Az írás fikció – játék és valóság

A kötet borítója

Molnár Vilmos idestova három évtizede van a pályán. Civilben a Székelyföld szerkesztője. Főfoglalkozását tekintve: író. Vagy fordítva? Ez idáig öt prózakötete látott napvilágot. A múlt évben megjelent, Az ördög megint Csíkban az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) prózadíját nyerte el novemberben. A szerzővel a kötet kapcsán, s annak apropóján beszélgettünk, hogy a kötetbemutatót tartott a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár Látvány- és Hangzóanyag tárában.

– Hogyan születtek ezek az írások? Tudatosan építkeztél? Vagy hozta egyik a másikat?

– Mindenki – az író sem kivétel – rendelkezik valamilyen látásmóddal, a dolgokhoz, történésekhez való többé vagy kevésbé egyéni viszonyulásmóddal, lelki alkatának megfelelően. Hogy milyen témát és hogyan ír meg az író, ez – nyilván − ennek is a következménye. Ha egy író úgymond „ki van hegyezve” bizonyos témákra, akkor mintha már nem is ő keresné ezeket a témákat, hanem azok találják meg őt. Ha valaki rá van hangolódva, teszem azt, a perecre, akkor mindenről ez a péksütemény jut eszébe.

Molnár Vilmos

Hogy kérdése(i)dre válaszoljak: a novellaírás első fázisban többnyire nem választom ki tudatosan, hogy miről írjak, jön az magától, számtalan érdekes, izgalmas megírnivaló adja elé magát, de ha már összegyűlt egy bizonyos számú írás, azontúl odafigyelek, hogyan rendezzem el őket, esetleg mit hagyjak ki belőlük. Fontos az összhatás.

– Te magad minek nevezed őket? Igazi novellák? Tárcanovellák? Vagy egyebek?

– Számomra mindig a téma szabja meg, hogy milyen formát adjak neki. Valahogy olyan ez, mint a jó szabó: azonnal látja, hogy mit tud varrni a hozott anyagból: például egy nadrágot meg egy zakót, de már mellényt nem, mert akkor le kell csípjen a zakó vagy a nadrág anyagából, és akkor azok szorítani fognak. De az sem jó ha lötyög az az öltöny a viselőjén, vagyis ha érződik, hogy a szerző túlírta, túlbeszélte a témát. Vannak „igazi novelláim” (ahogy nevezed) és tárcanovelláim is. S talán „egyebek” is, mint a viccben: „Na mid született? Fiú? Lány? Egyéb?”

– Kik a hőseid? Létező alakok? Fiktív lények, akiket több jellemből gyúrsz egybe?

– Egy az egyben a valóságról írni, az az újságírók meg a történészek asztala. Ott vannak a tényfeltáró riportok meg az oknyomozó történelemírás. Nem mintha ez így is maradéktalanul sikerülne. Az irodalom is a valóságról, az életről szól, de áttételesebben. Az író átrendezheti a valóság elemeit úgy, hogy az életnek bizonyos szelete addig ismeretlen megközelítésben mutatkozzék, olyan (lényeges, érdekes vagy akár humoros) aspektusát mutatva, ami egyébként észrevétlen maradt volna. Számomra legalábbis ezt jelenti az írás. Szereplőim kitalált alakok, de valamiképpen valóságosak is, ahogy a kolbásztöltéskor is belekerül a disznó a bélbe, csak nehéz így utólag ráismerni.

– Vannak visszatérő emberek, hősök nálad, akik befolyásolják a műveid „végkifejletét”?

– Nincsenek. És miért épp a végkifejleteket véled befolyásolhatónak?

– Miért van az ördög ismét Csíkban? Hol volt eddig?

– Aki elolvassa ezt az írást, akár a cím után következő mottó alapján is rájöhet, hogy Tamási Áron Ördögváltozás Csíkban című novellájának továbbírásáról van szó.

Dedikálás közben - Székelyudvarhelyen (A szerző felvételei)

Egyfajta kísérlet vagy játék, ahogy tetszik, próbatétel magam számára, hadd lám, ha olyasféleképpen akarnék írni, mint Tamási, hogyan nézne ki. Kerülve minden funkciótlan góbéskodást, öncélú székely göregáboroskodást, ami, sajnos, manapság eléggé divatba jött. Tehát az ördög megint ellátogat Csíkba, s ott újfent kellemetlen élményekben részesül. Hogy hol volt eddig? Talán a teológia professzorait kéne megkérdezni, mint a téma szakértőit.

– Három évtizede vagy a pályán. Érzékeled-e, hogy lenne olvasótáborod? Ismered őket? Szereted őket? Tulajdonképpen kinek írsz?

– Már többször elmondtam, hogy számomra a pozitív olvasói visszajelzés a legfontosabb. Hiába ír meg egy könyvet az író, hiába adják ki és lesz kapható a könyvesboltokban, ezzel még csak ötven százalékban van készen az opus. Akkor lesz százszázalékig kész, ha el is olvassák, és így vagy úgy hat is az olvasóra. Sok pozitív visszajelzést kapok, néha a legváratlanabb helyekről is, határon innen és túl. Kb. két éve például érkezett egy vastag boríték (nem képeslap!) Szingapúrból, szingapúri pecséttel, bélyegzővel, par avion, és benne egy ismeretlen hosszan ír szingapúri élményeiről. Az első, immár húsz éve megjelent könyvem címe volt az, hogy Levél Szingapúrból, úgy látszik, nem felejtették el, és akadt valaki, aki pénzt és elég sok időt meg fáradságot áldozott arra, hogy ezt jelezze nekem. Ezennel nyilvánosan köszönöm neki, személye még most is titok. De még jópár ilyen esetet tudnék említeni.

– Csíkszereda periféria-e, vagy egy jelentősebb kulturális központ? Mi is van ma? Vannak-e igazi magyar kulturális fővárosok? Vagy minden az? Esetleg semmi sem az, aminek látszik?

– Ha erre terelődik a szó, Bodor Ádámot szoktam idézni, aki szerint „A centrum a periférián van.” Nem a hely a fontos, hanem az ember. Abból pedig van ilyen is, olyan is, a legeldugottabb helyen is, és Budapesten is.

Hajdú Áronnal, a Bookart igazgatójával

A helyre figyelni az emberek helyett olyan, mintha a gazda a disznópajta oldalát vizsgálva akarna fogalmat nyerni arról: hízik-e a disznó? Én (is) úgy látom, hogy a Székelyföldnek több kulturális centruma van, és mindenik különbözik kissé a többitől. Így van ez jól, virágozzék minden virág a réten, nem is beszélve arról, hogy így kevesebb esélye marad bizonyos nem is annyira okkult erőnek, hogy lefejezze ezt a székelyföldi kulturális pezsgést.

– Elégedett vagy-e önmagaddal? Vannak-e közeli írói terveid? Jól érzed-e magad a bőrödben?

Meg ne sértődj, de szerintem ezek nem jó kérdések. Hogy elégedett vagyok-e önmagammal, jól érzem-e magam a bőrömben? Muszáj kicsit nyeglén válaszolnom rájuk: mikor igen, mikor nem. Mint a népdal is mondja: mikor szűk, mikor meg tág a világ. Mint mindenkinek.  Arra viszont, hogy vannak-e közeli írói terveim, a válasz: igen. Meg is lehet majd ismerni ezeket, ha már nem tervek lesznek, hanem kötetbe rendezett fikció, játék és valóság.

Simó Márton

Készült az Udvarhelyi Híradó Kft. és az Udvarhelyszéki Közösségi Alapítvány együttműködési megállapodása keretében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával.