Betértem egy medresze üzletébe, alkohol nélküli helal-parfümöt vásárolni. Aztán visszamentem a sétálóutcába, ahol egy Korán-árus török kávéval és borovnica szörppel vendégelt meg. Ez a borovnica szerintem áfonya vagy ahhoz nagyon hasonlító bogyó lehet.
Novi Pazar (2.)
A közeli kafanából rendelt kávét két cukorral hozzák. Úgy illik fogyasztani, hogy a cukrot két ujjal felcsippentjük, a kávéba mártjuk, s úgy szopogatjuk, majd ráisszuk a kávét. Jólesett a borovnica és a kávé is. Allah legyen vele és Allah kegyelme és áldása szálljon a Korán-árusra!
Együtt olvastuk a Koránt előbb arabul, majd szerbül is. Búcsúzáskor vettem tőle egy üvegcse rózsaparfümöt. Olcsón adta. Allah legyen vele! Egyébként a török kávéra nagyon rákaptam, még Macedóniában, amikor ott egy cigány családnál vendégeskedtem.
Tömörkény írja a kávéról: „Más felekezetek ellenben a kafanákban laknak. Kávéznak ész nélkül, mint mondani szokás. Az ilyen kurta-világvégi török kávés minden töröknek külön főzi meg a kávéját. Egy kanál kávéport, egy darab cukrot vet a kis rézedénybe, meg vizet tölt bele, a parázsra teszi, s mire felforrt az egész, kész a kávé. Két krajcár egy porció. De csak a gazdag idegennek két krajcár, a bennszülött egy krajcárért issza. És a katona, akit Fran Josip aranypénzzel fizet, természetesen a gazdag idegenek közé van sorolva. Mintha csak angol turisták volnának Svájcban. Hát isszák is a kávét, dőzsölve benne. Megisznak fejenként tízet-tízet. Még mikor a csésze alján nem sok már a kávé, föl is rázogatják, hogy a kávépor valahogy ott ne ragadjon. Az jó. Jó kedvet ád. Aki tíz ilyen kávét megivott, éppúgy dalol, fütyül, mintha bort ivott volna. Csak éppen nem tántorog.Erre a kávéporra én is rászoktam, pedig tudom, hogy nem jó, s rongálja a szívet.”
Estefelé elindultam a város fölötti hegyre aludni. Onnan szépen látszik az egész Novi Pazar, a belvárossal és a sok mecsettel együtt. Több mint tíz minaretet számoltam meg. Sokáig tartott, míg kimásztam a hegy tetejére, és magam mögött hagytam az utolsó házakat. Sok időbe telt aztán a sátorverés és nejonozás is. A Maghrebi imát már a felállított sátor előtt mondtam el, aztán nekiláttam a sült birkahúsnak. Kenyeret és zöldséget faltam melléje. Egyébként nagy jövés-menés volt odafent a hegyen, autók zörögtek a kavicsos utakon, részeg fiatalok hangoskodtak. Aztán éjjel nagy kutyalakodalom támadt, ki kellett mennem egy vesszővel rendet rakni közöttük. A madarak és a tücskök egész éjjel zenéltek, annak ellenére, hogy zuhogott az eső. Egyébként a sátor fólia-borítása bevált, de a hálózsákom csődöt mondott. Ha kitakaróztam fáztam, ha belebújtam, akkor főttem meg. Ezek a mai hálózsákok – mondhatnak róluk bármit az elfogult forgalmazók – nem érnek fel soha egy jó gyapjúpokróccal. Egyetlen előnyük, hogy nagyon kicsire összecsomagolhatók. Mit mondjak? Szorultság esetén, ha nincs egyéb, megfelelnek a célnak.
A Fajr-imát az eső miatt a sátorban végeztem, kissé szűkösre sikeredett.
Csodálatosan szép reggelre virradtam. Jó étvággyal ettem meg a maradék húst. Sokat nem kellett gondolkodnom, hogy mi lesz a csontokkal, a bőrrel és a faggyúval, a köröttem ólálkodó kóbor kutyák azonnal lenyeltek mindent, tízszer akkora mennyiséggel is elbántak volna.
