Amikor hozzáfogtam a jelenlegi dolgozat megírásához, a székely falu mai képére gondoltam, annak előző arcára, amelyre oly szívesen emlékszünk, s amelyet oly módszeresen romboltunk szét az elmúlt évtizedekben. Aztán arra az ötletre is, amely a Modern Székely Ház nevű projekt keretében bukkant fel pár évvel ezelőtt Hargita Megye Tanácsa kezdeményezésére. Fájó a múlt emlékeinek fokozatos eltűnése. Fájó az is, hogy igény szerint, mai köntösben nem sorakoznak elénk ezek az újragondolt házak. Valószínű, hogy az épületek formájának és küllemének változásával a lelkünk is mássá lesz. Mivel nem igazán értem, hogy miért nem kell nekünk az, ami a miénk, elhatároztam, hogy jobban elmélyülök a témában. Hiszen velünk, bennünk is baj van.A gazdasági mellett a lelki folyamatokat is igyekszem vizsgálni, hiszen a világba nem önszántukból szerte rándulók és hazatérők számtalan hatást hoznak magukkal. Ezek a gondolatok tulajdonképpen az Élő Székelyföld Munkacsoport nevű kezdeményezés keretében fogalmazódnak meg, időnként falufüzetek keletkeznek, konferenciákat tartunk, vagy éppen mi teszünk eleget az előadásokra szóló meghívásoknak, és úgy próbálunk meg cselekedni, hogy a kulturális munkálkodás hasznos legyen, s maradjon valami látható/megfogható/érezhető nyoma a kezdeményezésnek. Viszont ez így nem elég. Nem csak program kell, hanem más is. És nem csak házakról van szó itt, hanem a teljes vidékről és a lelkület fennmaradásáról is.
Tételezzük fel, hogy létezik már/még és működik a székely közösségi szoftver, amelynek csak akkor van értéke, ha felhasználói vannak, és még jobb, ha az üzemeltetők csoportot alkotnak, jó sokan vannak, és elégedettek, folyton arra törekedve, hogy javítsanak a rendszeren, hogy a tárgyiasuló végtermék még szebb legyen és megvilágítsa azt a lélek örömteli elégedettségének fénye. A közösség kapcsán az azt éltető-működtető kaláka-eszme jutott eszembe.
Nem az a kérdés, hogy hungarikum vagy transzilvanikum lesz-e a kaláka, hanem az, hogy fennmarad-e? Fennmarad? Fennmaradhat.
Két évvel ezelőtt terjedt el a magyar nyelvű sajtóban, hogy az éppen esedékes velencei 14. Nemzetközi Építészeti Biennálén (2014. június 7. és november 23. között) a Jakab Csaba és Márton László Attila alkotópáros fogja megvalósítani az Építés – Az építés folyamata, ember- és közösségformáló ereje, hatása az épített környezetre című pályaművet a magyar pavilonban.
A fenti projekt aztán annak rendje-módja szerint lezajlott. Tudjuk a két jeles építészről, hogy immár az elnyert lehetőség programvezetőjeként, a téma jobb kibontása végett, további pályázatot hirdetett fiatal építészek és építész szakos diákok számára. A teljes Kárpát-medencéből negyvennégy mű tervével jelentkeztek az érintettek, amelyek közül a Szakállszárító ötletét emelték ki és valósították meg. Az építés során ha úgy tetszik, egyfajta performance keretében – a kaláka-módszert használták. A nyertes csapat (akkor még építész- és belsőépítész szakos hallgatók: Szemcsuk Franciska – Déva, Tóth Bertalan István – Arad, Järger Zsolt – Temesvár, Czáka Zoltán és Molnár Zsolt – Csíkszereda, Benedek Tímea – Nagyszeben) előre elkészíttette az objektum(ok) alkotóelemeit, a tervek ugyan a helyszínen is módosultak, de a mű teljes egészében immár odakint készült.
Eredetileg középületek, várak bejáratánál voltak szakállszárítók, valamikor az őrség pihenőhelyéül is szolgáltak. A szakállszárító igen elterjedt volt korábban a székely és a szász falvakban (de az egyáltalán nem biztos, hogy erdélyi, szász vagy székely találmány teljes egészében, hiszen kapuk előtti kispadok Magyarországon és másutt is vannak), s e jellegzetes faépítmény-típus sokáig fontos közösségi szereppel is bírt, hiszen az ideiglenesen ott tartózkodók ebben a fedett ülőalkalmatosságban tárgyalták meg a világ és a falu dolgait.
Velencében az összeszerelés idején a járókelők érzékelték, hogy olykor 5–6 ember segítségére van szükség, s bár az olaszoknál ismeretlen volt a kaláka fogalma, megértették, hogy ebben a mozzanatban igen fontos az emberi hozzáállás, hogy a szimbolikus magatartásnak fontos és maradandó közösségi hatása lehet. A kiállítás ideje alatt is ilyen funkciót szántak a már működő szakállszárítónak, hogy tartalmas beszélgetések, ötletek megfogalmazásának színhelye lehessen a szerkezet.
„A kaláka, azaz a közösségi munka ezen formája már nagyon korán, a 16. századot megelőzően is jelen volt a székelyeknél, de a 21. századra sem tűnt el. A kalákának jelentős morális hozadéka, nevelő és közösségépítő hatása van, a tudás és a hagyományok átadásának színtere. Nem csak a székelyekre specifikus a közösségi munka, hiszen megtalálható máshol is a Kárpát-medencében, de nem ilyen formában: a székely kalákának erős közösségi jellege van” – mondotta akkor igen találóan Mihály János történész, aki hozzánk hasonlóan ugyancsak évtizedek óta követi a két építész munkásságát, és komoly eredményeket ért el a székelység történetének, a heraldika és a családtörténet kutatása területén. Nem volt ismeretlen a kaláka az erdélyi románoknál sem – a szót ugyan eléggé vitathatóan, de sokan román eredetűnek tartják –, körükben azonban, ellentétben a székelyeknél szokásos közös munkákkal, a földesúrnak végzett kényszermunkát jelentette. (Személyesen is megkérdeztük Mihály Jánost, aki megerősített feltevésünkben, hogy a kaláka fogalma már a jelzett században ismert volt. A szó eredetét románnak sejti, de nem zárja ki a szláv közvetítést sem. Sántha Attila költő, nyelvész, a Székely szótár szerzője azon a véleményen van, hogy a kaláka szavunkat akár a bolgároktól is átvehettük a 9. században, amikor a honfoglalást követően, huzamosan éltünk velük egyazon földrajzi környezetben.)
A 2014-es Velencei Építészeti Biennále rég lejárt, immár lezajlott a következő zsűrizése is. Már szervezik a 2016-ost.
„Olyan eseteket és gyakorlatokat fogunk bemutatni, ahol a kreativitást hívták segítségül, hogy vállalják a rizikót akár csak egy apró győzelem érdekében is, mert ahol nagy a probléma, akár egy milliméternyi előremenetel is fontos. Szükség lesz arra, hogy újragondoljuk a sikerről kialakított elképzelésünket, mivel a frontvonalon az eredmények relatívak és nem abszolútak” – üzente Alejandro Aravena, a 2016. évi Velencei Építészeti Biennále főkurátora felhívásában. Az epiteszforum.hu honlapon olvassuk, hogy az Arkt című projekt megy idén ki Velencébe Magyarországról.
Aravena fenti gondolata írja talán le legszebben azt az értéket, amit az egri Arkt építészcsoport projektje képvisel. Velencéből, az építészeti világ centrumából vagy egy sanghaji szuper-beruházás léptékéből nézve tényleg nem több egy milliméternél, amit ez a kis egri művészeti ellátó elért. Mégis, ez a lépés fontos irányba történt, példaértékű lehet és sokak számára reményt adhat.
„Az egri Gárdonyi-kertben pusztulásra ítélt, volt GAMESZ-épület megmentését és újrahasznosítását bemutató kiállítás egy valódi problémára adott valós választ kíván a középpontba helyezni. Az építészeti jelenlét okán egy korábban értéktelennek tekintett épület mára élő hellyé, kulturális központtá vált a városban. Újrahasznosították, aktiválták, értékké tették. A beavatkozás eredményessége sem mérhető pusztán az esztétikum, hanem a komplex társadalmi hasznosság felől, amely a helyi identitás erősödésében, a közösség alakításában, a használatok diverzitásában jelenik meg; másfelől a létrehozásában és működtetésében részt vevő közösségek szempontjából is megítélhető. A projekt bemutatása a pavilonban a témához illően szerény, ugyanakkor kreatív; a tervezett installáció és vetítés jól illeszkedik a Biennále közegébe és a magyar pavilon tereibe. A válság és az újra felfedezett hálózatos kultúra hatására az építészeti szakmagyakorlás is változóban van, alternatívákat keres. Ebben a helyzetben az építészet építés is, és legalább annyira vonatkozik a közösségre, mint magára a házra. Az egri épület újrahasznosítása építészek civil kezdeményezésére indult, de túlnőtt azon.
Az alkotók szakmai stratégiája helyes iránynak bizonyul: fiatal építészként nem pályázatokra vártak, hanem saját kezükbe vették környezetük és az épület sorsát.
A tervezésen túl közösséget inspiráló aktorokká váltak. Helyi támogatókat vontak be, jó együttműködést alakítottak ki a tulajdonos önkormányzattal. A helyi identitást erősítő kapcsolatokat építettek ki: civilekkel, helyi kisiparosokkal, szakmunkás-tanulókkal, elítéltekkel dolgoztak együtt. És, ami igazán fontos, közben nem adták fel a kortárs építészet sokszor elfeledett ígéretét, hogy általa megélhetjük a kultúrát, megtudhatunk valamit magunkról, a jövőnkről és a múltunkról. Magyarországról, egy kis városból tudunk így a világnak egy apró, de követhető példát mutatni, a tenni akarásról, a közösség erejéről. Az építész maga is a közösség része, aki úgy végezhet eredményes munkát, ha az épület lakóit, felhasználóit bevonja az építészet, az alkotás folyamatába. A megvalósult egri projekt szociálisan inkluzív, hiszen számos társadalmi csoport együttműködésére és munkájára volt szükség ahhoz, hogy létrejöjjön. Olyan mintaprojekt, amely egy kicsi lépést tesz egy lokális probléma megoldására: olyan lépést, amely jó gyakorlat lehet mások – építészek és közösségek – számára itthon és külföldön egyaránt.” (Forrás: http://epiteszforum.hu/az-arkt-megy-a-biennalera)
Az Arkt Építészcsoport HONLAPJA itt elérhető.
Az sem lényegtelen momentum – jegyezte meg Jakab Csaba építész, amikor kezdtük a kaláka-eszméről tervezett beszélgetést –, hogy a szintén székely, csíkdánfalvi származású Erőss István képzőművész és egyetemi tanár meghívására, Velencéből visszatérve, az első beszámoló-előadásunkat épp ebben az itt emlegetett egri házban tartottuk 2015. február 2-án!
A kaláka eszméje 2014-ben hatott és 2016-ban is erősen hat a magyar építészekre
Úgyhogy teljesen magától értetődő volt, hogy első körben Jakab Csaba lesz az „áldozat”, hiszen a köztünk fennálló több évtizedes baráti kapcsolat révén, korábbi beszélgetéseink alapján és a 2000-es évek elején elvégzett közös munka jóvoltából, amikor az Élet Farkaslakán című kötetet szerkesztettük, tudtam, hogy ő az egyik alkalmas ember, akire támaszkodhatom. Innen kiindulva lehet választ kapni a feltett kérdésekre, vagy legalább el lehet indulni egy olyan csapáson, amely járhatónak mutatkozik.
Úgyhogy internetes levelezés és telefonos beszélgetések segítségével próbálkoztunk most – immár közösen – összehozni az alábbi anyagot, amely azért jóval több, mint egy közönséges interjú. Bízom benne, hogy eléggé tartalmas e beszélgetés, és azt is remélem, hogy többünknek is kapaszkodót jelent majd, amikor a felvetett gondokra keressük a tényleges választ és a cselekvő megoldást. (S. M.)
– Mi történt az elmúlt két évben a kaláka-eszme körül Magyarországon és Erdélyben?
–„Friss pillantást szeretnék vetni az építészet alapvető elemeire – amelyet bármely építész, bármikor, bárhol használhat –, hogy meglássuk, tudunk-e valami újat felfedezni az építészetben.” (Építészfórum) Rem Koolhaas holland építész, a velencei 14. Nemzetközi Építészeti Biennále főkurátora, azt javasolta, hogy a 2014-es rendezvény központi témája legyen az elmúlt száz év építészettörténetének feldolgozása: mindezek ismeretében gondoljuk újra az építés alapproblémáit, alapelemeit (Fundamentals).
A Koolhaas-idézet adta az ÉPÍTÉS-BUILDING velencei kurátori pályázati koncepciónk megfogalmazásának indítékát, de ezeknek a gondolatoknak megvoltak életünkben az előzményei. Természetesen a következményei, így a folytatásai is.
Azóta mi történt a „kaláka-eszme” körül Magyarországon és Erdélyben? Sok minden, de nem elég… Most már van törvény a kaláka tiltására, adóhatósági-üldözésére. Az ipari forradalom és a nyugati fogyasztói társadalmak után, pár száz év késéssel hozzánk – a Kárpát-medencébe – is elérkezett az építőipar védelmének érdekében – annak lobbi-tevékenysége eredményeképpen – a gazdaság kifehérítésének igénye. A korrupció melegágyának tekintett kalákák üldözése, azok felszámolása is elkezdődött. Ebben látják a hatalmasságok a legnagyobb veszélyeket. Azt hiszem nem alaptalanul, de a szomorú az, hogy az igazi korrupciós tevékenységek „elfedésére” született meg a kaláka-üldözés. Már a szőlősgazdának sem segíthetnek rokonai-barátai a szüretelésben Magyarországon. Őket is zaklatja az adóhatóság. Másképpen kellene felszámolni a korrupciót, de a kaláka közösségépítő kohéziós erejét nem lenne szabad bántani! A mosdóvízzel kiöntik a gyereket is. Ez a rendelet már 2013-ban megszületett, de mára lett igazán „eredményes”.
A velencei építést féléves-kalákának neveztük Márton László Attilával, kurátor- és tervezőtársammal. A hivatalos katalógusból – bürokratikus okokból – kimaradt mintegy száz oldalnyi szöveg, az egyetemisták pályaművei (Fogadótér-kapu pályázat), és a féléves építés összeállítása-szerkesztése megtörtént, így egy második ÉPÍTÉS-kötet kiadásának nyomdai finanszírozásának megoldásait keressük.
A kaláka-témában a legszerteágazóbb támogatást 2014-ben a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) építőművészeti tagozata nyújtotta. Ebben nagy szerepe volt Ferencz István építész-belsőépítész tagozatvezetőnek. Abban az évben – 2014-ben – az MMA Építőművészeti Tagozatának éves pályázati kiírása az egyetemek nyári alkotótáborait, kalákáit támogatta, kapcsolódva a biennále témájához. Az eredetileg tervezett 15 építésből végül 25 építés lett, amelyeket szeptemberben a magyar pavilonban kiállítottunk, bemutattunk.
Az MMA támogatásával a budapesti Millenárison egy kicsit féloldalas „konferencia-féleséget” is rendeztek, de ez inkább félrevitte, semmint segítette ezt az általunk szorgalmazott összegző törekvést. Szintén az MMA támogatásával készíthettem el a kéziratomat Az építész-alkotótáborok története és jövője – a Kárpát-medencei modell címmel, melynek könyv formában való kiadását erre az évre tervezem. Összeállítottuk a Kárpát-medencei modell, mint építész oktatás-nevelési módszer magyar értéktárban való felvételéhez a kérelmünket a szükséges dokumentumokkal és támogatók ajánlásaival, de a bürokratikus akadályok itt is hátráltatják az eljárást. Véleményem szerint a táncház-mozgalom ikertestvéreként a Kárpát-medencei modell is a hungarikumok (transzilvanikumok?) sorába kell hogy kerüljön, annál is inkább, mert a tánc-zene-vers-mese-stb. az építészeti környezet és a tárgykultúra nélkül „féloldalas” maradna, nem adja ki a kerek, teljes EGÉSZ-et. Önmagában nem lehet egyik sem egészséges. Ezen is dolgoztunk, s reménykedünk…
Fontos – a folyamatosság szempontjából is – kiemelkedő események történtek Visegrádon. Eredetileg azt terveztük, hogy 2014. augusztus 20. körüli időpontban szervezünk egy „konferenciát”, melynek az ÉP-ÍT-ÉS lesz a központi témája. Így a Makovecz Imre által vezetett – ma már történelmi! – Visegrádi Táborok újraindításával azt szerettük volna elérni, hogy oda meghívjuk minden ismert műhely képviselőjét, és az eszmecserék keretében, tanulva egymástól, építsük a kaláka-mozgalmat. Elégséges erő és idő hiányában ebből az átfogó találkozóból nem lett semmi, de egy sikeres építész-alkotótábor Turi Attila építész vezetésével a Budapesti Műegyetem (BME) „Szerves építészet” tantárgyának keretében létrejött, így 2014-ben újraindultak a Visegrádi Táborok.
A folytatásban bizakodhatunk, mert a makoveczi-hagyomány és az eredeti Visegrádi Táborok egyik oszlopos tagja, Túri Attila építész, illetve Félegyházi András építész barátom – aki Visegrád polgármestere – és a lelkes fiatal, vándoriskolát végzett főépítész Rüll Tamás egyaránt garancia erre. Ezen a vonalon szeretnénk a Magyar Értéktárba bejuttatni a „Kárpát-medencei modellt” is. Végül a tervezett „első konferencia” nem Visegrádon – és kicsit „féloldalasan” – született meg 2014 őszén, de pozitív esemény, hogy – kicsit másképpen, a mai körülményekhez igazítva – újraindult a táborok sora. Beszélgetünk, előadásokat tartunk, szervezünk és csatlakozunk. Talán ez a legfontosabb, hogy téma lett, újból terítéken van – rengeteg formában – a kaláka.
– Mint az előző biennále egyik kurátora és Magyarország ottani, akkori képviselője, témafelelőse mennyire ápolod a kalákát mint olyant?
– Sebő Ferenc szokta mondani, hogy a néphagyományt megélni kell(ene), nem pedig ápolni! Elsősorban a betegek szorulnak ápolásra. A hagyományainkból – a hamut elhagyva, de a parazsat tovább hordozva – a mindennapjainkban kellene építkeznünk. Ha megtanuljuk az őseinktől, hogy mi a számunkra hiteles érték, azt megéljük és a gyermekeinket ebbe beleneveljük, akkor nem szorul ápolásra a kaláka sem. Csinálni kell, minél hitelesebben, minél teljesebb tartalommal. Nem mondhatunk le erről, ezekről az életbölcseletekről, még akkor sem, ha ezt szorgalmazzák, s lágy és kemény nyomással igyekeznek minket leterelni az igaz útról. Én ebben látom a fontosságát a „kaláka-ápolásnak” is. Már a madéfalvi veszedelem idején tartást adott az embereknek, ellenállási keretet teremtett, fékezte a „biorobot-termelést-tenyésztést”, a „konzumidióta-nevelőket” akadályozta abban, hogy eredményesen végezzék a munkájukat.
Mint farkaslaki székely gyermek már kicsi korom óta részt vettem az akkoriban még gyakori, megszokott kalákákban. Előbb csak vízhordásra kellettem, majd fuss ide-fuss oda feladatokat kaptam, később már lapátolásra is jó voltam. Nálunk a legény előbb házasodik, s csak utána nősül. Még a 20. század végén is Farkaslakán kalákában építették ezeket a „házasodáshoz” szükséges lakóépületeket. Az én szüleim nekem is építtettek egy akkoriban szokásos kocka-házat. Ezt az 1982-ben szerkezetkészre felépített – az akkori kétszintes sátortetős típus-kockaházat – is kalákában építettük. Akkor én már 17 éves voltam, és előtte is, utána is „visszajártam” a kalákákba.
