Ötven lóerős pálinka

Nem kell különösebben bemutatni Udvarhelyszéken P. Buzogány Árpádot. Művelődésszervezőként, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársaként a kulturális élet legkülönbözőbb területein bukkan fel. Szépíróként, költőként, újságíró-riporterként ismerik. Több műfajban publikált mintegy két tucat könyvet – prózát, verset, népköltészeti gyűjtést, szociográfiai riportot -, mellesleg számos kiadvány gondozója az intézetnél ahol főállásban dolgozik, de szívesen és gyakran vállal munkát más könyves műhelyeknél is. Legutóbbi kötete az Ötven lóerős pálinka, amely a Gagy mentén, illetve a Sóvidéken gyűjtött anekdotákat tartalmaz. Ennek a kötetnek a bemutatójára november 25-én, kedden, délután 5 órától kerül sor a székelykeresztúri Molnár István Múzeumban, ahol a szerzővel Szente B. Levente beszélget. Minden érdeklődőt sok szeretettel várnak.

* * *

Befelé is

Gagyban, Mogyorósvölgyben őrizte Fazakas Jenő a kukoricát, és reggel hallotta, hogy Hosszúmező felső feléből Portik indult szekérrel a tejcsarnokba. Futott béfelé a dombon, hogy elérje, ne kelljen gyalogolnia hazáig.

– Úgy elfáradtam! – mesélte. – Kifelé még lassan kimönyök… De baj van, amikor az embör béfelé is elfárad.

Fél a sötétben

Fazakas Miklósné, Juliska néni mondta egyszer, amikor arról beszéltek, hogy előre lehet tudni, Gagyban a hegyen, a köztemetőn kívül, a Fazakas-temetőben kit hová temetnek majd:

– Ingöm osztán ne temessetök a Fazakas-temető szélibe, mer félök a sötétbe!

Ne porozzon

Amíg működött Cserefalvában (Gagyban) a Katona Pötyiék bárja, egy nyári este többen beszélgettünk az ajtaja előtt. Fazakas Ferkó autóval érkezett, félreállt a Pötyi-bár elé, és persze hatalmas porfelhőt csapott, pedig a dombra felfelé jött. Ugyanis a hetvenes években készített aszfaltúton régóta jóval több volt a gödör és a por, mint az aszfalt.

– Utána köthetted volna az öntözőt – mondta Derzsi Pityu neki, amint kiszállt Ferkó az autóból.

Járnak vagy ülnek?

Szekérrel mentek Keresztúrra Katona Laciék. Csekefalván felült a szekerükre egyik ismerősük, Major Béla. Beszélgettek erről-arról, egyszer azt kérdezi a csekefalvi férfi:

– Te, nálatok járnak-é a templomba?

– Nem, nálunk ülni szoktak – felelte Katona Irma néni.

Meggyőzés

Kilencven után történt, Orbán Józsit, a kovácsot felbiztatták, menjen fel a rendőrségre, mert ott adnak útlevelet. Fel is ment Sóváradról Szovátára.

– Miért akar Magyarországra menni? – kérdezték tőle.

– Vegyek patkószeget, mert ezek nem jók semmire se – mondta.

– Foglaljon helyet.

Orbán leült, jött a rendőr:

– Miért foglalta el a helyemet? S adott egy pofot neki. Leültették máshova, azért is pofot kapott. Végül felültették az asztal tetejére. Akkor a főnöktől kapott pofot:

– Otthon is oda ül, az asztal tetejére?

Kell-e bele só?

A sófalvi asszony szilvaízet főzött, de ez volt az első alkalom, és nem tudta, hogy kell-e bele sót tenni. Szégyellte megkérdezni mástól, de mégis tudni akarta, nehogy elrontsa az ízet. Amikor a szomszédasszonnyal beszélgetett, azt mondta egyik ismerősükről: az is csak olyan asszony, hogy azt se tudja, kell-e só a szilvaízbe. A szomszédasszonya meglepődött:

– Hát abba hogy kellene, te!

Így aztán megtudta, amit akart: hogy nem kell a szilvaízbe sót tenni.

Ez a lényeg

Egy papnak egy távolabbi faluba kellett mennie, hivatalos ügyben, gyalog. A megyebíró ígérkezett, hogy elkíséri. El is ment, bármennyire szabadkozott a pap. Hullt az eső, amíg gyalogoltak hazafelé, és ők végig hallgattak. Amikor hazaértek, megázva és elfáradva, így búcsúzott el a megyebíró:

– Tiszteletes úr, a lényeg az, hogy magyarok vagyunk!

