Hirtelen felindulás vezérelhetett, mert Horvátországból ismét átmentem Szerbiába, s immár nem a vajdasági részek vonzottak, hanem Nándorfehérvár, hiszen ott is rengeteg török építészeti emléket látni. Szerbiában a török hódoltság nem másfél évszázadig, hanem sokkal tovább tartott. Igen jelentékenyek a nyomok, s a török befolyás – túlzások nélkül – még ma is igen jelentős. Vagy csak most van erősödőben? Mindenesetre ott is úton-útfélen török vállalatok cégtábláit látni, s ezek nem csupán vendéglátóhelyeket, kifőzdéket vagy pékségeket hirdetnek, hanem mindenféle ipari és szolgáltatási objektumokat. A törökök manapság jól érzik magukat vállalkozóként Szerbiában.
Zimony (Zemun)
Az egykori város ma Belgrád része. Valahol az óváros közepén megállt a busz, ez volt a buszállomás. Kislányok jöttek szembe velem az esőben. Egyiket megszólítottam. Félig szerb volt. Egy boltban pár méter nylon-fóliát vásároltam. A tulajdonos akkor is angolul válaszolt, ha én szerbül érdeklődtem. A Hunyadi-toronyhoz nem volt nehéz odatalálnom. Zimony ostroma 1521. július 3-tól július 12.-ig tartott. Ezt a várat 350 szerb katona védte, Szkublics Márkóval az élen. Miután utolsó katonája is elesett Szkublics élve került a szultán elé. Szulejmán azonban eléggé méltatlanul, egy harci elefánttal tapostatta agyon. Az öngyilkosságra való felszólítás sokkal elegánsabb lehetett volna, még a lefejezés és a felakasztás is, ha beszélhetünk kellemes és kellemetlen halálnemekről, de az elefánttal való kivégzés igen látványos és különleges „kegynek” számított abban az időben.
Zimony mostanra összenőtt Belgráddal. Folyton az volt az érzésem, hogy Pesten járok, annyira modern városrészeken mentem át. A várban most temető van és sok kicsi utca, apró házakkal, hangulatos kisvendéglőkkel. Körben mindenütt romok. Először a törökök lőtték szét, amit a szerbek építettek, aztán az osztrákok a törökökét. A hadiszerencse forgandó, nem győzhet mindig ugyanaz, hiszen a legyőzöttnek is valamilyen formában fel kell emelkednie egy következő történelmi fordulóban.
Bementem egy vendéglőbe levest enni. Csigalassúsággal szolgáltak ki, s ráadásul egy minimális disznóhús-adag is benne, annak ellenére, hogy marhahús-levest írt az étlapon. Ott is bolondnak nézik az embert, mint idehaza, amikor a növendékmarha-csorbába disznóhúst kevernek. Szó nélkül kifizettem, és mindjárt át is mentem a szomszédos étterembe. A személyzet tudott angolul, a pincérlány azonban éppenséggel orosz volt. Kértem nagy vígan egy sopska-salátát. Ezt lehetetlenség disznóhússal elrontani. Én is készítek salátákat, sok helyen megfordultam, de amit én tíz perc alatt szoktam elkészíteni, itt fél óra alatt rakták össze. Amikor kihozták, majd hanyatt estem a meglepetéstől, mert egy kutyának való inox-biliben tálalták. Megettem azért, teljesen rendben volt az a saláta, de még akkor is ezen derültem, amikor fizetés után elindultam s a bicikliúton figyeltem a jelzőtáblákat. Én ilyen edényben szégyelltem volna kiadni egy vendégnek. Egy turistát így szolgálni ki, egyenesen szégyen!
Leértem a Dunához. A folyam tele volt hajókkal, amolyan úszó házakkal, amelyek közül több is vendégfogadó gyanánt üzemelt. Olyan embertömeg tolakodott a parton, mintha éppen valami nagy gyárból engednék ki éppen a munkásokat. Pezsgett, zsibongott, sziporkázott az éjszakai élet, mindenki ment valamerre, vagy éppen érkezett valahonnan. A sétányon vettem egy fagylaltot, hogy lemossam a számból a kínai pléhtányér kellemetlen utóízét. És nagyon kellemes meglepetés ért: a fagyi emlékezetesen finom volt. Amint ott tébláboltam, gyönyörű nők sétáltak el mellettem, hol magányosan, hol kutyával, hol férfival az oldalukon. Aztán amikor meguntam a gyaloglást, s az Isha ima ideje is elérkezett, tábort vertem egy parkban. Jó sok időbe tellett, míg a vizet kiráztam az elázott sátorból, amíg elrendezkedtem, s a frissen vásárolt fóliával letakartam a „házam”. A népek hajnali három vagy még tovább ott lófráltak a parton és a sétányokon. Aludni próbáltam, mint egy normális ember, aki készül a következő munkanapra. Egyébként nincs az a pénz, amiért én hajnalig képes lennék egyik kocsmából a másikba vándorolni, lötyögni, tántorogni, vedelni a szeszt, mint egy pelikán, s osztani a semmit a kocsmaasztalok mellett. Még az is bosszant, ha csak látom ezt az életformát.
Nem aludtam jól. Hol melegem volt, hol fáztam. Közben az eső is cseperegni kezdett és kopogtatta a nylont. Reggel öt körül pedig már indultak a kutyát sétáltatók és az egészségmániás futók. Ez egy másik társaság lehetett, a másik véglet, akik nem a napfelkeltét nézik ilyenkor, nem a madárhangokra kíváncsiak, hanem márkás napszemüveggel védekeznek a valóság fénye ellen és fejhallgatóból hallgatnak valami dübörgő zenét, miközben szaladgálnak.
Almát és szárított barackot reggeliztem. A Duna ekkor is tele volt – ameddig a szemem ellátott – úszó- és állóhajókkal. Láttam több helyen is, hogy – álmosan bár – a személyzet már takarította a vízi vendéglők fedélzetét.
Egy faágakkal üvegcserepet seprő idősebb férfi franciául szólított meg. Amikor mondtam neki, hogy Romániából jöttem, felcsillant a szeme, s nagy elégedettséggel veregette meg a vállamat, mondván, hogy ez nagyon jó, mert a románok és a szerbek mind testvérek, és a vallásuk is talál. Én csak mosolyogtam, s nem mondtam neki semmit, mert akkor vége lett volna a nagy balkáni egymásra találásnak…
Berecz Edgár