Törökök útján a Balkánon (7.)

Nemzeti emlékhely

A megszokott és a gyalogszer mellett igen gyakran rendelkezésre álló szállítóeszközzel, autóbusszal mentem ki a mohácsi síkon levő emlékhelyhez. Itt elszedtek tőlem 1500 forintot és mutattak érte egy gyermekeknek való kiállítást, vetítéssel, pár vasdarabbal, régi ruhák másolataival és a tömegsírokat ábrázoló képekkel. Nagy csalás ez az emlékhely. A bemutatóterem mögött egy park az újratemetett csontokkal meg egy kopjafaerdő.

Mohács

Hátul egy nagy erdő, a park előtt is egy nagy puszta. A csatatér bárhol lehetett, mert a négy magyar tömegsíron kívül semmi nem került meg. Nem tudjuk, hol helyezkedett el a török és a magyar tábor, hol voltak az ágyúállások, a tábori konyha és a török halottak sírjai.

"...a sírt, hol nemzet süllyed el..."

Erre a kopjafaerdőre elköltöttek egy csomó pénzt, és még ma is azon siránkoznak, hogy itt, Mohácson van a nemzet temetője, meg, hogy odaveszett a nép színe-java. Szerintem inkább csak a színe veszett el Itt a csatában, mert a java Szegeden hallgatta az ágyúk morajlását, mint Zápolya is, aki király akart lenni.

Kopjafaerdő a vélt csatatér helyén

Egyébként kellett ez az érvágás az egymással versengő és a külföldet majmoló uraknak, akiknek II. Lajos személyében már húszévesen életunt, elfásult és célok nélküli királya volt.

Egyike a jelképes síroknak

A csatahelyről a kompig egy autós vitt el, aki már akkor el kezdett nekem panaszkodni, amikor elindultunk. Szidta a kormányt, a cigányokat, amiért nem akarnak dolgozni, s csak az országon élősködnek. Aztán a kompon is egy másik autóssal elegyedtem szóba, akivel megegyeztünk, hogy elvisz Nagybaracskáig, ahonnan gyalog indultam tovább délnek. Hercegszántónál simán átkeltem a határon. Jóformán azt sem kérdezték, ki vagyok, s merre tartok. Béreg (Bački Breg) környékén iszonyatos disznószag fogadott. Egyébként ez jellemző egész Észak-Szerbiára. Tíz évvel ezelőtt is ezt tapasztaltam. Stoppolni most sem lehet, addig integethet az ember, míg leszakad a karja, akkor sem veszik fel az úrvezetők. És elég gyengén tudnak a népek magyarul. Küllődig gyalogszerrel jutottam el. Itt tiszta portákat, rendezett utcákat láttam. A kocsma ott volt a templom mellett. Betértem, megettem egy húskonzervet, hozzá kenyeret, datolyát, hagymát, kürtős kalácsot és vizet. Sokat nem időztem, hanem alig fél óra múlva máris indultam tovább. Az utat a közelmúltban aszfaltozhatták, nagyon jó minőségűnek, sokkal jobbnak látszott, mint a nálunk készülő műutak, csak az apró kavicsok bosszantottak, mert minduntalan bekerültek a szandálomba és pár lépés után folyton meg kellett állnom, hogy kirázzam őket. Egy fiatal autós mentett ki ebből a helyzetből, akinek valamiért szimpatikusnak látszottam, mert saját kezdeményezésből állt meg, anélkül, hogy stoppoltam volna. Ez a másik véglet, amikor megtetszik a gyalogos a sofőrnek, de legtöbbször azért, mert gyanítja, hogy idegen utazó az illető. Szóval, csak úgy megállt, és szívélyesen invitált, hogy tartsak véle. Angolul és szerbül beszélgettünk. Bezdánig vitt, egy olyan bárig vitt el, ahol játék-automaták voltak, az emeleten pedig szobák azok számára, akik belefáradnak ezekbe a gépi szerencsejátékokba. Szerencse, hogy volt a szomszédban egy pénzváltó, ahol felszerelkezhettem szerb pénzzel.