Miska és a pénzforgalom

Nagy dolgú legénynek ismerték Jankó Miskát, és igaz is, sokszor magár sem kíméli, úgy nekibolondul a munkának. Tulajdonképpen a nagyapja után nevezték Jankónak, az apját is Jankónitt való Miskának hívták. Hirtelen mérgű emberek voltak mind ezek a Jankóék, hamar eljárt a kezük is, mégis békés csöndben élték az életet. Miskát szívesen hívták segíteni, napszámba, és ő ment, mert jól fogott a pénz, előre megvolt annak a helye.

Amikor az anyja megözvegyült, el kellett adni a lovat, aztán ahogy felnőtt Miska, egyedüli kereső lett a családban. Néhány süldő árából pénzt tett félre – mikor milyen vásár sikeredett, nem mindig lehet jó áron túladni az állatfélén sem. Kocát tartottak minden évben, abból volt a legnagyobb haszon. Egy-két bárányt is piacra vitt húsvét előtt, és gyűjtötte a pénzt. Lovat vett aztán az őszi vásáron. Nem volt a legdalibb, de tavaszra formásabb lett. Igaz, hogy új hámra, szekérre is szükség volt még, annak az áráért meg kellett dolgozni. Ahogy lovas gazda lett, könnyebben jött a pénz. Sokszor gabonával fizettek, de az is jól fogott.

Új álom hevítette Miskát: társ kell a lónak, kettővel mégis másabb. Egy-egy rendbéli malacot messzibb is elvitt a vásárba, a pénzt félretette és csak akkor nyúlt hozzá, ha nagyon kellett. Takarékos volt, italra, szivarra sose költött, mégis a keresztapja egy alkalommal azt vetette oda, hogy gőze sincs a pénzmozgásról. Ugyan miféle mozgása van a pénznek – gondolkozott, ő csak azt látta, hogy a legtöbb pénz a piacon terem, meg ha fuvar kerül. Azt tudta, hogy egy-egy helyen sok a pénz, több, mint amennyit sejteni lehet, de elképzelni se tudta, a mindennapi dologgal miként lehet annyit megszerezni. Nem szerette, ha sok pénz volt nála, mert annak ördöge van – így mondják az öregek is. Ezt az ördögöt az italban, kártyában látta, néha pedig a vég nélküli alkudozásokban. Ő a piacon megkérte, amennyit számított egy-egy állatért, nehéz szívvel hagyott ki belőle, mert sosem kupeckedett, nem értette, miért kell néha olcsón adni azzal a reménnyel, hogy majd máskor visszatérül. Ha nem volt dolga, a piacra se ment, hogy csak úgy nézelődjön, mint egyik-másik, aki azt várta, mikor megy fel az ára az állatnak, gabonának.

Pénzt nem adott kölcsön, mert járta már meg, alig kapta vissza, és mástól is azt tanulta, amije van, azt ne a más zsebében tartsa. Két kocájuk volt, gabona elegendő, és úgy számolta, másik tavaszra összekerül a ló ára is.

Csak éppen arra nem számított, hogy meghígulhat a pénz. Nem is értette, mitől van az, hogy amit venni kell, minden drágul, amit eladhat, azért pedig egyre kevesebbet ígérnek. Hallotta, hogy szárazság, rossz esztendő után nagyot változnak az árak, de hogy egy doboz gyufa, kiló só is egy esztendő után annyival többet érjen… Szabadulni kell a pénztől, forgatni állandóan – mondták a kupecek. Mégis… pénz nélkül miként vegyen lovat? Gyűjtötte hát, amennyit lehetett, de amikor meglett volna az összeg, mégsem futotta egy valamire való csikóra.

Gondolt egyet, azzal állt elő, adják el a tehenet, tegyék a pénzt a ló árába. Jól van, fiam, sápadt el az anyja, és attól sem lelkesedett, hogy majd két tinót vegyenek a tehén helyébe.

Több szó nem esett erről, de Márton napján vásárba hajtotta a tehenet Miska. Sütött a nap, mire beértek a városba. Csöndben álltak egymás mellett a vásártéren, a tehén aztán megunta és lefeküdt.

Miska egyik lábáról a másikra állt, majd amikor hely került, falubeliek mellé húzódott. A tehén jól nézett ki, fényes szőre, nagy tőgye volt, mégis inkább a kupecek érdeklődtek. Nem sok állat cserélt gazdát – billentett a kalapján az egyik férfi, miután körbejárt. Később Miska is elindult szétnézni, kerülgette a lovakat, két helyen árat is kérdezett. Szótlanul állt tovább, és azt számítgatta, mennyi pénze maradna, ha a tehenet el tudná adni… A korláton túl két szekeret hajtottak fel a dombra vad kiabálással, posztókabátos férfiak emelték fel a lovak lábát, nézték a fogaikat.

