Törökök útján a Balkánon (31.)

A várban szórakoztató és kulturális központ van, amely inkább vigalmi negyedként funkál, éjszaka a dorbézolás céljait szolgálja

Egyszer már jártam ebben a városban, a biciklim itt omlott össze egy csúnya, esős téli napon. Akkor nem volt lehetőségem végigbogarászni a látnivalókat, most azonban bepótoltam. A buszállomás mögötti parkoló ránőtt a vastag és magas várfalakra, s a piac is ott volt a szomszédságban, a falak tövében.

Niš

A főbejárat a várba most is az isztambuli kapu, megvan rajta az eredeti vasazott nyíló is. Néztem a vastag tölgyfadeszkákat, és tapogattam a diónyi vasbütyköket. Ezt a Botondunk két buzogánnyal sem lett volna képes betörni… Ha Niš kapuja ilyen, akkor milyen lehetett a Bizáncé annak idején?

A várnál találkoztam egy japán lánnyal, aki nagyon megörvendett, hogy az anyanyelvén szólítottam meg. Elmentünk teát inni, csirkés szendvicset és süteményt enni. Hamarosan kiderült, hogy a lány tulajdonképpen már nem is lány, hiszen velem egyidős volt, orvos, és öt éven át hivatásos katonaként is dolgozott a japán hadseregnél. Lövészeteken kitüntetéseket szerzett, a gyalogos kiképzéseken pedig maga mögé utasította a férfiakat.

A város felszabadítóinak szobra

Ez nem volt csoda, hiszen elmondta, hogy szamuráj-ősökkel rendelkezik, egyik felmenője egyenesen daimyo volt, afféle tartományúr, várkastéllyal, magánhadsereggel. Egy vesztes csata után azonban a kumamotói család kegyvesztett lett, a kastély, a földbirtok, és később a rang is elúszott, odalett. Csak a vér maradt, meg a szellem. Ryoka szan azonban jól teljesített, nem hozott szégyent a történelmi családnévre, a hagyományokra és a vitéz ősökre… Egyébként Japánban való tartózkodásom idején találkoztam Hattori Hanzo egyik leszármazottjával. Akkor azonban a jó kiállású, merész tekintetű, karizmatikus egyéniség helyett egy sárga hajú gitárossal beszélhettem, aki ócska rongyokban járt, s látszott rajta, hogy többnyire zárt ajtók mögött él, és keveset mozog, mert puhánynak tetszett és nagyon sápadt volt. Hogy hová satnyulnak a tiszteletre méltó ősök utódai… Ez van nálunk sincs másképp, a hadkergető lófők, a gyalogszékelyek vagy a darabontok ük-ükunokái egymással versengve ölelgetik a sörös- és borosüvegeket a kocsmákban, és az asztalt veregetve vívják a csatákat, építgetik az autonómiát, Erdélyről, és mesés Tündérországról álmodoznak…

A japán nő felhívott a holeszobájába, lerakhattam a holmimat, tisztálkodtam, majd miután felfrissültem és átöltöztem, elmentünk egy japán művész kalligráfia- és ikebana-bemutatójára. Kicsit elkéstünk, mert a mester már hakamába öltözve keményen dolgozott. Egy vödör festék és egy karnyi vastag ecset volt a felszerelése. Háta mögött két kimonóba öltözött nő leste a sensei parancsait, egy idősebb nő meg katót pengetett. A művészet ebben az írásjel-rajzolásban, hogy úgy keverjük meg a tust, hogy az ne legyen se túl sűrű, se túl híg, s úgy vegyük fel az ecsetre, hogy teljesen le ne csorogjon róla, s annyi maradjon rajta, ami elég legyen a mondanivalónk leírására, anélkül azonban, hogy megszakadna a papír és ecset közötti kapcsolat. Ebben a folyamatban nagyon fontos a koncentrálás, a kellő lendület, a rendelkezésre álló felülettel való gazdálkodás, hogy minden elférjen az egyébként szőnyeg méretű papírlapon. A kalligrafia mesterei pár szót, régi bölcsességet, velős mondanivalót, nehezen értelmezhető tanítást, ősi filozófiai tartalmat vagy verset írnak le kínai írásjelekkel. Ez egy olyan tudomány, amelyet harminc éven át kell tanulni, és másik harminc éven át gyakorolni. És még ekkor sem elég jó a végeredmény! Hallottam olyan mesterekről, akik húszezer dollárért írtak le pár írásjegyet, és a gazdagok többszörös hívására is csak nehezen engedelmeskedve jelentek meg, s írták le azt, amit mi kriksz-kraksznak látunk. Azt a csodálatos szépségű írásjelet, szót, mondatot, amit gyönyörűség nézni, s amelynek olvasása közben felüdül a lélek és jó gondolatokat szül az elme. Egyszer láttam, amint egy ilyen kalligráfia-mester leírta japánul azt, hogy Csíkszereda.

Hattori Hanzo mesternindzsa (152-1596)

Nem hiraganával vagy katakanával, hanem kanji írásjegyekkel. Nem tudtam az egészet elolvasni, de elcsodálkoztam az értelmén és a tökéletességén, amikor egy művelt japán nekem megmagyarázta.

A kalligráfia-bemutató után ikebana-készítés következett. A szerbeknek ez még újdonságnak számított. Így volt ez nálunk is 1989 után, amikor megjelentek az igaz japán karate-, origami- vagy ikebana-mesterek. A nép egyik ájulásból a másikba esett. A hódolat kapcsán engem is elért egy nyalábnyi fénysugár, hiszen a magam és mások csodálkozására, ma dadogás, nyökögés nélkül beszélem a nyelvüket.