Bezdánból kijutva egy nő vett fel, ő is csak úgy, anélkül, stoppolás nélkül. Csodabogárnak vélt, azt mondta, hogy a szandálom és a szemüvegem miatt látszottam szimpatikusnak. Beszélgetni kezdtünk. Elárultam magamról pár dolgot, hogy ki vagyok, merre tartok, s hogy közben mivel foglalkozom. Erre ős is mesélt. Úgy látszik, hogy a külsőm után a szavaim és a gondolataim is megtetszettek neki, mert meghívott a lakására. Kapusina erősen katolikus falu, lakói többségükben magyarok és igen szorgalmas emberek.

A tájház tisztaszobája azt a régvolt békeidőt juttatja az ember eszébe, amikor még egyazon országban élt a magyarság a Kárpát-medencében

Sok tiszta udvart és gazdaságot láttam. Ez a község arról híres, hogy sehol annyi szobor, feszület és kegyhely nincsen, mint itt. Hallottam, hogy a népek még a somlyói búcsúra is eljárnak a pünkösdi időben. Szállásadóm eredeti szakmáját tekintve cukrász volt, családostul, korábban három cukrászdájuk is volt, de csődbe mentek, úgyhogy csak az édességekkel való kisebb méretű maszekolás maradt meg nekik. Teázás közben kezembe vettem a falusi telefonkönyvet. Íme néhány név az érdekesebbek közül: Bakity, Babity, Dukity, Dzsaja, Gosszé, Gauder, Grozdics, Slajber, Saszivarevity, Rumi, Ruzicska, Ikitzy, Judák, Klájó, Klucsovszki, Kratofil, Mióta, Mirkovics. Az asszony említette, hogy tájházuk is van, s felhívta a gondnokot, hogy nyissa ki nekem. Sok szép régi bútort, szőttest, népviseletet, lábbelit és használati tárgyat láttam, nagyon szép tányér- és falvédő-gyűjteményt a boldog ántivilágból. A gondnok ügyes, járt-kelt ember volt, mert már az elején sorolni kezdte az udvarhelyi ismerősöket, sőt még a szülőfalumról is tudott.

Nagyanyám is vart ehhez megszólalásig hasonló falvédőt - talán annyiban különbözött, hogy egyszínű, piros öltőszállal varrta ki az indigóval előrajzolt zsánerképet és a szöveget

A történelmen úgy összebarátkoztunk ezzel az emberrel, hogy időközben besötétedett és mi még mindig gombolyítottuk a beszéd fonalát, mígnem aztán nagy nehezen fedőt tettünk a fazékra úgy tíz óra körül, s én visszaindulhattam a szállásomra, nehogy a gazdasszony kizárjon. Közben a fia is megjött a barátnőjével, akik pleskavicát, „szerb hamburgert” hoztak nekem vacsorára. A vacsorát egy jó fürdő követte, majd az asszonnyal nekiálltunk „cukrászkodni”, ami azt jelentette, hogy még órákon át osztottuk-szoroztuk, mondtuk fel egymásnak a tortarecepteket. Végül a magasztos Allah jóvoltából, tele hassal, megtisztálkodva, jóemberek szeretetével körülvéve, szép élményekkel gazdagodva térhettem nyugovóra.

Hasonló formák, színek és motívumok jellemzik a magyarság körében fellelhető parasztbútort

Egyébként hallottam akkor egy jó történetet a szállásadóimtól, amelyet el kell most mondanom.

Egy öregasszonyt önkívületi állapotban, kómásan szállítottak kórházba. Kezelték, gyógyszerezték, mindenféle infúziókkal ellátták, mígnem egyszer magához tért. Szerbül szólalt meg, de igen határozottan mondta, hogy ez itt magyar föld, s a jövevény kurafiak tanuljanak csak meg magyarul, meg azt is mondta, hogy Sibinjanin Janko, az Hunyadi János rendesen, s ideje a fejekbe vésni, hogy annak idején megmentette a szerbeket a töröktől, és Beográdnak van rendes neve is, magyarul: Nándorfehérvár. Az orvosok és ápolók fellélegeztek ugyan, hogy sikerült stabilizálni a néni állapotát, de azt, hogy ennyire kipakolta a nemzeti szennyest már nem tudták mire vélni…

Berecz Edgár