igen ügyesen megtervezett és kedves város.Rendezett utcák, szép házak, palotaszerű épületek, amelyekben az intézmények székelnek, gyönyörű terek, parkok, templomok és múzeumok mindenfelé. Minden utcában információs- és irányjelző-táblákat látni.
Cetinje
A volt királyi palotában egy angolul, németül, olaszul egyaránt beszélő úriembertől kérdeztem, hogy hallott-e, tud-e valamit egy Madzari/Macari nevű faluról, de tagadólag rázta a fejét, hogy nem tud mit mondani, nincsenek ide vonatkozó információi. Akkor ez is csak egy legenda, egy olyan régi és homályos esemény, amely talán meg sem történt – morfondíroztam. Az idejövő magyarok, akár hozták, akár önszántukból érkeztek, immár annyira elszlávosodtak, hogy az ükunokájuk is rég bocskorban jár. Törökök ide nem is jutottak el, csak a svába és a K. und K. katonaság. Fel is hagytam a keresgéléssel. Egy szabadtéri és mozgatható kovácsműhelyre figyeltem fel. A mester kolompokat és szerencsepatkókat kalapált. Felpróbáltam néhány kolompot, hátha talál valamelyik a szarvak mellé, amelyekkel másfél évvel ezelőtt úgy feldíszített a nejem, hogy még ma is alig férek be a lakásba. A kolompok közül aztán egy komoly hangzású, amolyan tisztességes marhának való tetszett meg, amelyik annak való, aki a csinibaba és a pláza-cica kereszteződéséből származó feleséget kerített magának.
A városban sok a teázó, a kávézó és az étterem. A régi követségi épületek, a diplomata-lakások is mind pompázatosak, s mindeniket tábla jelöli, hogy mire szolgált korábban.
Hirtelen megszólított egy nő, aki ingben és farmernadrágban volt, hosszú haja az arcába lógott. Mindjárt láttam, hogy olyanféle. Kábultnak véltem, a szemén is fáradtság látszott. Alkohol és valami másfajta tudatmódosító szer hatásának nyomai lehettek. Vetettem egy pillantást a a kezére, az ujjaira, s bizony azok is bütykösek és ápolatlanok voltak. Pénzről beszélt, s mondta, látja rajtam, hogy idegen vagyok, 2 euróért megmutatná a várost, 2 euróért alhatnék nála, másik 2 euróért reggelit kaphatnék nála, és még egyebek is voltak a szolgáltatási csomagban, de visszautasítottam. Nem ilyen kalandok végett utazgatok én a világban.
A királyi palota környékén egymást érték a múzeumok. Erre már nem sajnáltam a két eurót, de itt legalább volt lehetőség a válogatásra. A régészeti múzeumba váltottam belépőt. Nem engedtek fotózni, csak a szememmel fényképezhettem, úgyhogy mire a végére értem, belefájdult a fejem, annyira gazadag és színpompás volt a tárlókban látott anyag. Voltak ott kőkések, kőbalták, edények, csonteszközök, bronzkard és -sisak, mindenféle kerámia, aztán bronzból készült edények, arany fibulák, ezüst és rézpénzek, nyíl- és lándzsahegyek, római agyag- és üvegedények, egy perzsa harcos teljes harci felszerelése, orrvédős sisakok, négygombos pajzsok, tüskés térdvédők, sodronying, hátpáncél, karvasak…
Láttam régi kéziratokat, márványoszlopokat, ágyakat, trónt, meg arab érméket, s ahogy közeledtünk az időben, jatagánokat, kopott és véres félholdas zászlókat, vívótőröket, puskákat, Mahmud pasa halotti maszkját. Igen érdekesnek találtam, hogy a múzeumokban tapasztaltak alapján, megállapíthattam, hogy úgy a szerbek, mint a montenegróiak török fegyverekkel indultak a harcba, s ha győzedelmeskedtek a török felett, akkor mindnyájan törökös ruhában büszkélkedtek, mintha nem léteztek volna szerb fegyverkovácsok és kézművesek, mintha azelőtt ne lettek volna nekik saját stílusú ruhadarabjaik és felszerelési tárgyaik.
Cetinjében minden csak egy kőhajításnyira van egymástól, nincsenek távolságok. Kora délutánra végeztem a látogatással, úgy éreztem, hogy minden lényegest megnéztem és elraktároztam az emlékeimben, úgyhogy indulhattam a vonatállomás felé.
Éhes voltam. Elhatároztam, hogy betérek az állomás restijébe és választok magamnak valami harapnivalót. Két euórért vettem egy gulyáslevest, másfélért egy paszulyfőzeléket. Nem csak a neve volt magyar – “gulas”, “pasul” –, hanem az íze ismerősnek hatott. Szóba elegyedtem egy francia turistával, aki tulajdonképpen hegymászónak vallotta magát. A hátizsákján egy csomó vasdarab csörömpölt… Aztán kimentem a peronra, mert közeledett a vonat érkezési ideje. Tele volt koldussal a vágányok környéke; a balga lelkek – bizonyára – arra gondoltak, hogy a távozók adakozóbbak, főleg a turisták, könnyebben válnak meg a zsebükben zörgő centektől, fillérektől, mint a helybeliek. Nem adakozni kellene, hanem munkára szoktatni a dologkerülőket.
Hamarosan megérkezett a vonatom. Felszálltam. Egy montenegrói szerb mellé ültem, aki hatalmas termetű volt, hosszú lábai alig fértek be a két széksor közé. Ezeket a szálfatermetű, gárdistának, díszőrségbe való férfiakat minden különleges ceremónia nélkül el lehetne vinni a testépítő versenyekre. Szóba elegyedtünk, de pár mondat után – talán öt perc sem telt el – oda lyukadtunk ki, hogy ő nagyon utálja az albánokat, a törököket és a magyarokat. Meg horvátokat és a bosnyákokat is, nyilván. Ezek a szerbek mindig utálnak mindenkit. Nem veszik észre, hogy a politika milyen játékokat űz velük. Én abban a helyzetben éppenséggel románnak vallottam magam, nem emlegettem azt az apró cifraságot, amelyet kisebbségi magyar mivoltom jelent, de érdekes módon ekkor a románokra vonatkozóan nem hangzott el sem pozitív, sem negatív irányultságú vélemény. Hallgattam, hogy az albánok elvették Koszovót, a szerb nemzet bölcsőjét. Miért nem szültek a szerb anyák több gyermeket? – morfondíroztam magamban, és mindjárt hazagondoltam, de erről a szerb nemzetsirató nem tudhatott meg semmit, hiszen tudvalevő, hogy az ország azé, aki belakja, aki építi, szépíti és a földjét megműveli.
Berecz Edgár