Egy teljes héten át tartó rendezvénysorozattal ünnepelt a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. A pazar programkínálatból már a fesztivál kezdetekor kiolvashattuk, hogy idén is lehetőség kínálkozhat arra, hogy saját házunkból ráláthassunk azokra a jelenségekre, amelyek a kortárs honi magyar színházat, a kortárs román és anya-magyar színművészeti életet jellemzik. Jelen volt Udvarhelyen a Nagyvárad Táncegyüttes, az Aradi Kamaraszínház – a Békéscsabai Jókai Színházzal és a MASZK Egyesülettel közös előadással –, itt voltak egy felolvasó-színházi – Műhelymunkák nevet viselő – produkcióval a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói, játszották a frissen bemutatott, A lovasok című darabot is, amellyel Adorjáni Viktor megnyerte a színház drámapályázatát, előadták a Bányavakságot – a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió színrevitelében. Aztán bemutatkozott a bukaresti Act Színház, ismét láthattuk a méltán népszerű Plazma2-tőt, a Csíki Játékszín is felolvasószínházzal rukkolt elő – Semmi –, aztán láthatta, aki tudta és akarta Matei Vişniec Bohóc kerestetik című darabját a kolozsvári Art-cord Egyesület, végül szombat este a Parasztoperát a Temesvári Csiky Gergyely Állami Magyar Színház jóvoltából. Mindezekről lapjaink hasábjain és az interneten is írtunk.
Ezeken programokon kívül több SZAKMAi találkozó is volt a több intézménynek is otthont adó hajlékban. Két könyvvel rukkolt elő helyi teátrumunk: a drámapályázat munkáiból válogatott – első – kötettel és egy olyan könyvvel, amellyel fennállásának tizenötödik évfordulóját kívánta ünnepelni. Több SZAKMAi kerekasztal, több színházművészethez kapcsolható író-olvasó találkozó is volt. Ezen a helyen a teljesség igénye nélkül soroljuk csak az eseménydús hét kulturális lenyomatait. Nem tisztünk a summázás. Ha úgy vesszük, kétségtelen, hogy ezekben a napokban a Küküllő-parti város a magyar színjátszás virtuális és valós fővárosa volt. Írogattunk az eseményekről. Idén nem kommentáltunk, nem elemeztünk, mindössze előzeteseket adtunk, reklám ízű, egyharmad oldalas anyagok jelentek meg nálunk. Valami furcsa okból kifolyólag városunk, a mi színházunk mostani menedzsmentje úgy vélte, hogy jobb, ha kisvárosi okoskodásunkkal nem zavarjuk a vizet. Még az is előfordult, hogy a legjobb szándék mellett sem jutottunk be egy-egy programra, mert a tisztségviselők kerek-perec kijelentették, hogy azok szűk keretek közt zajlanak, és a SZAKMÁnak szólnak. Volt olyan esemény, amelyre munkatársaink a szó szoros értelmében belógtak.
Nem a tizenöt éves fennálláshoz kapcsolt mulatságra, sima előadásra, ahol nem volt itatás, nem volt trakta. Keret a két kiadvány színházi kötet megvásárlására sem volt, úgyhogy azok tartalma – bár sejthető némi a lényegből – egyelőre titok maradt számunkra. A SZAKMA időközben hazautazott. Bizonyára vannak ötletek, új projektek, léteznek sejthető erővonalak. És „íródnak” a következő évre szóló pályázatok. Ismét érzékelhető a törekvés, amellyel a honi és a külföldi adófizetők pénzét igyekeznek megszerezni. Mert a színház drága mulatság és feszt lyukas a saját zsebe.
Szerény és szegény, periférikus cimboráiként a Küküllő-parti Thália papoknak villanylevelet kaptunk, hogy a következő eseményükről adjunk hírt. Csak úgy, szívességből – írja az egyik ministránsuk, aki a klaviatúránál leledzett akkor –, és lehetőleg minél többször. Mi megtesszük. Nem dráma, bár tudjuk, hogy nem lehetünk a szó nemes értelmében a SZAKMA tagjai; csak szurkolók, egyfajta közönség, az alja, a nép, a közösség pár szerény tagja, akikért a SZÍNHÁZ való. Cimborák vagyunk, felebarátok. Ott segítünk, ahol tudunk. Mert mi mégiscsak értük és velük muzsikálunk.
Simó Márton
Simó Márton