A „városi indíttatású kaláka-mozgalomba” – a táncház-mozgalomhoz hasonló urbánus „néphagyomány-reneszánszába” (nosztalgia?) – a nomád nemzedék egyik jeles képviselője kapcsolt be engem. Bodor Ferenc (aki immár a gelencei temetőben nyugszik) vitte Magyarlukafára a Magyar Iparművészeti Főiskola (MIF), akkori első évfolyamát elvégző „környezettervezőket”. A nyári szakgyakorlat a MIF oktatási rendszerének szerves része volt. A helyi népművészeti alkotóház udvarán, illetve a falu különböző pontjain építettek az egyetemisták a helyiekkel együttműködve. Én 1990 nyarán – Márton László Attilával együtt – egy – a kocsma mellé épített fedett asztal-padokkal – kaláka-építésben vettem részt. Utána a gelencei templomfelmérést, majd a farkaslaki falufelméréseket végeztünk „kalákában”. Az iparművészetis tanítványaimmal és skót-ír-angol közreműködők részvételével dolgoztunk együtt. Onnan volt a brit kapcsolat, hogy Skóciában is tanítottam rövid ideig (1995). A Sztánai Műhely kalákáit – a kertészeti egyetem diákjai, a helybéliek, kolozsvári építészdiákok, és egy holland protestáns-közösség volt jelen –, illetve a bükszádi fürdőépítést kell említeni, ahol már Péter fiam is részt vett 2007-ben, Fekete Albert barátom, illetve az ő tanítványai/barátai szervezték. Én több-kevesebb energiával kivettem ezekből is a részem…
Farkaslakán nehezen sikerültek a kaláka-kezdeményezéseim. Ott is több próbálkozásunk elhalt, vagy csak részlegesen volt eredményes. Ami megvalósult – kalákában, vagy csak részben kalákában – az a Kettős-kereszt emlékmű, azaz Erdély első Trianon-emlékműve volt, 2010-ben. Ez eredetileg az Emlékezés Parkja lett volna, kalákában kezdtük el, aztán végül minden értelemben torzó lett. Megemlítem, hogy ilyen-olyan formában most is rendszeresek a farkaslaki kalákák, változó színvonalon megvalósulnak bizonyos kezdeményezések. Hátha majd valamikor ezt is sikerül befejeznünk!
A máréfalvi ravatalozó, illetve a kántori lakás átalakítása, annak a Böjte Csaba atya szellemiségéhez való igazítása, mind-mind kalákában indult, s így vagy úgy fejeződött be…
A velencei féléves-építés még tartott, amikor 2014 augusztusában a Minimum Party összművészeti alkotótáborban – Lőrincz Ildikó meghívására – én vezethettem az építész-műhelyt a kászonjakabfalvi Tiszás-patak völgyében. Tudomásom szerint a 2015-ös – az immár 20. alkalommal megrendezett eseményen – is kalákában építettek a résztvevők.
Úgy látom, hogy változatos formában, kreatív adaptációs-technikákkal, a hagyományos kaláka szellemisége az elmúlt években erősödött és további dimenziókat nyit a közösségépítés gazdag lehetőségeiben. Az építészek részvétele nélkül, vagy minimális „építészeti-igényszinten” szervezett kalákáktól kezdve az „operett” könnyedségével viruló, popos-work-shopokig, iskolai kreatív kísérletezésekig, képzőművészeti hangsúlyokkal operáló akciókig bezárólag, rengeteg változatos formában éli reneszánszát manapság a kaláka-eszme.
A „hepiend” nem indokolt, így egy vidám/szomorkás történettel zárom a kérdésedre adott válaszomat: a 2015-ös Sziget Fesztiválra installáció-pályázatot írtak ki a szervezők, melynek nagy-installáció kategóriáját egy „Velencei-facsipeszes” tervünkkel megnyertünk, de a kalákában építést a munkavédelmi-előírások és az adóhivatali buktatók okozta áthidalhatatlan akadályok miatt végül – kiherélt változatban – nem vállalhattunk, így a 2015-re tervezett – nagy hírverésnek ígérkező – kaláka-építésünk meghiúsult.
Hogy ne keseredjünk el, meg kell még említenem, hogy a Nemzeti Kulturális Alap és Hargitai Szabolcs, illetve Bíró Zoltán székely barátaim segítségével, a Magyar Építészek Háza (Budapest, Ötpacsirta utca 2.) Kós Károly Termében 2015. október 5-én – az Építészet Világnapján –, megnyílt a velencei kiállítás anyagából egy kis beszámoló kiállítás, melynek részét képezte egy facsipeszes-udvari installáció is. A szervezési nehézségek itt sem kíméltek minket, így a Szakállszárító csapatból egyedül Tóth Bertalan tudott csatlakozni az építő-csapathoz, amely az általa tervezett „Fogadótér-kaput” meg is építette. A Magyar Építész Kamara (MÉK) és a Magyar Építészek Szövetsége (MÉSZ) egyaránt támogatta ezt az akciót, és mi sem bizonyítja jobban a sikerét, hogy kérésükre az installációt január végéig a helyszínen hagyhattuk, holott a kiállítás már október 23-án már bezárt… Most is – a velencei kiállítás folytatásaként – csipesszel építenek és üzengetnek a Palotanegyedben megforduló, a világ minden tájáról ott kószáló emberek…
– Magyarországon és Erdélyben is tanítasz. Változtak-e a tematikáid? Mit adsz elő egyetemeken az építészeten belül?
–Névlegesen, vagy formálisan nem változtak, hanem – reményeim szerint – elmélyültek a tematikáim. Ha én ezt jól ítélem meg, és ha egyáltalán szabad ilyet mondani… Így érzem. Győrben a Széchenyi István Egyetemen (SZIE) az építészeknek – a BME-től átvett eredeti akkreditáció szerint, mint építészmérnök – „Belsőterek építészete”, míg a Sapientián (Sapientia EMTE), annak marosvásárhelyi tagozatán, a kert- és tájépítész szakos hallgatóknak, a „Műépítészet” nevű stúdiumok tantárgyfelelőse vagyok. Mindkét helyen több kollégám közreműködésével tanítom ezeket a tárgyakat…
Tudom, hogy az ateistáknak hihetetlen, de még számunkra is legalább mesésnek mondható az, ahogyan alakultak ezek a dolgok. Hiszem, hogy nem véletlenül történnek velünk az események, mindennek rendje és ideje van! A vásárhelyi tantárgy-alkotás a velencei készülődéssel párhuzamosan történt, egymást erősítve. A győri feladatokat erre az őszre tudtam eddig a legteljesebben összerántani, épp a velencei tapasztalatok hatására! Az építészeten belül is mindig az élet érdekelt. Ezt még Jánossy György építész mesterem tudatosította bennem az egyetemi évek alatt. Csak jóval utána döbbentem rá – az amúgy addig is jól ismert – József Attila-vers, az Ars poetica sorainak igazi értelmére: „Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?/ Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.” Én építész vagyok. Az ÉP-ÍT-ÉS azért érdekel, mert szent szolgálatnak tartom ezt a munkát, ezt az életformát. Isten dicsőségére, embertársaink – és minden földi lény – életének elviselhetőbbé tételében, megvilágosodásunk, üdvözülésünk reményében segédkezem. Ezt tanítom mindkét iskolában, mert szenvedélyesen hiszek abban, hogy az építészet nem maradhat ebben a mai skatulyában, nem lehet a fogyasztói társadalom dicsőítője és szolgálója.
Az építészet a helyek lelkének megragadására, felfényezésére való, és ha nem vállalja ezt a feladatát, akkor a biznisz-bárók, a jogi-politikai-gazdasági játszmák játékszere lesz. A napjaink dekadens, halott európai kultúrája már több mint száz éve ebbe a civilizációs zsákutcába szorult.
Oswald Spengler száz évvel ezelőtt leírta ezt A nyugat alkonya (1918) című korszakalkotó művében. Végül Velencében is kiderült, hogy nem kicsi a baj a világunkban. Azt mondtam akkor az egyetemista Szakállszárító-csapatnak, hogy véleményem szerint akkor lesz az élőlényeknek, így az embereknek is, a szakrális létnek újból méltó szolgálója az építészet, amikor a legrangosabb művészeti biennálékat nem a poshadt-romlott levegőjű, Atlantiszként süllyedő Velencében, hanem a friss levegőjű, a keleti-napsütésben felragyogó Hargitán rendezzük. Ez a megérzés segített elmélyülni a tematikában…
A helyek lelkét kijelölő-matériák (házak-építmények), a mérnökök-közgazdászok-jogászok által jól árazható héja (építőanyaga-szerkezete-ára-kereskedelmi haszna) a 20. században oly módon lett túlértékelve, hogy az építészek is bedőltek ennek a kufárkodó kapzsiságnak. Az általunk, a belső világunknak a konkrét kihívásokra kivetülő vízióinak tárgyiasításával formát öltő épületek a belső terek atmoszféráját pontosítják és a tájban jelként megmutatják, hogy Atyánk alkotását milyen hiteles alázattal folytatjuk.
A megszülető, a kiszagolt és felfedezett helyek felfényesítései a terek elválasztására terveink alapján megépített szerkezetek-formák igénybevételével történnek. Azok időtlensége és konkrét helyhez-tartozása, rögzítettsége a döntő minősítés. Ezért szomorú az a rajongás, amely József Attila költői hitvallásának üzenetét nem érti meg. Vagy pár évtizede elterjedt fogalom, a „kortárs formanyelv” bűvöletében a fogyasztói szemlélet divatjainak teszi ki az építészetet. A DÖGLÖTT HALHOZ HASONLÓAN ÚSZIK AZ ÁRRAL A TRENDI ÉS A DIVATOS… Velence is segített abban, hogy tisztábban lássam mindezeket… Az építészet alapjait, lényegét próbálom megéreztetni mindkét helyen a tanítványaimmal. Azt, hogy nem műszaki-gazdasági-politikai-építőipari-jogi vagy fogyasztói divat kérdése az építészet, még akkor sem, ha ma úgy látszik. Ez a pár évtizedes, évszázados tévedés is része a teremtésnek, itt az ideje a korrekcióknak, melyeket a tanítványaink fognak elvégezni a mi segítségünkkel. Ehhez mindent meg kell tanítani és tanulni, tájékozottnak kell lenni, de a legfontosabb az ÉRTÉKHIERARCHIA keresése, átadása és elfogadtatása.
Ezt – sajnos – napjainkban nagyon nehéz elérni, mert deszakralizált, materialista világunkban a közgazdaságtan, a műszaki tudományok vagy a jogi csűrés-csavarás általában csak akadályozza. Az igaz, hiteles művészetnek a kultikus, szakrális erejéből fakadó értékhierarchiája, teljessége és időtlen, konkrét helyhez kötődő korszerűtlensége adhatja azt az állandóságot, amely a lét folyamatos változásaiban konstans. Valami ilyesmit tanítok, valahogy így…
– Úgy tudtam, s említetted is, hogy a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karán tájépítészettel foglalkozol… Ez idáig ez a szakterület mintha távolabb állt volna tőled, vagy mindig is a teljes tájban gondolkodtál? A tájhoz kell a kaláka?
– Mindig a Genius loci foglalkoztatott. A táj és kert, a házak külseje/belseje számomra elsősorban azért érdekes, mert érzésem szerint az ilyen értelemben szellemmel-lélekkel telítődött terekben ugyanaz az esemény zajlik: a föld és az ég, az Isten és a halandók (M. Heidegger fogalomrendszeréből kölcsönözve) a helyek lelkében egyesülhetnek. A technikai részletek, a konkrét műszaki ismeretek és a napi praktikák mutathatnak eltéréseket, de azokkal nem én foglalkozom. Mindenik iskolában vannak ezekre az ismeretekre megfelelő tárgyak, de a lényeg mindkét esetben ugyanarról szól. Az építész végzettségű Antoine de Saint-Exupéry költői megfogalmazásában: „… nekem nem kell ismernem a hajóm minden szegét. Az én feladatom az, hogy az emberekben kedvet ébresszek a tengerhez.” (Citadella, 1948) A már emlegetett Fekete Albert barátom (szintén székelyudvarhelyi), ma a Budapesti Corvinus Egyetem (BCE Kertészettudományi Kar) tanszékvezetője és dékánhelyettese, meghívására már a 2000-es évek elején tartottam előadásokat az egyetem diákjainak, részt vettem a Sztánai Műhely rendezvényein, akcióiban… A marosvásárhelyi kert- és tájépítész szak hosszú vajúdás után csak most indult el, de az első – mintegy tíz évvel ezelőtti – akkreditációs dokumentációba már én adtam a tantárgy-leírást, én voltam tantárgyfelelősnek megnevezve. Azon túl, hogy mindig is „tájban gondolkodtam” azt is reméltem-remélem, hogy előbb vagy utóbb egy építész-tárgytervező szak is elindulhat a Sapientián, és úgy gondoltam, hogy ezen a nyomon, már házon belül, hatékonyabban tehetek az említett szakok megszületéséért is. Nem vitás, hogy nem csak ezek a szempontok motiváltak, hanem az is fontos volt, hogy akkoriban Erdélyben nem nagyon volt doktori fokozattal rendelkező és oktatói tapasztalatokkal, főállású docensi kinevezéssel rendelkező építész, anyaországi születésű építészt pedig elég nehéz lett volna erre az ingázásra rávenni… Tisztelet azoknak a kollégáknak, akik ezt az áldozatot ilyen fajta kötődések nélkül is vállalják! Nem hallgathatom el azt sem, hogy mint volt marosvásárhelyi művészetis diák, örömmel tértem vissza középiskolás éveim helyszínére, illetve így újból rendszeresebbé válhattak a székelyudvarhelyi, farkaslaki hazalátogatásaim is. Tamási szavaival élve: ilyen „aranyos tekergő” életet élek.
Ami pedig a kalákát illeti: a tájhoz is kell a kaláka. Sőt, a legaktívabb és leglendületesebb műhelyeket éppen a kert- és tájépítész barátaim szervezik. A Sztánai Műhelyt már említettem, de a Herczeg Ágnes szervezte-vezette Székelyföldi fürdő- és közösségépítő kalákák talán a legteljesebben valósítják meg a Kárpát-medencei modell eszméjét. A velencei katalógusunkban is a legtöbb építést az ők kalákáiból mutatunk be. Amúgy a vásárhelyi Sapientia-campuson is szeretnénk elindítani egy kaláka-sorozatot. Azt javasoltam, hogy minden évfolyam közös munkával építsen valamit a nyári szakgyakorlatok alkalmával, hadd lakjuk be így az egész területet. Ez mintaértékű is lehetne, de a közösségépítő ereje és az alma mater későbbi vonzása is konkrét kötődésekkel erősödhetne. Azon túl hogy közben szépen „belaknánk” a tájat, kialakulhatna egy otthonos hely… Ez a javaslatom még nem kapott zöld lámpát. Azért évek óta beszélgetünk róla, tervek is készültek az iskolai órák keretei között, és folyton reménykedünk, hogy elindul a tényleges cselekvés… Lassan őrölnek a malmok…
– Milyenek a mai diákok? Azonosulnak-e az általad képviselt felfogással?
Illik azt mondani, hogy „így meg úgy” és „bezzeg a mi időnkben”… Azt már Szókratész is panaszolta, hogy „fiatalságunk (…) rosszul nevelt, (…) feleselnek a szüleikkel és fecsegnek ahelyett, hogy dolgoznának, egyszerűen kiállhatatlanok.” Tény, hogy ma sem könnyebb. Ennek is sokféle oka van. Az elsők közt az úgynevezett „liberális szellem” (ami nem az, de ezt most így hívják!), ami mindent relativizál, leépít (nivellál), a minőséget nem tolerálja (úgy általában semmit sem, ami nem a hasznukat szolgálja, és nem illeszkedik az elképzeléseikhez), és eredményesen destruálja a közösségeket, elképzelt csoportoknak titulálva azokat… A társadalmi nyomás és a rossz oktatási rendszer, illetve az oktatás üzleti szemlélete, az intézmények közgazdasági értelemben vett termelőegységként való kezelése minden esetben színvonalromboló. Ez általános válság, ami a nyugat alkonyát jeleníti meg (lásd még Oswald Spengler említett művében). Ezen belül a volt „szocialista, keleti tömb” új-demokráciái – az oroszok gyarmatából a nyugatiak gyarmatává alakítva – nem sok mozgásteret kapnak/biztosítanak. A gyarmattartókat soha nem érdekelte a „bennszülöttek intelligenciája”, így az „IMF és barátai vállalat” az oktatás minőségét és az orvosi (meg általában a szociális) ellátásokat zsarolással korlátozza. Így szerzi meg a haldokló nyugat a hiányzó orvosait (elszívja, elcsábítja) és rontja az oktatás gyengítésével a szellemi potenciálból feléleszthető gyarmatok konkurenssé válásának esélyeit.
Ezt a célt a gyarmatokon „megválasztatott” bennszülött-politikusok strómanként érvényesítik, így folyamatosan csökken az oktatásra fordított összeg. Ma már a nemzetek megmaradását is veszélyeztetve olykor. Ausztriában is tanító kollégánk fizetése sokszorosa a miénknek, holott semmi nem drágább ott, és nem valószínű – a szabad verseny szellemében sem –, hogy annyival jobban tanítana, mint amennyivel többet keres. Tehát minden fronton szorul a hurok, így ilyen sok (vagy még több) szempont mentén és hitelesen kell ezekről gondolkodni…
Ami az építészképzést illeti… Az elmúlt száz évben folyamatosan romlott a színvonal a képzésben, a szakmában, és ez oda-vissza folyamatosan még mélyebbre ásta mindkettőt. Egyre több hallgatót vettek/vesznek fel, egyre rosszabb szűrők mentén, egyre gyengébb megbecsüléssel és folyamatosan kontra-szelektált oktatók közreműködésével „szaporodott a szakma”. A céhes világ idején 80 tagja volt az építészcéhnek. A teljes Nagy-Magyarországot lefedve, abban a boldog békeidőben töretlen lendülettel dolgozhattak a minőségi építészek. Kihalásos alapon lehetett bejutni a Céhbe. Kós Károly leírja az Életrajz című, posztumusz kiadásban megjelent önéletírásában (1991), hogy 30 építészhallgató kezdte el az évfolyamukon a tanulást, de ebből csak 19 fő szerzett oklevelet 1907-ben! A világháborúk után már nem építész-, hanem építészmérnök képzés folyt, 600 fős évfolyamokkal! Ma legalább 5–6 egyetemen van ilyen-olyan építészképzés Magyarországon. Az BME rajzi tanszéke pár éve kiadott egy csodálatos könyvet, amelyben láthatjuk, hogy egy évszázaddal ezelőtt milyen magas szinten rajzoltak az építészek. Ma „hozott pontok alapján” veszik fel a hallgatókat, a rajz csak képességvizsga, de nem számít bele a vizsgapontokba… Mindenkit felvesznek a fejpénzek miatt. Ez is önbecsapás, a rejtett munkanélküliséget kezelik így elegánsan. Tanítványaink a mi korosztályunk gyerekei, a mi nevelésünk, nem bánthatom őket. Sajnos, a képességek és a tárgyi tudás is széles skálán mozog. Az egészen jó képességű-felkészült tanítványok mellett gyengébb társaik is felvételt nyernek. Általánosítani nehéz, de összességében azt látom, hogy nyitott, fogékony, motiválható és kellően érdeklődő egyének és az ellentét-párjaik is koptatják az iskolapadokat. A veszélyt abban látom, hogy a rontás mindig hatékonyabb, a bomlasztás eredményesebb, mint a jók felhúzó ereje. A másik nehézség onnan fakad, hogy a gyengékkel többet kell foglalkozni, így a jókra – akikből lenne valami – kevesebb idő és energia jut. A végén pedig még az egész karikatúrája is megragadható: a legtehetségesebbek nehezebben boldogulnak a technokrata-bürokrata-korrupt-ál-versenyhelyzetben. A gyengébbek könnyebben elfogadják a nekik szánt – a szakma társadalmi szerepének betöltéséhez – méltatlan állásokat és szerepeket, kiszolgálnak mindent, így rontják a hiteles működés esélyeit, rombolva a társadalmi kohéziót, gyengítve a közösségek ellenálló erejét is. Ezzel együtt mégiscsak a most tanuló fiatalokra marad az, hogy a Nap-korszak hajnalán, a gyűlölet évszázada és az építészet teljes leértékelésének kora után, helyrehozzák a hibákat és a kizökkent kereket visszahelyezzék a kerékvágányba…
Én látok esélyt, de Kós Károlyt idézve: „…Mert össze kellene szednünk nagy fáradtsággal az ország minden részéről a széjjelszórt köveket, hogy azokkal a magunk képére építhessünk. És ehhez hit is kellene, és nagy fanatizmus is, és rettenetesen sok munka…” Illetve Borvendég Béla (1931–2014) építész megállapításával is egyetértek: „…ezt nem elég óhajtania, akarnia kell a társadalomnak, és tennie, áldoznia is kell érte… Nagy alázat és sok munka kell ehhez.”
Vannak/vagyunk most is jó páran, akik ezt nagy lelkesedéssel tanítják/tanítjuk, és léteznek diákok, akik erre érzékenyek és igencsak fogékonyak. Bízom benne, lesz erejük elég, hogy kirántsák a szekeret a sáncból. Ez csak akkor sikerülhet, ha meglesz hozzá a közakarat és a társadalmi igény is. Ha nem, akkor, sajnos, elmondhatjuk, hogy immár minden mindegy… Én hiszek és reménykedem!
– Milyennek látod a mai erdélyi civil és közösségi építészetet? Gondolok itt azokra az építményekre, amelyek EU-s pályázati vagy állami/önkormányzati pénzekből valósulnak meg, illetve a családi házakra, az egyházi épületekre…
– Úgy érzem, hogy semmi sem működik jól, illetve, ha soha sem működnek jól a dolgok, akkor sem mindegy, hogy „milyenek a belső arányok”. Ha a rossz a domináns, ha az adja meg az „alaphangot”, ha az diktál és ad mintát a fiatalabbaknak, akkor van baj. És most ez van. Ez általános világméretű probléma, így a Kárpát-medence sem kivétel. Lényegét tekintve ez nincsen másképp Erdélyben és a Székelyföldön sem. Legfeljebb létezik egy kis időeltolódás, illetve a balkáni-szellő az, ami sajátosabb ízeket ad az itthoni építészeti szempontoknak. Tehát összességében látom rossznak és tarthatatlannak ezt az állapotot, minden vonatkozásban. Sokat kell tenni mindenkinek és főleg közösen a korrekciókért…
Ernest Renan (1823–1892) francia tudós-vallástörténész-orientalista megállapítását nehéz lenne megcáfolni: „Egy nemzet tisztessége, becsülete és ítélőképessége az építészetén mérhető le.” Elég rossz lenne-lesz ez a bizonyítványunk! A teljes nyugati civilizációé…
Anélkül azonban, hogy bárkit is meg akarnék bántani, azt kell mondanom most, hogy az előbbiekben már érintett problémák is össztársadalmi gyökerűek, és hiba lenne mindenért az építész-szakmát kárhoztatni. Jánossy György mesterem még/már az átkos-rendszer közepén nyilatkozta, hogy a kritikusok olyanok, mint a kancsal mészáros: nem oda ütnek, ahova néznek.
A kocka-házak csúnyaságát és a panel-lakótelepek, blokk-negyedek embertelenségét az építészeken kérték számon, holott ezek nyilvánvalóan mind politikai döntések eredményei voltak, akárcsak a mostani mizéria esetében is…
Az A.E. Bizottság (azaz Albert Einstein Tánczenekar egy alternatív együttes volt, amely 1979 és 1985 között működött) Jégkrémbalettjében 1984-ben énekelte meg ezt a létállapotot: „…tipikus mai munkaerő vagyok,/ a Békásmegyeri rabszolgatelepen lakom…”.
Itt megtekinthető teljes egészében a Jégkrémbalett című film (1984).
A mai társasházak és lakóparkok semmivel sem különbek, sokszor még rosszabbak, mint a házgyári lakógépek. A „ki-mit-tud-negyedek” a szabatosság-kivagyiság közösségromboló erejét fokozzák. A plazák, a bankok és biztosítók palotái a kufárok megdicsőülésének emlékművei, a pénz és a kereskedelem templomai. A szociális szempontok semmibevétele, az oktatás-nevelés (óvodák, iskolák) és az orvosi ellátás intézményeinek állapota is szépen tükrözi az értékrendünket. A gyerekeinknek beszélhetünk akármiről, ők érzik/látják a házainkról, hogy kinek mi a fontos…
Mindig a települések épületeinek egysége, tájhoz-természethez való viszonya adja egy kor építészetének nívóját. Az ebből kiemelkedő minőséget elsősorban a közösségi épületek jelentik. Ezt már Vitruvius, Alberti vagy Palladio is leírta. A nagy átlag színvonala folyamatosan romlik, tehát ez a tendencia mindenütt a meghatározó.
Fogyasztói-szempontokról, kultúra/művészetfogyasztói szokásokról értekeznek az okosok. Vannak csodák, hiszen a kimagasló képességű alkotók, megfelelő partnerekkel nyilván, értékes épületeket hoznak létre mostanság, mint mindig, mindenütt. Itt is. De ez ritka és irányíthatatlan, mondhatni „véletlen” (ha volna ilyen!), majdnem csodaszámba megy, ha néha sikerül is.
Az első építész-szalonon (Műcsarnok, 2014) látni lehetett, hogy születtek értékes építészeti alkotások az elmúlt évtizedekben, de az átlagot akkor és ott nem állította ki Szegő György kurátor… Nem az volt a dolga ott és akkor. Sajnos, erdélyi házakat nem láttam azon a kiállításon… A tömeges épületeket, lakóházakat és a vadkapitalizmus szentélyeit már említettem. A közberuházásokat a szociális-épületek kapcsán is érintettem, de talán itt láttam mégis a legjobb minőségű építészeti példákat.
Az EU-beruházások eleve nem teszik lehetővé az értékteremtést. Szerintem nem is azért vannak. Azok a pénzek tényleg arra valók, amit gyakran hallunk: a „kedvezményezettek” dolga azok záros határidőkre való elköltése, de oly módon, hogy nehogy visszakérjék, illetve nehogy eljárás induljon a szabálytalanságok miatt… Ezek a pályázati-kiírások többnyire nem a közösségek által megfogalmazott valóságos igények kielégítésére születnek, hanem – többnyire Brüsszelben – elképzelt, alig kitalálható célok kielégítését szolgálják. Megalázóan manipulatívak (direkt kilógatják a lólábat?) és lekezelőek is. Ugyanakkor az otromba szabályozásokat csak tisztességes és bátor emberek – ha éppen van elég ilyen – tudják (nagy) „nehezen kijátszani”, hogy így értékké változtathassák ezeket a beruházásokat. Eleve a biznisz-szemléletű mérnököket keresik a hivatalok, és a papírgyártás, az elszámolás, a pénz-kezelés a főmotívum, s „az kell, ami lett…” a végeredmény.
A buddhista közgazdaságtan szerinti harmadfajú hibák sora ez: rosszul megfogalmazott kérdésekre-problémákra professzionális válaszokat adunk. Ez elsősorban közgazdasági tartalmában értendő, de a teljes életünkre érvényes. Ez – természetesen – leggyakrabban nem véletlen, hanem az uborka-görbületi szabályhoz hasonló gazdasági trükk, protekcionista csel, amit folyamatosan beveszünk…
Az egyházi épületek esetében feltűnően nagy minőségi különbséget látok a kicsi-magyarországi és a székelyföldi, illetve a többi elcsatolt kárpát-medencei magyar területek építészeti alkotásainak színvonala között. Sok jó épület született az elmúlt huszonöt évben magyarországi egyházi megbízásokból, sajnos kevesebb jó példa van ilyenből a Székelyföldön. Szerintem – és a tévedés jogát fenntartom – főleg ebben a műfajban születtek itthon is jó házak, említésre érdemes, időtlen, értékes alkotások. (Most a kortárs formanyelvvel nem akarok foglalkozni!) Mondhatni, hogy a legjobb házak így, a szakralitás-közelségében épültek, itt is ott is. Az arányok rosszabbak itthon, sajnos… Furcsa, hogy miért nem azonos ez az arány? Van erre nekem egy megérzésem, de most is tévedhetek: rossz referenciák alapján, nem a megfelelő szempontok mentén választottak az egyházak képviselői építészeket. Talán…
Nem hiszem, hogy a mindenkori pápának vagy egy Medicinek kellett volna lennie valakinek ahhoz, hogy megtalálja a legalkalmasabb, legtisztességesebb, legbecsületesebb, legtehetségesebb művészeket. Itt inkább a megbízókkal van a nagyobb baj: mégpedig az, hogy nem is építészt, hanem ügyintézőt, anyag-kalkulátort, költségvetés-készítőt, esetleg mérnököt vagy statikust keresnek és bíznak meg a koncepció vagy a vízió megálmodásával. Illetve még ez utóbbi talán nem is volt benne a pakliban, ilyent nem is kér senki… Még rosszabb – ehhez a személyes élményeim is bizonyítékul szolgálnak –, amikor szereptévesztés van: az egyház embere álmodja meg – és gyakran a politikusok álmodják ezeket tovább! –, hogy milyen legyen a ház, s a mérnöknek csak le kellett rajzolnia; az építész pedig ne álmodozzon, illetve, ha álmodott, akkor gyorsan felejtse is el! Az évtizedes frusztrációk és az abból fakadó pótcselekvés-kényszerek okozzák ezeket a szereptévesztéseket, melyek az igénytelenség és az ízléstelenség mellett, a kapzsisággal és a többi hét főbűnnel, kézen fogva eredményezik azokat a lelkiállapotokat, melyeket a legtisztábban az építészet tükröz vissza. Színről színre, nem homályosan, mint tükör által szokás…
A magánberuházások az újgazdag pénzeszsákok ízléséhez igazodnak, mert másképpen elzavarják az építészt. Az újgazdag pedig ideje nagy részében csak többnyire pénzt gereblyézett össze, így nem volt ideje az ízlését csiszolni, belső világát fényezgetni és tanulni. Legfeljebb „inspirálódik” és mediterrán házat, „modern-villát”, jó esetben „kortárs-formanyelvűnek” nevezett trendi irodákat, üzleteket, szállodákat terveztet.
Jellemző az, hogy dizájn-szemléletű vagy mérnöki műtárgyakkal, tulajdonképpen ipari hulladékokkal pakolják tele a gyönyörű székely tájat is. Vagy pléhkrisztusokkal, mint „turisztikai attrakcióval” szennyezik a szakrális helyeket, turista-bizniszt kínálva az aljas módon kizsákmányolt, rabszolga-sorban tartott munkásaiknak, beszállítóiknak, falus-feleiknek, nemzettársaiknak, embertestvéreiknek. Így enyhítenének a lelkiismeretükön, gondolván, hogy „az üzlet ott túl, odafent is üzlet”…
Összegzésként, a jövő reményében, ismét Borvendég Béla Ybl- és Kossuth-díjas építész gondolatát idézném, mert ennél találóbban még nem fogalmazta meg senki: „Hogy ilyen törekvésű építészet létrejöjjön és megerősödjék, elsősorban az építészeken múlik. Akik nem múló divatok után loholnak, hanem készek a gyötrelmes utat választani. De nem kis mértékben múlik az egész társadalmon. Csak szeretné-e a változást, vagy hajlandó a tényleges cselekvésre is?” – írta Architectura quo vadis című munkájában (1993).