Amikor visszament, azzal fogadták, még nem került komoly szándékú vevő. Egyetlen borjút adtak el az egymás mellett sorakozó állatokból. Potom áron, tette hozzá a gazda, mert hát mit csinálhat az ember, nem forog a pénz…

Dél felé alacsony, szúrós szemű öregember állt meg előttük, és sorra kérdezte, melyik tehénért mennyit kérnek. Miska szemrebbenés nélkül mondta az összeget, amennyit számított, az öreg hümmögött, megsimogatta a tehenet, megkérdezte, hány éves, volt-e jármozva, közben a tőgyét tapogatta. A borjú árához viszonyítva nem is kért sokat, lesett a melléjük álló férfiakra Miska, aztán az öreg elment. Na, ebből sem lesz vásár – néztek össze, ám az öreg egy fiatal férfival visszajött, és alkudozni kezdett. Miska egy keveset kihagyott az árból, aztán hamar rájött, rosszul tette, mert az öreg mind kevesebbet ígért. Ez az utolsó ár – nézett a szemébe a legény és hátat fordított.

A két férfi halkan váltott pár szót, majd egy köteg bankót rázva az öreg kezét nyújtotta. Kiszámolta a pénzt, és a markába tette. Miska sokáig számolta, majd a belső zsebébe gyúrta. Elszoruló torokkal hógatott a tehénnek, és a kötelet az öreg markába nyomta.

– No, ez elment – állt melléje egyik utcabelije –, mit számítasz venni?

– Lovat – szűrte a szót fogai között.

– Lovat?

–Azt kellene – lépett tovább Miska.

– Ehhez még jó toldást kérnek – szólt utána a férfi.

Miska mosolyogva nézegette a lovakat, hol itt, hol ott állt meg. Egyiket, amit kinézett magának, már nem látta, hát a kijárat felé ment, ahol tucatnyi lovat látott korábban. Fiatal csikó több is volt, de neki olyan kellene, amit már be lehet fogni. Egyik sovány volt, a másik rossz állású.

Egy szép kancáért annyit kértek, hogy nem tudta volna megfizetni. Körbejárt az egész piacon, nem talált kedvére valót. Visszatért a bejárathoz, és egy piros kancát nézegetett.

Öt esztendős, mondták. Van az több is – gondolta, aztán a fogát nézte, hátsó lábát emelte fel.

– Azt nézheted, öcsém, nem kutyás – hallotta a háta mögül. Ismerős volt a férfi, kiderült, ő a gazda.

– Mennyit kér? – lépett közelebb.

– Neked kell? – mosolygott a férfi. Cigarettát gyújtott, és beszélgetni kezdtek. Jókora összeget kért, Miska elhűlve számolt magában.

– Se több, se kevesebb – tette hozzá az ember.

– Aztán… pénzed van-e? – szólt foghegyről. – Mert sok jó vásár elmaradt a pénz miatt – kacagott nyersen.

– Igen sokat kér, hallja! – húzta ki magát Miska.

– Ide figyelj, ennél rosszabb lovakat drágábban vettek itt ma meg.

– Ha lehagy az árból, még beszélgethetünk.

Mellettük a férfiak hangosan felkacagtak.

– Erről nincsen amit, ennyi az ára és punktum.

Miska akkor döntött, amikor megtudta, egyesben és társsal is járt eddig a ló. Kérdezősködött, beszélgettek. A férfi messziről fújta a borszagot. Miska arra várt, hátha valaki más érdeklődő is odaállít, ám attól is tartott, nehogy az orra elől elvigyék a lovat. Határozott hangon ígért egy kisebb összeget, arra a férfi csak a fejét rázta.

– Elfér a pajtában ez, fiam. Nekem nem sürgős.

Erre nem volt amit mondania, bár azt számította, ha megadja azt az árat, az egy tehén és még hány süldő… Rettentően sok. Egy esztendővel azelőtt jó pár lovat vehetett volna ennyiért.

– Tartsa a markát – lépett vissza a gazdához. Az elképedve nézett rá.

