Gyergyótölgyeshez több tanyatelepülés tartozik, egyikük Rece vagy Recefalva (románul Recea). A községközponttól nyolc kilométerre fekszik, a Putna-patak völgyében. Az ide vezető útnak csupán egy része aszfaltozott. Mi Gyergyóditró felől érkezünk, 25 kilométernyi zötyögéssel a hátunk mögött jönne, hogy a port lepalljuk magunkról, amint kiszállunk az autóból. Péter Maria, a gyulafehérvári székhelyű Caritas gyergyószentmiklósi kirendeltsége által szervezett falugondnokság alkalmazottja még fennebb a völgyben, Hágótőn csatlakozott hozzánk, napi munkáját végezve.
A völgyben tanyaszerű szétszórtságban itt is, ott is látni lakóházakat, gazdasági épületeket. Ditróhoz közelebb Cengellér, az ereszkedő völgyben Hágótő után Rece, majd Nagyrez fekszik. Hágótő és Rece 1956-ban önálló településsé vált, ám közigazgatásilag most is Tölgyes községhez tartoznak. Kívülállókként úgy látjuk, mintha hullámvölgyben élne jelenleg ez a település.
Hágótőtől három kilométernyire lennebb van Rece, a völgyben sűrűsödnek a házak, rájövünk, Recén járunk már. Egy kertben szénáznak, az apa mellett a kisebb gyerek gereblyél. Egy-egy kertben csáklyán szárad a kóst, a vetett takarmány. Többnyire szürke palatetős házak sorakoznak az út mellett, egyiket éppen hőszigetelik. A település bejáratához közel, jobbra ortodox templom hirdeti, hogy mostanra a népesség többsége román anyanyelvű. Lennebb fatornyos kis kápolna áll az út mellett, szinte észrevétlenre törpül a melléje felhúzott rózsaszín üzlet közelében. Ez a római katolikusoké. Délelőttre jár már, az üzlet ajtaja mellett, kint többen is ülnek. Mind férfiak.
Péter Maria napi munkája során lakhelyéről, Tölgyesből Recefalvára és Hágótőre is feljár, mások ügyes-bajos dolgait rendezi. Idős, többnyire egyedül élő személyeket, betegeket szállít orvoshoz, másoknak gyógyszert vásárol, ügyintézésben segít, más apróságokat intéz naponta, hogy ne kelljen minden apróságért beutazniuk a községközpontba. Mert autóbuszjárat nincsen. Maria román származású, férje magyar, az idős magyar emberek is románul beszélnek vele. Mint elmondta, ezt a szolgálatot a tölgyesi önkormányzat és Hargita Megye Tanácsa közös anyagi támogatásával működtetik. Most Benedek Máriához megyünk – indul be a kapun.
Az udvaron elegáns személyautó – vendégek vannak itt éppen. Mária néni a tornácra felkönyökölve fogad. Az unokája és családja jött látogatóba, mondja el. Melinda álmos szemekkel jön elő a hátsó udvaron lévő faházból. Csak románul beszél velünk.
Benedek Máriának nincs gyereke, több vetélés után sem áldotta meg az ég saját gyerekkel. A nővére két fiát tekinti gyerekeinek – tehát a vendégekről kiderül, unokaöccsének a családja, a lánya. – Tartnak hozzám, jönnek, segítnek – mondja el nekünk. A másik unokaöccs családja Temesváron él.
Mindenféléről beszélgetünk, mert Mária néni nem a foga közt szűri a szót. Kérdés kérdést követ. Az iskolaépületben nincs tanítás, messziről látszik, a múlt évi választásokkor járhattak ott utoljára, mert ottfeledték, az út felőli falon, a választási körzetet jelző táblát.
– Recén kevés a gyermek, alig van – legyint Mária néni. Kicsi nincsen… Korábban a lakosok mind magyarok voltak, mondja, elhaltak, a fiatalok elmentek.
Közben a gyönyörű virágoskerten akad meg a szem. Maga az egész völgy csodálatosan szép hely, erdő-mező virágait a nyári szárazságban az udvarokon lévő ágyások pótolják. Az udvaron apró, dús fű nő, mezítláb lenne jó rajta járni.
Miután Mariával, a gondnokkal megbeszélték az intéznivalókat, mi, a vele tartó idegenek kerülünk célkeresztbe. Mikor megtudja, honnan érkeztünk, felnéz: – Udvarhelyen is van tölgyesi nő – közli velünk, azt is elmondja, hol és mivel dolgozik.
A receiek mindennapjairól beszélgetünk. – Van „egy csorda gáter” – van öt helyen. Ebből is leszűrhető, hogy a férfimunkások jórészt fakitermeléssel foglalkoznak, illetve részben fafeldolgozással. A borszéki ásványvíz-palackozóba járnak páran dolgozni, helyben nem nagyon van munka. – Van birtok – terelődik a szó a dolgok másik oldalára. Az sem hoz sok pénzt Mária néni szerint: – Ember drága, minden drága, pénz nincsen! – közli velünk a receiek boldogulásának legnagyobb akadályát.
Majd a saját dolgait sorolja. – Nekem van kicsi nyugdíjam, 300 lej, abból élek – mondja el. Abból kell gyógyszert, élelmet is vásárolni, meg a nagyobb munkákra segítséget fogadni, hiszen egyedül él. Tegnap Tölgyesre járt, hogy misét mondasson elhalt fiútestvéréért. Mikor szóba kerül, hogy mi is épp oda megyünk, közli: roppant elfoglalt ember a plébános. Mi is tudjuk, hogy aznap kezdődik az Elszármazottak találkozója nevű rendezvény a községközpontban, másnap a Nagyboldogasszony tiszteletére felszentelt templom búcsúünnepe lesz, ez a magyar vonatkozású egyházi rendezvény közösségi esemény is, kulturális műsorokkal.
Az út melletti nagyobb házon hátul, a hátsó udvaron kisebb faház áll, melléképületekkel megtoldva, hátrább, keresztben a pajta, csűr. Egy forgácsdarabot sem látni, nemhogy szanaszét hagyott szerszámokat, ezt-azt.
– 24 éve halt meg a férjem, 33 évet éltünk együtt – tudjuk meg életének fontos eseményeit –, egy ötmázsás bika összetörte. Ki volt engedve a hátsó udvarra, s innen a kerttől a férjem visszament. Mondtam, István, ne menj oda! Olyan furcsán nézett a bika… Azt mondta, ne félj, van nálam bot! A bika a szarvára vette, s hanyigálta, úgy, hogy a bakancsok kihulltak a lábából… amíg jött segítség. Beáll a kellemetlen, feszült csend. A jó beszédes Mária néni arcáról is eltűnt a mosoly. – 13 évet volt beteg, ágyban – teszi hozzá. – A sok pénz oda kellett menjen. A bajok jöttek…
Aztán vidámabb dolgokról beszélünk. Kiderül, szereti a futballmeccseket nézni a tévében: – Egész éjjel elnézném! Én úgy drukkolok a meccsen, hogy rettenetes!
Kedveli a népzenét, románt is hallgat, azok közül a máramarosi kedvence – és előadók neveit sorolja.
A falugondnoksággal kapcsolatosan kiemeli, mekkora áldás ez az idősebbeknek. Mert autóbusz nem jár a völgyben. Valamikor, 1989 előtt igen, volt, hogy az iskolásokat beszállítsa Hágótőtől, Recéről és a többi tanyáról, most iskolabusz viszi és hozza őket. – Borzasztóan rossz az út, gödrös – ingatja a fejét, mintha nem jártuk volna végig a Ditrótól eddig tartó 30 kilométert.
Arról kérdezem, a tanya honnan kapta a nevét? Kissé értetlenül néz rám, mintha azt gondolná: ez a neve, mióta csak van, mi mást kellene födnie ennek a szónak? De nem adom fel: – Mennyi lakosa van Recének? Elkezdi számolni, házanként sorolja: Valentin, Radu, Tica, Ioana, Valentin… – folytatódik a román nevek sora. Két magyar névre emlékszem a sorból. Összeadjuk a fertályonkénti összeszámolást: vagy 40 ház, Mária néni számítása szerint ez megközelítőleg 80 személyt jelent. – Nem mindenik házat lakják – teszi hozzá magyarázatul.
Recefalván kívül még több tanya van, amelyek szintén Tölgyeshez tartoznak: Nagyrez töve, Márpatak töve, Balázs töve.
A vidám hangú beszélgetést rövidesen befejezzük, a falugondnokot talán jobban sürgeti az idő múlása, mint minket. Mária néni azonban még elmondja, hogy bizony ő sokfelé járt. – Én nem csak itt éltem le az életemet! – és sorolja Erdély, Moldva, Olténia nagyobb városait még akkor is, amikor már a kapunál tartunk.
Recén alul Nagyrezen haladunk át Tölgyes felé. Sok új lakóházat látunk, piros színű hullámbádog tetővel. A cserepet a völgyben nem nagyon kedvelik, vagy a hullámpala volt annak idején sokkal olcsóbb megoldás tetőfedésre. Persze akad kivétel, mindkét végletre. Látunk kátránypapírral fedett régi csűrt, pajtát, és olyan palotát is, piros tetővel, amelyiknek kapuzábéin egy-egy kis oroszlán (vélhetően műkőből öntve) ágaskodik. Jellegzetes népi építészet százados nyomait csak „nyomokban” lehet föllelni. A hatvanas-hetvenes, illetve a kilencvenes évek olcsó anyagai és az erre az időkre jellemző megoldások, divatok feltűnően eltüntették a régi korok embereinek építményeit és technikai tudásukra sincsen itt már szükség. Boronaházak, gerendából összerótt gazdasági épületek helyett habtéglából emelt, nagyobb és tartósabb építmények sorakoznak.