Ilyennek érzem, így látom a mai erdélyi civil és közösségi építészetet. Az EU-pályázatosdi, és az állami/önkormányzati pénzekből a rossz – minőségre érzéketlen – szabályozások miatt többnyire – a legjobb szándékok ellenére, tehetséges emberek közreműködésével is – csak pótmegoldások, technikai és pénzügyi „megvalósítások” születnek. Itt a bürokrácia és a korrupció a két legfontosabb fogalom. De ez sem csak itt van így, ez EU-s sajátosság, s azon belül a „keleti-tömbben”, az EU-gyarmatokon különösen domináns.
A családi házakra mindig nagy hatással voltak az „elöljárók” mintái, a jó helyezkedést sugalló divathoz-igazodás. Ez sem szokatlan, más helyen is így van. A polgármester és az újgazdag vállalkozó, a plébános és az építész adja a minta-házat. Egyik tüzép-barokk, másik skandináv, osztrákos, esetleg mediterrán, modern-minimál, de még véletlenül sem akar „odavaló”, vagyis székely lenni. Lehetőleg legyen valami idegen néphez köthető, műanyag ablakokkal és műanyag-hőszigetelő-bunda is legyen rajta, mert az most támogatott és energetikailag szimpatikus és környezet-, illetve természetbarát (?).
Szerintem pedig kár kihagyni azt az érdekes szellemi-játékot – itt, a Székelyföldön –, hogy milyen lehetne-lehetett volna a 21. századi székely ház? Mai igényekkel, energiatudatos módon, de helyhez, tájhoz, domborzathoz, klímához, gondolkodásunkhoz és formakincsünkhöz, a magyar észjáráshoz és a magyar lélek formáihoz is igazodva…
A legjobb az lenne, ha nem is intellektuálisan, hanem zsigerből, érzésből, határozott nagy érzéssel és akarással történne mindez. Mint Bánffyhunyadon, ahol mindent elsöpör a cigány-paloták erőteljes élni-akarása, akár „anti-intellektuálisan” is…
Én szent-irigységgel csodálom ezeket az erős ragaszkodásokat. Írtam, többször beszéltem is erről. Ismerem azokat a próbálkozásokat, küzdelmeket, melyek kellő társadalmi akarat híján – kudarcra vannak ítélve, amint azt Borvendég Béla az előbbiekben idézett szövegében szépen összefoglalta. Összetett, komplex dolog ez is, melynek elemei egymást lehúzzák, vagy emelik, de az összefüggések/egybenlevőségek miatt egyik sem tudja saját magát – Münchausen báróként – kirántani ebből a mocsárból, pocsolyából. Ez a szekér csak tudatos, szervezett, összehangolt, közös nagy akarattal rántható ki a kátyúból, mint már a szakmai oktatás, gyakorlat kapcsán is említettem.
– Mi van divatban manapság? Változott-e valami az utóbbi évtizedben? Anyagok, formák, stílusok…
– A káosz és bizonytalanság a legstabilabb divat: a nyugat alkonyának vége felé járunk. Ez a végső stáció jellemzője, tehát nem kell ezen meglepődni. Elő kell készíteni az értékek átadását. Leltárféléket kell összeállítani és a fiatalokat fel kell vértezni az új korszak kihívásaira. Ez a „kényszer” még inkább fokozódott az utóbbi évtizedben. Legalábbis a véleményem szerint, ez a lényeget jelenti a „jó divatban”. Lehet, hogy nem erre gondoltál, és kicsit morbid a válasz, de nem kerülhető meg, önbecsapás lenne hallgatni erről.
Már említettem kétszer is Borvendég nevét, és idéztem egy gondolatát, ami ismét ide kívánkozik. Ő azt mondja, hogy az értékes-hiteles építészet elsősorban az építészeken áll vagy bukik: „ Akik nem múló divatok után loholnak, hanem készek a gyötrelmes utat választani.” Ma az építészek körében van egy bántóan agresszív divat, amitől lassan fizikai fájdalmaim vannak: a „kortárs formanyelv” megkövetelése, erőltetése, kizárólagos értékként való hangoztatása.
Egy ideje keresem-kutatom, hogy mikor-honnan, esetleg milyen kultúrából, nyelvből került át a magyarba ez az ember-, illetve művészetellenes szóösszetétel, ez a hibás elvárás.
Az építészet nem lehet fogyasztási-cikk, még akkor sem, ha ezt sokan akarják, és ezzel a kifejezéssel ennek elfogadását szorgalmazzák, s azt az irányt sugallják, hogy a napi divat szerint kell kinézzen a ház – mint a holdjáró-talpú cipő, vagy az iPad féle elektronikai kütyük stb. –, hogy az „építészeti-divatházak trend-kreálóit” kell követni. Ők megmondják, hogy a budapesti Svábhegyen a két háború között, a magas-tetős nyaralók sűrűjében miért is hiteles egy lapos-tetős Bauhaus-villa, miért kell ezeket a neo-modern, idegen formákat beerőltetni a zebegényi házikók közé, a Duna-kanyarba. Csak azért, mert ez pukkasztja a polgárt, vagy mert nemesebb, esetleg ennél aljasabb célokból történik mindez!? Vicces, vagy komoly dolgok ezek? Viccnek durva volna! Elképzelem a mintát adó fehér-kockákból álló csodálatos városkákat és a közéjük beillesztett magas-tetős kárpát-medencei házat… Nem nehéz belátni az abszurditását… Ez a divat ma a „magas-körökben”. Lehetőleg ne legyen semmi a házon, ami a tektonikára emlékeztet, lehetetlen anyagok és burkolatok, faktúrák és szerkezeti megoldások legyenek (…). Nincsen a háznak lába(zata), teste (fala), szeme (minden ablak…), eresze (lecsurog a falon a víz), teteje (nem baj, ha a lapos tető tájidegen, beázik, s az sem, hogy az emberek nem szeretik). Főleg a fa, de más szerkezeti elemek is ellentmondásos módon kerülnek beépítésre. Minden, ami ide való, de nincsen benne a divatlapokban, az nem elfogadott. Ez a divat-terror, a trend-követés ma Magyarországon, mint a politikai-szenny, és ugyanúgy mérgezi a székely tájakat is… De ez sem csak az építészeken múlik. Az oktatás és szakmagyakorlás nehezen-rosszul kezeli ezt a harmad-negyed vonalbéli, utánzáson alapuló légkört. Attól, hogy egyesek az idegenek majmolását (náj-módi!) tekintik progresszívnek, vagy a lelketlen építészetet promoválják, ez így még nem lesz érték. Sajnos, alig adódnak lehetőségek a jó példák felmutatására. Az árbevételek és legkisebb árajánlatok dönthetik el, hogy ki-mit tervezhet!
A tervezők kiválasztásánál ez nagy deficitet eredményez, és az építészeti alkotások ebből az ostobaságból kifolyólag szóba sem kerülnek. Az igényszintről árulkodik az is, hogy az alkotások szerzőinek nevét meg sem említik, a házakon sem tüntetik fel, mint régen. Ez olyan, mintha a Petőfi Sándor nevét lefelejtenéd a verseskötetéről, de ráírnád nagy-betűkkel, hogy Pityipalkó adta a pénzt, ő szedte-tördelte a betűket, a szöveget, majd kilóra árusította a könyveket… Nem is értik ezt a problémát a fő-fő okosok! Holott mindezek nagyon szépen, egyértelműen és együtt tükrözik a szellemi színvonalat!
Hihetetlen az ostobaság szintje. Látható, hogy sok a baj. Ahhoz a társadalomnak is igényesebbnek kellene lennie, de nem tanítja senki azt, hogy hogyan kell „olvasni-megélni” az építészetet, s mire való az. Az igazi minőség csak a tisztességes célok, a reális körülmények és a becsületes eszközök mentén érhető el. Ezért perdöntő az építész magatartása, illetve a társadalom közakarata. A legfontosabb az oktatás-nevelés, a tanulás, művelődés. Akár olvasókör-kalákában is. Jó lenne, ha ez jönne divatba, erre a divatra kellene koncentrálnunk.Végül ismétlem magam, illetve Borvendég Bélát: „De nem kis mértékben múlik az egész társadalmon. Csak szeretné-e a változást, vagy hajlandó a tényleges cselekvésre is? (i.m., 1993).
– Falu- vagy várospárti vagy-e?
– Mindkettőre szükség van, és én mindkettő-pártján vagyok, ha már pártoskodni kell… Azt gondolom, hogy nem véletlenül alakult ez így ki, hogy mindkettő van. Sőt tanya is létezik. Én falun születtem (még akkor is, ha ténylegesen a székelyudvarhelyi szülészeten jöttem e világra), de főleg városokon nevelkedtem. Szép és kedves, jó helyekkel rendelkező városokban. Farkaslakán voltam kisgyerek, és most is oda járok HAZA. Székelyudvarhely, Marosvásárhely a gyerekkor és az ifjúság. Gyurgyevóban (románul Giurgiu, megyeszékhely Dél-Romániában, a Duna-partján) voltam csaucseszku-katona, Bukarestbe felvételi-előkészítőre, illetve felvételizni járogattam… Most Budapest közepén, a Palotanegyedben lakom, a pesti oldalon. Még 2004-ben építkezésbe kezdtem Farkaslakán, de álomnak bizonyult, hogy hazaköltözzünk a három gyermekkel. Jártam Budapest környékén a tanyákat, kerestem a helyem. Végül eddig hazaköltözni nem sikerült, és a tanya szintén álom maradt. Egyelőre. A pesti belvárosban lakom és dolgozom, de sokat járok vidékre, illetve a Székelyföldre is. Külföldön is volt szerencsém itt-ott megfordulni… Főleg ott, ahol épp dolgom volt. Látom a pusztuló világot a fel-felcsillanó értékeivel együtt, itt is és ott is. Városon és falun egyaránt. Parlagon hagyott földeket látok és omladozó tömbháznegyedek épületeit. Újfajta rabszolgaság/jobbágyság, mindenütt munkanélküliség, megműveletlen kiskertek, háziállatok sehol, romba dőlt száz vagy több száz éves házak, leépült emberek, szétesett közösségek. Kevés szívderítő ellenpélda akad. A sztánai Somvirág Közösségi Ház csodája ritka példa! Sokan és sokat dolgoztunk rajta/érte.
