Törökök útján a Balkánon (13.)

A vár ma hadtörténeti és -technikai múzeumnak ad otthont

Kimostam a holmim a Dunában és azonmód, úgy vizesen magamra is öltöttem. A parkban az egyik padon egy titkárnő-féle lány meditált a hajókürtök és kopácsolás zajára. Nagy ívben elkerültem, majd egy kőbánya tűnt fel a közelben és máris Belgrádban voltam. Csupa felhőkarcoló, alul- és felüljárók, széles sugárutak jelezték, hogy a város milyen jelentőset fejlődött az utóbbi tíz esztendőben. Egy árustól vettem egy pohár epret. A járókelőktől kérdezősködni kezdtem, hogy merre van a vár, vagyis a Kalemegdán. Még a koldus, a szemétben kotorászó cigány is a segített.

Belgrád (Beograd) – első nap

Alulról, a Duna irányából, az egykori lőporraktárak oldaláról közelítettem meg a várat. Hunyadi serege is itt vonult fel a várat megszálló török ellen. A folyam melletti síkon győzte le párviadalon egykoron Dózsa György a török kapitányt, itt vágta le a karját kardostul, ezért van levágott fegyveres kard a Dózsa-család címerében. Én ekkor a turisták tömegében keveredtem el, akik nagy hirtelen előrajzottak. Soha nem állhatom a nagy tömeget, úgyhogy igyekeztem eltávolodni a hivatásos kíváncsiskodóktól.

Damat Ali pasa türbéje

Hatalmas, tényleg bevehetetlennek és megmászhatatlannak látszó védművek fogadtak. Vizesárkok, falak, kapuk, bástyák, tornyok – egymás mellett és egymásra építve. Ezt az erősséget mégis már hetvenhétszer ostromolták, s hetvenhétszer vették be, s legalább ennyiszer cserélt gazdát.  Aztán a belső várban hatalmas parkot, újabb nyüzsgő embertömeget és mindenféle modern jelenséget is láttam a sok régiség mellet. Allahra! Ez a vár és a park nem más, mint a csodák csodája! És örvendtem, hogy Allah engedelmével idáig eljutottam!

A park kellős közepén egy türbére bukkantam. Damat Ali pasa és nagyvezér türbéjére, aki 1668-ban született Iznik mellett és 1713-1716 között volt nagyvezér, mígnem Szelim és Hasszán pasákkal együtt hősi halált nem halt a péterváradi csatában. Mindhármukat ide temették el. Elmondtam a Fatihát értük.

Nagyon kedvemre valónak bizonyult ez a vár a maga látnivalóival, a sok erődítménnyel, az isztambuli kapuval és a vizesárkokkal, ahol épp gondatlanul teniszeztek az „elsatnyult” utódok, kiknek az erejéből már nem telik a nehéz fegyverzet viselésére. Talán jobb is így!

Teniszezők a várárokban

A fegyvermúzeumban is azt láthattam, amiről mindig áhítoztam. A több ezer remek jatagán, kard, szablya, török puska és pisztoly nagyon kielégítette a kíváncsiságomat és a régi fegyverek iránti vonzalmamat. A nagy termek roskadásig voltak töltve az utóbbi ezer esztendő minden szúró, ütő ás vágó fegyverével. Már a múzeum udvara is erre utalt, hiszen ott a modern korszak ágyúit, önjáró lövegeit állították ki, mindenféle páncélozott járművet, kétéltű és árkon-bokron járó harckocsit, mind olyan szerkezetet, amellyel nagyüzemi módon lehet szórni a halált. Közvetlenül a bejárat előtt öreg ágyúk tátották az égre mohos és rozsdás torkukat. Aztán bent a fegyvermúzeumban annyi kisebb fegyvert halmoztak fel immár az utóbbi évszázad arzenáljából, hogy pár gyalogezredet azokkal fel lehetett volna szerelni.