Visszamentem a városba. Betértem egy borbélyhoz. Nem csak borotválkozni, hanem barátkozni és tájékozódni szerettem volna.
Szelámmal köszöntem, mire a mester leültetett, és azonnal rendelt egy kávét számomra. A borbélyok és a fodrászok általában nagyon tájékozott emberek, mindent tudnak vagy legalábbis hallanak ezt-azt, ami a környezetükben és a nagyvilágban történik. Ez az ember olyant csinált, amit még férfifodrászatban nem láttam. Megborotválta a kuncsaftot, majd, ahol szőrtüsző-gyulladást látott, kiszedte a szőrt tűvel és csipesszel. A vendége egyébként egy bankár volt, aki tudott angolul. Arról beszélgettünk, hogy Amerikában mesterségesen gerjesztik a muszlim-ellenességet. Előbb az ikertornyok lerombolásával, újabban pedig a csecsen-terroristákkal, de arról egy szó sem esik, hogy az öngyilkos pilóták közül többen is jó egészségben élnek Szaúd-Arábiában, hogy a 7-es számú épületbe, a WTC mögött nem csapódott be semmilyen repülő, s mégis, ezt az épületet, ami egyébként egy ósdi hotel volt, emeletről-emeletre történő elporlasztással robbantották fel, éppúgy, mint a tornyokat. Meg arról is szó esett, hogy az igazi demokrácia Malajziában van, ahol ugyan iszlamista a kormány, de rend és fegyelem van. Több nemzetiség, többfajta vallási közösség él együtt a legnagyobb békében.
Amikor kijöttem a borbélytól, sort kerítettem a karavánszeráj meglátogatására. Eléggé elhagyatott ez az épület. Onnan aztán a helyi múzeumba mentem. Gazdag kő- és bronzkori anyag, bizánci és római gyűjtemény fogadott, edények, nyílhegyek, kések, aztán következtek a középkori tárgyak, a pisztolyok, török pecsétnyomók és a legkülönbözőbb nyelveken írott könyvek. Megismerkedtem egy archeológussal, akivel órákon át vitatkoztunk arról, hogy az egyik csontváz, amely feltehetően egy kislányé volt, hány éves, hogy nőé-e valójában? Én a medence- és a combcsontja alapján tizennégy évesnek saccoltam. Az archeológus erre azt mondta, hogy jóval fiatalabb – hívta fel a figyelmemet –, hiszen éppen cserélődtek a fogai, amikor valaminek a következtében, váratlanul meghalt. Erőszak nyomait – szabad szemmel – nem láttuk a csontokon. Egy másik csontvázról – a sok ékszer miatt – azt feltételeztem, hogy szintén női.
A fegyverek és a harci eszközök hiánya is ezt a sejtésemet látszott megerősíteni, meg a csontok épsége is. Az archeológus pedig egyértelműen mondta, hogy férficsontváz. Végül – oroszul, szerbül és angolul dobálva a legkülönbözőbb szakkifejezéseket – kiegyeztünk, hogy az illető minden bizonnyal meleg volt. Azaz buzi. A vendégkönyvbe latinul írtam be, hadd találjon a közelben látható római kori anyaggal a nyelv.
Ezzel véget is ért kétnapos tartózkodásom Novi Pazarban. Elindultam a buszpályaudvar felé, hogy találjak valami járatot, amellyel még emberi időben eljuthatok utam következő állomására. Előtte betértem egy pékségbe, ahol néhány fiatalember dolgozott, mindannyian koszovói albánok. Ezt úgy tudtam meg, hogy egyikük szétterpesztette a két tenyerét, s címerállatuk, a sas jelét imitálva mondta: E kam emrin shqiptar! – azaz: Sasfiók a nevem! Adtak mindjárt egy lepénykenyeret. Elköszöntem tőlük majd továbbindultam, hogy érdeklődjem a járatok iránt. A pályaudvaron egy szerbül, angolul és törökül beszélő ember szólított meg, s megadta a telefonszámát, hogy hívjam nyugodtan, ha bajba keveredem vagy szükségem lesz valamire útközben.
Berecz Edgár