A szomorú az, hogy Oswald Spengler már az első világháború alatt (A Nyugat alkonyában) megírta az „összevetést” a két településformáról, és mi nem tanulunk ebből száz év alatt semmit. Azt hiszem, nem hiába tekintik sokan őt is jósnak: „…A civilizáció egy kultúra elkerülhetetlen sorsa. A civilizáció – lezárulás, a visszavonhatatlan vége, amely benső szükségszerűségektől hajtva újból és újból beköszönt. A világ helyett egy várossal, egy ponttal van dolgunk, melyben messzi tájak egész élete összpontosul, miközben a többi elsorvad: zárt formátumú, a földdel együtt növekedett népek helyett egy nomád, egy parazita tűnik fel, a nagyvárosi lakos, az alaktalanul hullámzó tömegben fellépő, tradíciókat nélkülöző, vallástalan, intelligens és terméketlen tényember, aki mély ellenérzéssel viseltetik a földműves néppel és annak legmagasabb rendű alakjával, a vidéki nemessel szemben, ami tehát hatalmas lépés a szervetlen világ, a vég felé.”
– Hol építhettél többet ezidáig: falun vagy városon? Magyarországon vagy Erdélyben?
– Talán városon, Budapesten, főleg, ha a belsőépítészeti munkáimat is ide számoljuk. A vidéki munkáimból szintén több van Magyarországon. Itthon pár családi házra futotta, néhány középületre, illetve pár belsőépítészeti munkát sikerült elvégeznem ezidáig. Jól indult és sokat áldoztam arra, hogy itthon is legyenek referenciáim. Aztán a „doszár-készítés”, illetve az „avizok” és „EU-s-szempontok” már nehezebbé tették a közreműködést. Könnyebb volt nélkülem intézni az ügyleteket. A nagyobb munkákat elsöpörte a válság. Még az is jó, hogy ha már nem is valósultak meg, de legalább ezek egy részét kifizették. A többit elvitte az ördög… Hadd vigye! Elég sok, ilyen-olyan, sokszor gusztustalan visszaélésekbe futottam bele pályafutásom során. Sok épületnek kicsavarták a nyakát a kivitelezés során… Elsősorban a kalákában-tervezett munkáim valósultak meg, vagy baráti, esetleg ingyenmunkák, úgy-ahogy… Néha a visszaélésre ezeknél is volt példa, és itt nem elsősorban az anyagiakra, hanem az „ingyen-kapott-terv, az „azt csinálok vele amit én akarok” elvek szomorítanak el jobban… Így nehéz volt eddig meglépni a hazatelepülést…
– Milyen a mai székely falu építészeti képe?
– Én kaotikusnak nevezném. Fokozatosan egyre „bozzosabb”, egyre „csiri-csárébb”, egyre „színesebb”, világiasabb, egyre idegenebb önmagához képest, felszámolja identitását, ha így haladunk tovább.
Ezt a zűrzavart a második világháború óta folyamatosan fokozzák. Az első román világban nem maradt sok nyoma az idegen hatásnak. Volt mindig ilyen – például a szászok házai –, de a kollektivizálással, a típusházak megjelenésével, az új parcellázásokkal felborult az évszázadosan organikusan kialakult rend. Ez az 1980-as évek végére még alig volt kaotikus, inkább az új házak idegensége és sematikus-primitív-otrombasága volt a szembetűnő. A „gatyaváltás” óta szabadult el a pokol, amit elegánsan szabadságnak hívnak, mert most már mindenki azt csinálhat, amit akar, nem kell figyelni senkire sem, sem egymásra, sem a természetre, sem a hagyományra. Most igazi taposás, nyomulás van. Az úgynevezett bolsevik ántidemokrácia után az EU-s újvilág ugyanazt a terméket, csak más csomagolásban, a liberális demokrácia fedőnév alatt akarja letolni a torkunkon..
Most éljük meg azt a vad-kapitalista elvet, amit – remélem cinikusan – korának egyik legbefolyásosabb embere, Lord Keynes – John Maynard Keynes (1883–1946) –, a szent közgazdaságtan atyja mondott: „Még legalább száz évig el kell hitetnünk magunkkal és mindenkivel, hogy ami jó, az gonosz, és ami gonosz, az jó, mert a gonosz hasznos, és a jó nem az. A kapzsiság, az uzsora és a gyanakvás legyenek még egy kis ideig az isteneink.”
Ezt tükrözi most a székely falu építészeti képe. Azt, ami most, a nyugathoz képest kicsit megkésve, de napjainkban benne van. A világ szennye ellepte a Székelyföld életképes falvait. A „pityókatermelő-falvak”, az eldugott zsák-falvak elnéptelenedtek, elöregedtek, és mi romantikus rajongással nézzük az elmúló világot, az érzékeny, természet-közeli organikus fejlődés eredményeképpen született finomlelkű-házakat, csűröket, a gaztól felvett hiteles ÉLET-eket!
Kérdés, hogy kiket érdekel még ez rajtunk kívül? Kik használnák, mire? Kik, miből és hogyan menthetik meg? Meg kell-e, szabad-e az emberektől kiüresedett helyeket menteni? Végigkövettem, elsirattam pár általam ismert és szeretett farkaslaki portát, ÉLET-et, érzékeny lelkű helyeket. Ezen kívül mást, sajnos, nem tehettem. Lerajzoltunk, lefényképeztünk annak idején mindent, amit lehetett. Ma már ezek az életek nem „rondítják” a farkaslaki faluképet. „Szép-új-nagy-házak” épültek a helyükbe. Sőt a kampánypénzből megmaradt forrásokból még két szép betonfalat is felhúztak. Azok közé zárták a kanyargós, rakoncátlan Fehérnyikót a korifeusok… A pléhkrisztushoz tényleg ez talál, hogy a többit ne is soroljam…
Lásd még P. Mobil Pléhkrisztus című nótáját…
Terveztem pár „fiktív” parasztházat, parasztportát, életet. Mostanában lesz kész egy ilyen játékos-próbálkozás Csíkszeredában. Pattantyús Gergő üvegtervező iparművész barátom – Róma felé menet – 2000 nyarán „bétette” Ádám István „Icsán” széki prímás zenéjét: Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék… Most is kiver a víz, ha eszembe jut. – Ebben a házban akarok lakni. S hát, ha még én is tervezhetném – mondtam Gergőnek.
Az ősszel készültem egy Bartók-estre, így hallgattam bele a zenéjébe előre, és olvastam, amit lehetett a III. Zongoraversenyről. Döbbenten tapasztaltam, hogy vélemények szerint Bartók Béla utolsó befejezett műve egy „fiktív népdallal” zárul…
Az aggteleki kutatóház épülésével párhuzamosan romlott, végül omlott össze a farkaslaki Pap utcában István Vilma néniék megüresedett lakóhaza. A két eseményt 2001–2002 folyamán párhuzamosan végigfotóztam. Tervezem egy olyan könyv elkészítését, aminek egyik oldalán omladozik a farkaslaki ház, míg a másik oldalon épül az általam tervezett aggteleki ház…
Az én lelkemben ez a székely falu építészeti képe-hangja… Zavaros? Mint a Nyárád. Ilyenkor Paul Valéry soraival szoktam vigasztalni magam: „Semmi, ami szép, nem választható el az élettől, és az élet éppen az, ami meghal.” Látsz, láthatok némi pozitívumot, vagy ennek is annyi? Hiszek és reménykedem, de nem vagyok cinikus-optimista. Reálisan próbálom értékelni a helyzetet, így sok biztatót nem is mondhatok. Pozitívumokat nem látok, de ez az én vakságomból is fakadhat. Bár így lenne, és én tévednék… Azt azonban tudom, hogy az alázat és a szeretet megmenthet minket is a teremtésnek.
Az eleven víziók és a lelkierő, az erős akarat csodákra képes. Kós Károly tanácsát meg kell fogadni és sokat kell dolgozni, az apáink dolgát kell folytatni sok munkával, nagy hittel, alázattal, bölcs együttérzéssel és megértő szeretettel. Ez az utóbbi években senkinek, így az építészeknek sem igazán volt megtanítható. Pedig enélkül nem megy ez sem, és semmi más sem. Az idő elhozza a változást. Ha a legjobbak kapják a lehetőségeket az ÉP-ÍT-ÉS irányítására, és közösségben lehet ismét építeni, akkor lesz csoda is. Ez a realitás, s mint mondottam, realista vagyok, aki hisz a csodában. Úgy vélem-érzem, hogy lassan elmúlik a materialista-sötétség kora. (…) A tiszta energiaforrások, az alázatos, de határozott, teljes akarattal bíró, teremtő-szeretet ideje kell következzen. Ha megfogadjuk Szent Ágoston tanácsát, „Szeresd Istent, és csinálj, amit akarsz”, akkor érteni fogjuk azt is, hogy „minden Minden”.
–El tudsz-e képzelni egy olyan folyamatot, társadalmi támogatottságú, civil projektet, amely által kalákában valósulnának meg Székelyföld-szerte tervezett épületek?
– Igen. De ezt is alaposan átgondolt koncepció mentén, pontos előkészületekkel szabad csak elkezdeni, mert ha nem, egy-kettőre az lesz belőle, ami napjainkban nagyon gyakori: könnyen a saját maga karikatúrájává válhat, és önkéntelenül is önmaga igazolhatja hiteltelenségét, életképtelenségét az eredeti koncepciónak. Én személyesen is tapasztaltam rossz szájízzel végződött nekirugaszkodásokat. Nem szabad ezt sem hűbelebalázs-módjára, reklámból, vagy kampánycéllal csinálni, mert az csúfságos véget érhet. A baj az, hogy manapság szinte mindent csak így csinálnak, illetve ellehetetlenítik azt, aki ezt a szükséges elmélyültséggel, Istennek tetsző módon akarná csinálni. Legtöbbször nem is értik az „aggályoskodást”.
– A kalákát itt is tanítani kell?
