Mire való az erdélyi író? (2.)

Gábor Áron szobrát Kézdivásárhely főterén – Oláh Sándor (1907-1983) műve – eredetileg 1942-ben szerették volna felállítani, ám akkor ez a háborús viszonyok és egyéb tényezők miatt nem volt lehetséges. Végül 1971-ben – az akkor ideiglenesen fellazuló szocialista érában – került méltó helyére. Ez kiemelkedően fontos kulturális cselekedet volt abban az időben. Gábor Áron emléke, személyes példája, itteni szobra a székelység méltóságának és önbecsülésének egyik legfontosabb jelképe.

A KultúrHonon és az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott többi lapban is beszámoltunk arról, hogy a Balassi Intézet Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális központja, a Kovászna Megyei Tanács és a Kovászna Megyei Kulturális Központ által kiírt Gábor Áron-pályázat sikeres volt ugyan, de azért messze elmaradt a várakozásoktól. Írásunkban az intézmény vezetőjének, a pályázat ötletgazdájának meglátásait összegezzük. Lakatos Mihály (1964, Székelyudvarhely) maga is kiváló prózaíró és műfordító. Egyetemi tanulmányai egy részét Magyarországon végezte, majd mintegy két évtizeden át olyan intézményekben dolgozott a magyar fővárosban, ahol feladatai közé tartozott a határon túli kulturális élet bizonyos fórumainak, alkotóközösségeinek a szervezése és támogatása. Mostani megbízatása is hasonló jellegű, nem csupán kultúrdiplomáciai munka, hanem állandó kapocs létrehozása és fenntartása a különböző országokba szakadt nemzetrészek között; szép és izgalmas feladat, amelyet legjobb képességei szerint lát el immár három esztendeje.

A beérkezett pályaművek számának tekintetében elmondható – nyilatkozta az intézetvezető –, hogy a várakozásainkhoz és a rendelkezésre álló időhöz (6 hónap) képest ez egy igen – mondhatni: kiábrándítóan – alacsony szám. Mindez annak ellenére, hogy a sajtóban és a különböző írószervezetek (Magyar Írószövetség, Szépírók Társasága, Erdélyi Magyar Írók Ligája) belső levelezőhálózatában többször is megjelent a félév folyamán a pályázati felhívás. Szomorú, hogy neves erdélyi és anyaországi írók nem érezték úgy, hogy mondanivalójuk lenne a téma kapcsán. Persze, bizonyos tekintetben érthető is a pályaművek alacsony száma, hiszen nem könnyű és nem egyszerű 2014-ben érvényeset írni Gábor Áronról úgy, hogy az ember ne tévedjen a közhelyek, felszínes ömlengések, hazafiaskodó és hősieskedő tirádák, falvédő-bölcsességek, politikai szlogenek sikátoraiba. És valóban: a beküldött pályaművek szerzői közül többeket is elnyelt az említett „sikátor”… Mindezek ellenére, és megkockáztatva, hogy a történelmi témák iránti elfogultságom mondatja ezt velem, úgy vélem: azért illett volna próbálkozni…

Pruzsinszky Sándor

De ne afölött búslakodjunk, ami nincs, hanem annak örüljünk, ami van. És hát elmondhatjuk, hogy született a pályázatra egy igen jó egyfelvonásos színmű a budapesti Pruzsinszky Sándor tollából, illetve egy jó novella (Bányai Tamástól) és egy jó költemény (B.Horváth Istvántól). A dolog érdekessége, hogy drámai műfajról nem tesz említést a pályázati kiírás, mégis egy színmű volt az, amely egyöntetűen elnyerte az Értékelő Bizottság tetszését. A bizottsági tagok mindegyike abszolút nyertesnek jelölte a drámát.

Gábor Áron eresztevényi szobrát 2013. novemberében avatták. Akkor jelentették be Kovászna megye vezetői, hogy a 2014-et Gábor Áron emlékévnek szánják

Ez vezetett a pályázat díjazási rendszerének módosításához, és így született meg a végeredmény, mely hűen tükrözi a pályázat értékkonstellációját. Az antológia tervét – elegendő mennyiségű és megfelelő színvonalú pályaművek hiányában – a Bizottság elvetette, az erre tartalékolt összeget a nyertes pályamű felolvasószínházi bemutatójára fordítjuk. Az ősbemutatóra terveink szerint 2015-ben kerülne sor, de ez további tárgyalások és egyeztetések függvénye, nem csupán a kiíró intézmények szándékától függ. Mindenesetre, a Bizottság véleménye szerint érdemes lesz foglalkozni vele. A pályázat jeligés volt, a Bizottság pedig csak azon szerzőktől kérte a jelige feloldását, akiknek a pályaműve valamilyen formában (díjak, elismerő oklevelek) jutalmazásra kerül. Így nem tudjuk pontosan, hogy milyen arányban pályáztak Erdélyből, az anyaországból, esetlega Kárpát-medence más régióiból… Volt olyan szerzőnk is – bár a Bizottság elismerő oklevelet adományozott volna neki – a mai napig nem fedte fel kilétét… Az viszont megállapítható, hogy a jutalmazott szerzők többsége (5:3 arányban) anyaországi, ami valóban felveti azt a nyomasztó kérdést, hogy hol maradtak az erdélyi szerzők…Sok mindent el tudok képzelni, csupán azt az egyet nem, hogy Gábor Áron és a másfél évszázad alatt köré szövődött mítosz ne lenne fontos számukra. De egy intézmény vezetője ne képzelegjen, hanem nézze a tényeket. A tények pedig ott vannak a pályázat „eredményjelző” tábláján.

Lakatos Mihály