A buszból, ahogy közeledtem a város felé, egy ócskavas-telepet figyeltem meg alaposabban, ahol sok személy- és teherautó, busz roncsa között két tank is rozsdállott. Újvidék (Novi Sad) szép és elég nagy város, pezsgő élettel tele. Betértem egy kínai étterembe egy levesre, de az, amit nekem leves gyanánt kihoztak, olyan volt, mint valami mosogatólé, sötét és zavaros, mindenféle zöldségdarabok, foszlányok úszkáltak benne. Soha nem láttam ilyen szörnyű levest, talán a börtönökben adhatnak ehhez hasonlót. Mivel nagyon éhes voltam, bekanalaztam az elémbe tett gyanús állagú löttyöt. A főtt rizs azonban kifejezetten finom volt. Egy kicsit beszélgettem a kínai szakáccsal, aki meglehetősen morcosnak látszott, s még akkor sem váltott át barátkozós „üzemmódra”, amikor anyanyelvén szóltam hozzá. A szerb pincérek közben pedig úgy néztek rám, mint valami űrlényre, hogy miféle egzotikus nyelven próbálok kommunikálni.
A péterváradi erődhöz városi busszal mentem ki, s közben nézelődtem jobbra-balra, hogy később majd tudjak gyalogosan visszatalálni. Egyébként Újvidék mellett van egy kis falu, amelynek elég fura a neve Budisava. Körülbelül olyan lehet, mint Magyarországon Bugyi vagy Ausztriában a Fuck nevű településnév, amelyek igen sok élcelődésre szolgáltatnak okot.
Pétervárad (Petrovaradin)
Sok erre a fácán, az erődítmények körül, csak úgy, tyúkok módjára kapirgálnak, járkálnak és néha fel-felröppennek, ha olyan a kedvük. Egyáltalán nem félnek az embertől.
Hatalmas és nagy kiterjedésű a péterváradi vár, olyan, teraszos, bástyás, vizes-árkos erődítmény-rendszer, amilyenről még csak nem is álmodtam. Hatalmas falak, erős kapuk, lőrések, teraszosan elhelyezkedő erődök és mindenféle csellel, fortéllyal kialakított védelmi berendezések. A császáriak valóban zseniális módon építették meg a várat és tették bevehetetlenné.
Hatalmas vereséget szenvedett itt el az oszmán haderő. A péterváradi múzeum épületét két öreg ágyú őrzi. Odabent egy fiatal lány meg egy fiú árulta a belépőt és fogadta, igazította el nagyon udvariasan az érkezőket. Nagyon sok mindent kiállítottak; óriási kenut, régi halászati eszközöket, gazdag kőedény- és kőszerszám kiállítást láttunk az ókorból, aztán a különböző korszakokon és kultúrákon átívelően közeledtünk a mai kor felé. Olyanok ezek a termek, mintha Ali baba kincses-barlangján mennénk végig.
Láttam itt bútordarabba épített bilit, láttam faliszekrénybe süllyesztett kézmosó alkalmatosságot. A várból lefelé jövet találkoztam egy francia a nővel, aki két kisgyereket tolt egy hálós kocsiban. Ezt a kocsit kerékpár után kötik a férjével, s úgy haladnak az utakon országról-országra – mondta az anyuka. Bátorság kell ehhez, és bizonyos fokú létbiztonság, hogy valaki családostul vállalja ezt az egyáltalán nem kockázatmentes életformát… Egyébként nagyon sok szép nő járkált az utcákon. Nem voltak mentesek a kor ízlésficamjától ők sem, sokan indokolatlanul erősen festik ott is a hajukat. Állítólag a fekete hajzuhatag dívik mostanság. Szerencsére sok fiatal nő nem él a festékben rejlő lehetőséggel! Az előmosott és rongyos farmer is divatos, ott is szeretnek ilyenben járni a fiatal lányok. Egyébként nem helytálló az az állítás, hogy Magyarországon vannak a legszebb nők, ez Szerbiára is ugyanúgy igaz lehet, s ezen kívül még Szlovákiában, Ukrajnában, de a tatárok közt, Örményországban, Iránban járva is folyton „legszebb nőket” láttam. Jót tesz a szemnek – mondják, s legalább annyira hangulatjavító, mint reggel egy kupica méregerős pálinka… Itt-ott kendős muszlimákat is láttam bokáig, azaz inkább talpig érő öltözékben.
Szerbia egyébként rengeteget fejlődött az utóbbi néhány esztendőben. Mindenütt látszik a törekvés. A buszokon például nem lehet cselezni, a pályaudvarokon sorompók vannak és ellenőrök, a járatokon utaskísérők. Nálunk, Romániában már feledésbe merült, hogy a hatvanas-hetvenes években még „taxatorok” voltak a városi és a távolsági buszokon, ami mára már teljesen ismeretlen fogalommá vált.
Vásároltam egy csomag napraforgómagot egy öregasszonytól. Olyan íze volt, mint gyermekkoromban, amikor idehaza is ezt a házilag pörkölt, sózott változatot lehetett kapni.
Bács (Bač)
Alhamdulillah! Megérkeztem Bácsra. Ez egy kiterjedt település. A falu szélén levő buszmegállótól még legalább 2 kilométerre van a vár és a fürdő. Eleget kémleltem jobbra-balra, hogy találjak valamilyen támpontot, amelyhez viszonyítani lehetett volna, de a tökéletesen sima, lapos vidéken nem láttam semmiféle tornyot vagy magaslatot. Egy üzletben aztán vásároltam vizet, kenyeret és zöldséget. Az útbaigazítást ingyen adták, s megnyugtattak, hogy jó az irány, csak előre, folyton előre kell haladni a fürdő és a vár irányában.
A bácsi fürdő a Mohács után török időkben épült. Sajnos, ma teljesen romos állapotú, mert a következő gazdák, a magyarok, az osztrákok, a szerbek már nem akartak a hamamba járni.
Bács utcái rendezettek, szépen konzervált és karban tartott portákkal. A vár eredetileg egy mesterségesen kialakított szigetre épült. Már csak négy idő-tépázta bástyája és egy tornya áll. Reneszánsz és gótikus stíluselemek keverednek a török modorral. Az erősséget 1338-1340 közt építették, Károly Róbert uralkodása idején.
A törökök 1529-ben megvásárolták és 1686-ig lakták. Egyébként a régészeti kutatások szerint 873-ban már erődítmény állott itt – még a honfoglalás előtt építhette az itteni szláv vagy avar (?) lakosság –, amelyet aztán 1241-ban a mongol hadak földig romboltak. Ennek a helyén épült a XIV. század közepén az erősség. A Rákóczi-féle szabadságharc idején puskapor tárolására használták, aminek az lett a következménye, hogy valamilyen szorongatott helyzetben, akarattal vagy véletlenül kigyúlt a lőporkészlet és felrobbant. 1961-ben már nem volt teteje a toronynak. Napjainkra azonban sikerült ezt felújítani, és még egy kis múzeumot is berendeztek benne. Mivel estére értem ide, felállítottam a sátramat, megtisztálkodtam egy szabadon álló ivóvízcsapnál. Utána megvacsoráztam és pihenőre tértem.
Berecz Edgár