Az ikebana műsor után a kato mester mutatta be a hangszerét, a tudományát és hozzá történelem előtt dalokat énekelt. Egy számot én is ismertem, még 1994-ből. A japán étteremben, ahol dolgoztam gyakran műsorra került. Ezek a dalok abból az időből származnak, amikor Japán még Yamato volt, és az ételeket nyersen tálalták áldozatul az isteneknek. Nyilván, a közönség mindebből semmit nem értett, még a kato felhangolását is megtapsolták. A mester szavait a követség egyik munkatársa tolmácsolta. Kicsit döcögős volt a szerb beszéde, de azért meg lehetett érteni. Ezzel az úriemberrel az előadás után megismerkedtem, s elbeszélgettem, úgy, ahogy azt a japán illem megköveteli. A végén sűrű meghajlásokkal, udvariassági formulákkal és szertartásosan átnyújtotta a névjegykártyáját.

A műsor után a kalligráfia mestere csak messziről, a színpad magasából fogadta a jókívánságokat, de nem ereszkedett le a közönséghez. Én máris felállítottam a diagnózisát. Sok japán sóvárog a közönség hódolata, az elismerés és a hírnév után. Szeretne több lenni, mint az átlag japán, vágyakozik a megbecsülkésre, de nem mer mások szemébe nézni, képtelen idegenekkel egy levegőt szívni, viszolyog a kézfogástól, és sokkot kap, ha valaki megérinti. Tele vannak fóbiával és komplexussal. Annyira törtetnek a dicsőség felé, hogy majd belebetegednek, de mihelyt megízlelik a sikert, a népszerűséget, nem tudnak vele mit kezdeni.

A hotelben aztán elbúcsúztam a japán nőtől, akiról közben az is kiderült, hogy profi indiai táncosnő és világjáró, mert a sebészetet felcserélte utazással és angol nyelv tanulásával. Nagyon meghatott ennek a fiatal nőnek a modora, amikor udvarisan hajlongva, japán módra, szerb és angol szavakat vegyítve érdeklődött a járókelőktől vagy a buszállomáson. Az emberek szóhoz sem tudtak jutni ettől ettől a törékeny és kecses, valósággal cserépbe való teremtéstől, és a kifinomult társaslgási módtól, amellyel a járókelőkhöz közeledett. Hihetetlen! Ez a nádszál-kisasszony nyerte otthon a lövészeteket, verte kendóban a férfiakat, és kibírta a géppuska meg a teljes menetfelszerelés cipelését. És nem durvult el, nem változott meg, mint azok az amerikai katonanők, akikről már azt sem lehet tudni, hogy féfit vagy nőt szeretnek-e, illetve azt sem, hogy meghitt pillanataikban miként viselkednek. Biztos vagyok abban, hogy ez kis japán nő, ha megjelenik az ellenség, azonnal abbahagyja a teaceremóniát és egy kerítésből kitépett bambuszrúddal úgy fejbekólintja a betolakodót, hogy közben szeme sem rebben.

Este tizenegy óra tájt már a várfalak körül kószáltam, kerestem a szállást. Mindent bejártam, de nem találtam kedvemre való helyet. Végül bementem a várba, ahol zajlott az éjszakai élet, bent a bárokban, a diszkókban és azok előtt tombolt a tömeg. Akkora belső tere van az erődítménynek, hogy simán elférne benne két átlagos falu. Hiába kerestem az ódon épületeket, azokat mind elsöpörték a háborúk és az emberi butaság, felemésztette őket az idő vasfoga. A vár belsejét jobbára parkká alakították, tele lámpákkal és sétányokkal. Sok ténfergés és gondolkodás után a törökök korából megmaradt dzsámi mögött táboroztam le három fenyő takarásában. A vacsorám egy marék mogyoró és néhány korty víz volt. Sajnos, az üvöltő diszkózene nem hagyott aludni, később meg az egyik hintátt kezdték el nyikorogva használni az éjfél utáni látogatók, aztán úgy hajnali háromkor egy legalább húsz fős társaság odajött a dzsámihoz. Betörték az ajtót, tüzet raktak és nagy hangoskodás közepette inni és táncolni kezdtek. Valami szállítható zenegépük volt, az még inkább növelte a kalamjkát. Kínomban összecsomagoltam, és bicskával a kezemben, ugrásra készen várakoztam. Féltem, hogy odajönnek, kötekedni kezdenek, és a sátramat is felgyújthatják. Én jártamban-keltemben láttam már olyant is, hogy unatkozó, részeg fiatalok lelocsoltak két hajláktalant benzinnel és felgyújtották őket. Azonban – Allahnak hála! – a részegek nem vették észre a sátramat. Dicsértessék Allah, aki megvédett a szerencsétlenségtől! Nyilván, a sötétben nem láttak el hozzám, gondolom, az ital is ronthatta a látásukat… Így telt az idő hajnali ötig, amikor elfáradtak és szállíingózni kezdtek hazafelé. Aztán az eső is eleredt. Arra gondoltam, hogy ezek a szerb fiatalok, ahelyett, hogy betörik a mecset ajtaját, a dorbézolás helyett rengeteg értelmes dolgot is művelhetnének…

Nehéz, vasazott tölgyfa nyílója van az Isztambuli kapunak - ez a hős Botond számára is komoly kihívást jelenthetett

Egyébként reggel megnéztem, hogy a dzsámiban semmi nem volt. A nagytakarítást benne már rég évezték valakik. Csak egy szögesdróttal körbekerített bicikli és egy dávid-csillag árválkodott, valami eszement művész installációja. Két órányi alvással a hátam mögött rohantam a buszpályaudvarra. A reggelinek szánt joghurtot és a perecet már menet közben ettem meg, aztán az utolsó percben felszálltam a Požarevac felé iduló buszra.

Berecz Edgár