– Ennyiért is csak neked, fiam, mert tudom, hogy jó helyre kerül. Ismertem én apádat is, tudod… Isten nyugosztalja…

Kinyújtott tenyérrel állt Miska előtt, szemében furcsa fénnyel. Egy szekér mellé álltak félre, Miska az ülésdeszkára számolta a pénzt. Először a tehén árát, aztán a másik zsebéből kezdte kiszedegetni, amit otthonról hozott. Amikor végzett, kezet ráztak, a férfi csak akkor nyúlt a pénz után, újból megszámolta.

– Szűkön megvan – mondta kurtán.

– Miért szűkön?

– Mert annyi, se több, se kevesebb – kacagott a férfi. – Az áldomást te fizeted, ez az istrang megér annyit!

Miska kihúzott a zsebéből egy bankót, és odanyújtotta.

– Áldomás helyett. Mert sietni kell haza.

– Mici, Mici te! – simogatta a férfi a ló homlokát. – Legyen szerencséd hozzá – csapott még egyszer a fiú markába.

Miska megsimogatta a lovat és elindultak. Különös melegség feszítette a mellét, közben arra gondolt, ennyi pénz életében nem járt a kezében. Ahogy odaért a falujabeliekhez, körbeállták a férfiak, nézték a lovat, fogait vizsgálták.

– Ugyanbiza mennyiért vetted? – kérdezte egyikük.

Amikor megmondta, a férfi köpött egyet.

– Ez rablás, egy vagyon…

– Házat lehetne venni ennyiért – toldta meg valaki.

– Szép állat – mondta egy idősebb. – Nem nagy, de szép. Van szemed hozzá, te fiú – simogatta a ló nyakát.

– Arany tálból kell etetni – morogta valaki.

Miska összeszorította a száját. Melegen sütött a nap, és neki amúgy is nagyon melege lett. A hámra gondolt, amire már nem futja a pénze, új szekérre meg az anyjára, akinek a mindennapi tej fontosabb volt a lónál.

Jóval elmúlt dél, mire elindultak. Miska is felült egy szekérre, utánakötötte a lovat. Csendesen beszéltek, kedvetlenül, mert rajta kívül egyikük sem adott el semmit. Az első faluban megálltak a kocsmánál. Egy gyerekre hagyták az állatokat, bementek. Tele volt a hely vásárosokkal, cigányok hangoskodtak az ajtó mellett. A pult előtt itták meg az első pohár pálinkát, aztán asztal üresedett, leültek.

– Kutya világ lett, halljátok – emelte fel poharát egyik férfi. – Régebb egy tyúkot adtak volna ennyi pénzért!

– Nem ér semmit ez a pénz. Ha fölnevelsz egy tinót, eldobod a végén olcsó pénzért.

Miska nem szólt semmit, amíg az ő lovát nem kezdték osztani. Az italtól kipirosodva felállt, és mindenkinek kért egy pohár pálinkát.

– Nem kell sajnálni a pénzt, halljátok-e. Úgyis azt mondják, pénzbeváltás lesz – mondta halkan az öreg.

– Micsoda?

– Beváltják ezt a híg pénzt. Akinek sok van, az megnézheti magát…

– Na, én azért nem búsulok!

– Te nem, de más igen. Aki eddig otthon kucorgatta…

– S akkor mi lesz… ha beváltják? – nézett az öregre Miska.

– Hát… valamennyit beváltnak, a többit pedig elteheted emlékbe – kacagott gonoszul az öreg. – Még értem ilyent.

– A sok pénzből kevés lesz.

– Akkor Miska jár a legjobban – nevettek a férfiak.

– Ne szomorkodj, te fiú! – kiáltott rá valaki.

– Jó vásárt csináltál, annak örvendj.

– Én igen… mióta gyűjtöm erre a pénzt… s még a tehenet is el kellett adni…

– Fájintos tehén volt, az biztos… De ez a ló se kutya! – emelte föl hangját az öreg.

– Akinek volt, annak lesz – ezt szokták mondani. A ló kihozza az árát, csak legyen fuvar.

Miska lesütötte a fejét, még mindig azon emésztette magát, vajon megérte azt a rengeteg pénzt odaadni egy lóért? Mégis a keresztapjának lenne igaza, hogy nem ért a pénzmozgáshoz, mikor mit kell tenni?

Hűvös volt már, amikor felkerekedtek. Miska úgy érezte, valami kellemes bódulat kerekedett felül a kételyein, amelyek percre sem hagytak nyugtot neki. Átölelte a ló nyakát, és elkiáltotta magát:

– Az árgyélusát ennek a betyár világnak!

A férfiak furcsán néztek rá, ő pedig égő arccal nézett körbe.

– S a pénznek is, ami csak létezik. Ugye, Mici?