A gyergyói részhez közelebbi helyeken látott takaros pajták, szállások, más faépítmények mintha rég kimentek volna divatból, vagy nem is voltak általánosan jellemzőek.
Ez csak részben magyarázható azzal, hogy a tölgyesi első telepesek között három moldvai falu fellázadt lakói is ott voltak, az 1730-as években (erről a sajátosan moldvai eredetű tölgyesi román családnevek is árulkodnak). „Az őslakók a székelyek voltak, a gyergyói községekből telepedtek be, a románok később jöttek, főleg Békásból és Moldvából, Made, Glod és Dormitaru falukból” – olvassuk dr. Janitsek Jenő és Farkas Aladár Gyergyótölgyes története és névanyaga című, 2009-ben megjelent könyvében. A völgy felső felében azonban magyarok lakták be a helyet, Rece gyergyószentmiklósi és gyergyókilyénfalvi határrészen települt – tudjuk meg Farkas Aladár tanulmányából. A nemzetiségi arány pár évtized alatt jelentősen „fejlődött”, a magyarság kárára persze. 1966-ban a receiek száma 202 volt, ebből 40,1 % magyar anyanyelvű. A 2002-es népszámlálás hivatalos eredménye szerint akkor 155 lakosa volt a településnek, melyből 28 magyar anyanyelvű. – Régebb a románok is megtanultak magyarul, mert több volt a magyar. Most nem tanulnak meg. Mint a némák! – jellemezte a helyzetet az idős nő. Péter Mariával azonban románul beszél, hiszen ez a rendje, hogy mindenkit a maga nyelvén szólítsunk meg.
Mint minden vegyes lakosságú vidéken, az emberi értékek döntőek egy-egy személy megítélésében, és nem az anyanyelv, a nemzetiségi hovatartozás. Ez így is van helyén. Mária néni azonban megjegyezte nekünk, szinte minden előzmény nélkül: mindenki inkább a maga fajtájához húz, magyar a magyarhoz, román a románhoz. Kitűnően beszél románul, sőt az is észrevehető, hogy egy-egy kifejezést román tükörfordításban mond magyarul. – Az én életemből ki nem verik a magyarságot! – mondta. Ezt, gondolom, Recén nem is kívánná tőle senki, még azok sem, akik az ő nyelvét nem tanulják meg. A különböző anyanyelvűek mindig jól megfértek e völgyben, Tölgyesen például a múlt század közepéig, egy évszázadon át jelentősebb számú zsidó közösség élt, 1913-ig a vármegye egyetlen anyahitközsége volt, ide tartoztak a Csík és Gyergyó vidékén élt zsidók is. Örmény kereskedők szintén szép számban éltek itt. „Vegyes település lévén, a helybeli közösség békésen együtt élt az élet minden területén, és kölcsönösen tanultak egymás szokásaiból, viselkedéséből” – fogalmazta meg Farkas Aladár. Ezt a vallási hovatartozás adataival is példázza: 2006-ban 65,49 % ortodox, 31,26 % római katolikus, 1,29 % adventista, egy százaléknál kevesebb református, pünkösdista, görög katolikus, baptista, unitárius vallású élt a községben.
A fakitermelés hozza a legtöbb pénzt, a receieknek is, ehhez képest eltörpül – a táj jellege miatt – a gazdálkodásból származó jövedelem, pedig korábban több hasznot hozott. Bár csak pár kilométerre, hivatalosan 8 km-re fekszik a községközpont Tölgyestől, ingázni csupán saját autóval lehet. Legtöbb lakáson látszik, hogy az utóbbi időben feljavították, hozzáépítettek, korszerűsítették a jelen igényei szerint.
Rece sem eldugott, a fejlődésben megrekedt település, ahol évszázaddal korábbi körülmények között élnék napjaikat az ott lakók. A faluban éppen valamilyen vezeték számára ásták az árkot az útszélen. És a receiek is jobb napokra várnak, amikor helyben dolgozhatnak a fiatalok, vagy pedig a gazdálkodásból, állattartásból jelentősebb jövedelemre tehetnének szert.
Ez természetes vágya minden embernek, bárhol is éljen. Az infrastruktúra és a saját tőke hiánya miatt a vendégfogadás még nem csábítja a vállalkozó szelleműeket, pedig a gyönyörű környezet előbb-utóbb az idegenek szemében is felértékelődik. Csipkerózsika álomra sosem hunyták a szemüket, álmodozva, ugyanis a jelent élik még azok is, akik koruknál fogva talán már nem sokat várnak az élettől.
P. Buzogány Árpád