– Igen. Minden értékes tudást át kell adni, és tanítani kell. Magától nincsen semmi. Már Kodály is felhívta erre a figyelmünket, hogy nincsen „magától örökölt tudás”. A tudásért is meg kell dolgozni, mint mindenért, ami érték. Közhelyszámba megy, úton-útfélen mondogatják, hogy a „gyermek a legfőbb érték”. Ha elhisszük a jobb közgazdászoknak, például Ernst Friedrich Schumachernek (1914–1977), hogy a gyermek a legnagyobb „erőforrása” is egyben a közösségeknek, akkor ez érthető. Az oktatás-nevelés pedig minden közösség megmaradásának legfőbb záloga. Tehát akkor a kalákát is tanítani kell. És ez attól is jó mert csinálva tanítható, játékos, magyaros, vidám, átfogó, összegző, ÉP-ÍT-Ő. Csak így, a TELJES ÉPSÉG-re való törekvésünkkel, cselekedeteinkkel lehetünk részei és részesei a teremtésnek!
A világtörténelem egyértelműen igazolja, hogy az adott helyen, például Mezopotámiában az egymást követő kultúrák pusztulásának oka nem az adott hely „energiaforrásainak” kiapadása volt, hanem az utódok életképessége, vagy annak hiánya hordozta a kultúrák eltűnését vagy folyamatosságát, megmaradását. Most itt nálunk is ebben látom a legnagyobb veszélyt. Ezen a földön lesz továbbra is annyi természeti erőforrás, ami élhető tereket biztosít majdani a közösségeinknek, de ha a gyermekekhez, az ő oktatásukhoz-nevelésükhöz továbbra is ilyen szellemben, ilyen társadalmi energiák mozgósításával viszonyulunk, akkor ne csodálkozzunk, ha pár évtized múlva másoknak dalol itt a pacsirta.
Látjuk a fejleményeket nap mint nap. A földet nem csak megvédeni, de „teleszülni” is kell, és az utódokat a meglévő életbölcsességünkkel a legéletképesebbé kell nevelnünk. Én azt gondolom, hogy ebben alapvető „ősadottságaink” vannak, hiszen Herder híres 18. századi jóslata (amely szerint a magyar nyelv száz éven belül kihal) sem valósult még meg. De nem dőlhetünk tétlenül hátra, tennünk kell, legjobb tudásunk szerint a megmaradásért.
Akár a választott vezetőink nélkül, vagy akár azok ellenében is! Minden megtartó hagyományra áldoznia kell az adott társadalomnak. Tudatosítani kell mindenkiben, hogy a legnagyobb hatékonysággal, a legkomplexebb módon (több legyet ütve egy csapásra) tud közösséget építeni, képes fokozni a kohéziós erőt, ezért a kaláka kiemelt értéke közösségünknek. Én szívesen ajánlom más népeknek is, azoknak akik, fejlettségük folytán (?) már réges-rég elfelejtették. Újra lehetne őket is tanítani, mint Kassai Lajos a sziú indiánokat a lovas-íjászatra…
– Álmodnak-e ma az emberek? Ha álmodnak, akkor ezekből az álmokból lesz-e valóság? Vagy ébredés után gyorsan elfelejtik az álomképeket?
– Mindig voltak, akik álmodtak, és most is vannak olyanok. Elegen vagyunk most is, de eléggé alábecsülik itt az álmodókat… Ilyen ez a vidék. Ne feledjük azonban azt, hogy a világ egyik legnagyobb művésze, a honfitársunk, Csontváry „ébren álmodónak” nevezte magát, kinevették, majd éhen halt (1919-ben). Én úgy érzem, hogy most is sokan hamisítják az álmokat, álompótlékokkal és pót-álmokkal üzérkednek az élelmes kereskedők.
Én két oldalát látom az „álmodozásnak”. Pótcselekvésből és frusztrációból kényszeres-álmodók is ellepték a terepet, mint már előbb említettem. Nem irigylem tőlük az álmaikat, de a szerep-tévesztések korát éljük, és senki nem a maga dolgával van elfoglalva. Folyton „más kezében nézi a kenyeret”. De megfeledkezni arról, hogy „álmodozás az élet megrontója” (ahogy Vörösmarty Mihály írja), szintén nagy hiba lenne. A legnagyobb baj az, hogy az ilyen „álmodozók” a saját hozzá-nemértésüket, az elvégzett munkájukban tapasztalt-megélt hiányérzetüket gyakran átvetítik másokra is. „Ha én gazdag cégtulajdonos vagyok, pedig nem értek a becsületes üzletvitelhez, akkor biztosan az építész is kontár, nem érti a dolgát, csak ő is sok pénzt akar keresni.”. A politikusokról, vagy az ilyen-olyan bürokratákról most ne is beszéljünk. Sajnálatosan gyakran beigazolódik: annyira nincsenek a helyükön a dolgok, hogy indokoltnak is látszik az „átnyúlás”. A plébános megálmodja a lépcsőkiosztást, a politikus a sportközpontot, a paraszt a tanyát, és hadd ne soroljam… Az építész, pontosabban a „mérnök úr csak le ké rajzolja!”. Látjuk ennek a veszélyeit, a legjobb szándékok mellett is a kétes értékű eredményeit.
[A tragikus körülmények között 2015. február 14-én, autóbalesetben elhunyt kiváló képzőművész, az élete nagyobb részét Szovátán leélt Kusztos Endre (1925–2015) úgy rendelkezett, hogy a városnak általa felajánlott telken épüljön fel egy olyan művészeti intézmény, amelyben munkáiból állandó kiállítás jöhessen létre, s a hely ugyanakkor alkalmas legyen arra is, hogy művésztáborokat, kiállításokat szervezhessenek benne meghívott alkotók számára. A képzőművészeti központot még a művész életében építeni kezdték. Úgy tűnik, hogy megvan a kellő akarat ahhoz, hogy az örökséghagyó vágya teljesüljön.]
Jób azt mondta, hogy „Isten álomlátásokban, éjjeli képekben beszél hozzám”. A gyermekek vannak az Úrhoz legközelebb, így az ők álmaik a legpontosabbak, a leghitelesebbek. Tőlük sokat lehetne tanulni. Én ezt, a gyermekek mindentudását szeretem. A még igazi álmokat álmodó gyermekek képzeletének, vízióinak képeit. Az Úrjézus is erre, a gyermeki tisztaság álmainak követésére tanít minket. Tőkés György jezsuita szerzetes barátom megerősítette bennem azt a tudást, hogy Isten országának víziójához ragaszkodnunk kell, nem feledhetjük Isten adta álmainkat. Gyermeki módon kell mindezt megtennünk. Teljes odaadással, kompromisszumok nélküli tisztasággal. Az intellektuális képességeinknél sokkal fontosabb, lényegesebb értékmérőnk az akarat.
A székelység nemcsak a kalákát őrizte meg, hanem ezt a tudást is szervesen összefűzte a keleti őstudással és a kereszténységgel. Cselekedni kell. Az akarat és a cselekvő tudás minden filozófiánál, okoskodásnál többet ér. Ezért van az, hogy az igazság a művészetben nyilvánul meg, nem a filozófiában. A művészet alapforrása az álmainkból táplálkozó vízió, amely a belső világunk gazdagságának függvényében képes megnyilvánultatni az igazságot. Erről elég szépen filozofál a német Heidegger. Tudván tudja őkelme, és mondja is, hogy cselekedni kell! Ezért irtják az álmainkat. Lebeszélnek róla, babonás-kótyagosságnak tartják, elérhetetlen illúzióknak csúfolják az „objektív tudás” kizárólagos-birtoklói. Néha jól megérdemelt bérükért…
Nagy tudományos apparátus dolgozik azért, hogy leszokjunk az álmokról, vagy a kigyógyíthatatlan álmodozókat megakadályozzák, ellehetetlenítsék álmaik valóra váltásában.
Ezért ébredés után sokan elfelejtik az álmaikat, álomképeiket nem tudják továbbépíteni-értelmezni, illetve megvalósítani. Pedig ez a három lépcsőfoka van a kreativitásnak, a műalkotások megszületésének: az érzékeny belső világunkból fakadó vízió, ennek megfogalmazása, illetve megvalósítása. A tehetség mindhárom fázisban fontos.
Az álmainkat elfelejthetjük, a képzelet a megfogalmazásnál megbotolhat, a kivitelezés ellehetetlenülhet. Ezzel együtt az Úr arra figyelmeztet minket: a talentumokkal el kell számolni! Szomorú tapasztalatom a világunkról, hogy a már húsz évvel ezelőtt végzett iskolabútoros-kutatásaim eredményeiből levont következtetéseim azóta sem változtak, vagy ha igen, akkor nem javultak, sőt… A gyerekrajzok alapján próbáltam iskolabelsőket-bútorokat tervezni. Ezért tanár-barátaim segítségével rajzoltattam mindenféle iskolákban, mindenféle korosztályú gyerekeket. Azt tapasztaltam, amit a szakirodalomból is olvashatunk: a kicsi gyermekek csodavilága „fokozatosan épül le és lesz belőle sivár mindennapi olcsó-sematikus-semmi…” Ócskaság. Örülnünk kell, mert van minden. Minden, ami ócska. A japánok úgy tartják, hogy a művészet az idő gyermeke. De az örök gyermeki álmok sem lehetnek ócskák, kortárs formanyelvű, aktuális izgágasággal kacérkodók.
Az idétlen iskolai oktatás, a torz társadalmi elvárások, az önkontroll és megfelelni-igyekvés útvesztőiben sok bába közt elvész a gyermek. Az elfelejtett álomképek szaporodása is terheli a világot. Rossz a megvalósulási arány. Ez mindannyiunk vesztét okozhatja. Tudom, hogy az álmainkhoz való ragaszkodáshoz a mai divat mellett, manapság nagy bátorság, mondhatni vakmerőség kell. Azt hiszem, ezt csak a „kényszeresnek” csúfolt emberek vállalják, tényleges lelki kényszereik miatt. Az elvárásként megfogalmazott, a magánbeszélgetéseket és az önbecsapást is erőszakosan követelő „politikailag korrekt beszéd” a leghatékonyabb álomgyilkos, maga az Antikrisztus. Ezt nagy bűn lenne elhallgatnunk. Isten országának gyermeki lélekkel táplált szeretet-víziója megmenthet minket, de más nem…
Abban a reményben zárjuk le most a beszélgetést, hogy a továbbiakban újonnan bekapcsolódó eszmetársakkal folytathassuk, s az eredeti cél felé haladva jöhessen létre az áhított folyamat, amelyet az Élő Székelyföld Munkacsoport korábbi „hitvallásában” is megfogalmaztunk.
Simó Márton