A 20. század gyilkológépei

Nézegettem, hogy a középkori anyagot képekkel, tablókkal, ruhadarabokkal, ábrákkal, térképekkel is kiegészítették. Egy helyen Hunyadi nevét láttam a híres szultánoké mellett. A méltó ellenfeleknek e múzeumban is egymás mellett a helyük! Aztán volt gazdag görög, római, bizánci, avar, germán anyag is a szlávoké mellett. Kerestem a magyar vonatkozásokat, de nagyon szerényen ábrázolták Árpád atyánk honfoglalóit ezekben a tárlókban. A románokra – barátság ide vagy oda – egy betűt sem pazaroltak, s a térképekről is mintha kifelejtették volna a dákorománokat és a kontinuitásukat. Bármelyik térképre pillantottam, csak a szláv tengert regisztráltam Dáciában is. Joggal vagy jogtalanul, azt nem tudnám hirtelen megállapítani, de mindennek szlávosan hangzó vagy legalábbis szláv-gyanús volt a neve.

Két szerbiai nevén emlegetik Erdély vajdáját és Magyarország kormányzóját, az idehaza Iancu de Hunedoara néven "közismert" törökverő Hunyadi Jánost: Janko Hunjadi/Sibinjanin Janko

Az irdatlan fegyvermennyiség mellett egyenruhák, zászlók, kitüntetések és hadizsákmányok is fel-felbukkantak a náci, csetnik és usztasa korszakból. Ferenc József, Hindenburg, Vilmos császár, Simeon cár, Károly király, Abdulhamid szultán kissé laposan feszített az üveglap mögött. Gavrilo Princip egyébként díszhelyet kapott ebben a múzeumban. Meg kell hagyni, „derekas” munkát végzett, igazi „nagyvadra” lőtt, de ilyen drága vadászat nem volt még egy a történelemben, ennyi emberélet, ekkora vagyon soha nem veszett még kárba, soha nem történt ilyen mérvű rombolás, s békének sem soha újabb világ- és regionális háború után sem olyan káros következménye, mint annak a háborúnak, amelynek végkifejletét kilencven év óta fájlaljuk.

Tito arcképe - az egykori Jugoszláv Szocialista Szövetségi köztársaság néhai elnöke - egy 1979-ben kiadott ötezer dináros érmén

Megnéztem Josip Broz Tito szobáját, egyenruháját, kedvenc fegyvereit, nyergét, s egyéb személyes tárgyait. Egy idő után bele is fáradtam, olyan hatalmas volt az a múzeum. Szünetet adtam magamnak egy idő után és kimentem az udvarra levegőzni. Ott egy idős, ám nagyon barátságos kínai férfi buzgón fényképezte a tankokat. Nagyra értékelte a kínai tudásomat, rögtön névjegyet húzott elő és meghívott Kínába. Ki tudja? Megtörténhet, hogy egyszer teljesül ez a vágyam is. Jól eltettem a névjegyet, gyűjtöm az ilyen kapcsolatokat, mert ezekből a személyes találkozásokból szokott kialakulni az a kapcsolati háló, amely segít majd bejárni egy-egy országot. Kína hatalmas falat, sok ilyen emberi kapcsolat kell hozzá, pénz és rengeteg idő, hogy nyitott lélekkel, látó szemmel és igazat halló füllel járhassam be majd egyszer.

Török pisztoly

A várból aztán a sétálóutcákba mentem. Az óriási tömeg, az üzletek pazar kínálata, a sok-sok étterem csillogása és a nyilvánvalóan tobzódó fényűzés látványa engem is elkápráztatott. A legkülönbözőbb artisták, varázslók, jósok, szemfényvesztők, koldusok, hamis és igazi bűvészek és művészek ostromolták a járókelőket, próbálva megszerezni maguknak azt a pénzt, ami egyelőre mások erszényében lapult.

Berecz Edgár