P. Buzogány Árpád

Az idő elhozza a megoldást

Beszélgetés P. Buzogány Árpád író-költővel, Udvarhelyszék közismert művelődésszervezőjével

Nem kell különösebben bemutatni Udvarhelyszéken P. Buzogány Árpádot. Művelődésszervezőként, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársaként a kulturális élet legkülönbözőbb területein bukkan fel. Szépíróként, költőként, újságíró-riporterként sokfelé ismerik. Több műfajban publikált, ezidáig tizenkilenc könyvet – prózát, verset, népköltészeti gyűjtést, szociográfiai riportot -, mellesleg számos kiadvány gondozója az intézetnél ahol főállásban dolgozik, de szívesen és gyakran vállal munkát más könyves műhelyeknél is. Legutóbbi kötete az Ötven lóerős pálinka, amely a Gagy mentén, illetve a Sóvidéken gyűjtött anekdotákat tartalmaz. Ezt a könyvet legutóbb Székelykeresztúron mutatták be az érdeklődőknek. Ez a közönségtalálkozó szolgáltatta az alkalmat a szerzővel való beszélgetésre.

“Kilencedikes koromtól kezdve írok rendszeresen – mondta beszélgetésünk elején P. Buzogány -, kezdetben csakis verset írtam. Úgy véltem, azért kell verssel kezdeni, hogy megfelelő tömörséggel fogalmazzak majd, amikor prózát: novellákat, elbeszéléseket fogok írni. Leginkább történeteket szeretek megírni, az alkalomtól függ inkább, hogy novella vagy elbeszélés kerekedik-e ki belőle. Közöltem verset, gyermekverset, saját mesét, illetve könyvismertetőket, riportokat, beszélgetéseket a sajtóban, meg néprajzi gyűjtéseimből is rövidebb vagy éppen terjedelmesebb anyagokat.

– Hogy jött létre a mostani könyved, hiszen te írtad és a “nép”. Mennyi idő kellett hozzá?

– Én ebben az esetben inkább csak íródeák voltam. Amit hallottam, azt igyekeztem úgy lejegyezni, ahogy elhangzott. Baráti társaságban, az utcán, állomáson meg más alkalmakkor is sok jó vidám történet elhangzik. Vannak, akik tréfálkozó természetűek, és legalább egy tréfás történetet elmondanak, ha van hallgatóságuk éppen. Igazi csemegék azok a szituációk, mikor én magam is tanúja voltam az esetnek, eseménynek, tehát magát a történetet nem mások elmondásából ismerem. Ezért nem nevezném magam szerzőnek, nagyon kevés esetben fogalmaztam át, amit másoktól hallottam. Persze megfelelő alázat is kell ehhez: hogy nem én vagyok a fontos, hanem az, aki elmondja az anekdotát. Ha én fogalmazom meg, már más lesz… És én nem azt akartam. 1999-től rendszeresen jegyzek le vidám történeteket, anekdotákat; ebbe a könyvbe szülőfalum, Gagy és a Gagy mente történeteiből válogattam. Meg a Sóvidékről, ugyanis sok jó ismerős, például Király András (Öcsi), Király Csaba, Barabás Márton történeteikkel vártak, hogy külön nekem elmondhassák… Terjedelmes anyag van lejegyezve, abból válogattam egy kötetre valót, a könyv Tókos József és családja, a Prospero Technik udvarhelyi vállalkozás jóvoltából jelenhetett meg. Illusztrálta Péter Katalin, szintén udvarhelyi pedagógus, akinek rajzait számos kiadványból ismerjük már. Tervezek további válogatásokat összeállítani, hiszen van anyag bőven.

– Vannak még kimaradt anekdoták?

– Elég sok, több kötetre való is.

– Mi a következő könyvterved? Mit írsz? Mi van a tarsolyban?

– Több mindenen dolgozom mostanában is, sok éve gyűjtök tájszavakat, szólásokat, katonadalokat. Vers, novella születik, meg gyermekversek, mesék is. Nem kötetekben gondolkodom, van tucatnál több kézirat is összeállítva, majd az idő elhozza a megoldást: meg kell-e jelentetni vagy el kell felejteni örökre. A szülőfalum gyermekjátékainak, mondókáinak gyűjtését kellene befejezni, szeretnék abból egy olyan könyvet, amit a környékbeli fiatalok, nevelők is haszonnal forgathassanak. Édesanyám és Gagyból több jó ismerősöm, rokonom sok idejét áldozta már arra, hogy ebben segítsen nekem. Ennek egyik fejezetét néprajzi gyűjtésként is díjazták már.

A beszélgetést lejegyezte Simó Márton