Több, mint kétszáz oldalas kiadvány, 2010–2014 közötti írásokkal. Műfaját tekintve: publicisztika, vagyis a közírás szférájába tartozik, politikai és társadalmi kérdésekkel foglalkozik, irodalmi szinten.A témák nem csupán Udvarhelyszékre korlátozódnak – ez hozzájárul ahhoz, hogy ne csupán a szűkebb szülőföldünket láttassa, vagyis kissé nagyobb összefüggésekben olvashassunk arról, hogy éppen mi történik valahol tőlünk messzebb, ahol ugyanolyan székely emberek élnek, mint amilyenek mi vagyunk. A kötet legtöbb írása az Udvarhelyi Híradóba, illetve itt, a KultúrHonon, meg más hazai és anyaországi lapokban jelent meg. A témákat tekintve: elsősorban a kisember, a mindennapi ember számára fontos dolgok, események, történések. Vagyis amit ő tesz, illetve amit vele elművelnek. Hétköznapi dolgok, ahogy mondani szoktuk. A kötet anyagát a szerző válogatta, tehát az került bele, amit ő maga valamiért fontosnak tartott. Osztálytalálkozókról, meg arról, hogy miféle zenére mulatnak az emberek. A hazai és anyaországi himnuszokról. Mert azok szentek kellene legyenek. Meg pillepalackokról, megmondóemberekről, akik mindent megmondanak nekünk előre, és templomokról, adventekről. Zászlókról, mert mostanában nagyon vadásszák a zászlókat. Felidézi, milyen volt az Osztrák–Magyar Monarchia, a holdra szállás, és elképzeli, milyenek lesznek a Bramac cserepes faluk, a dzsipekkel, ahol már az asszonyok nem gyomlálnak hagymát. Megírta, hogy milyen ötven évesnek lenni. És milyen magyar tudás nélkül élni nálunk. Szóval sok mindenre odafigyel, még arra is, hogy odaát Moldvában még mekkora dologidőt jelent a kaszálás és szénacsinálás. És persze megírt bizonyos atyhai történéseket is, mert Simó Márton nem is lehetne jó atyhai, ha a saját falujával nem foglalkozna. Így hát azt is megírta annak idején, hogy Gergely Géza címzetes esperes, immár nyugdíjasként, visszatért Atyhába plébánosnak. Arra is odafigyel, hogy a mezőgépész szakma nem olyan megbecsült nálunk, mint a nyugatibb államokban. Hogy milyenné vált nálunkfelé is a karácsony: vásárlási hóborttá. És miért terjedt úgy el az új divat: a termopan ablak. Olyanról is ír, ami innen, tőlünk nem olyannak látszik, mint nyugatról. Ilyen a medve is, meg a kaláka is. Szóval a szerző tetszése szerinti írásokat kapjuk ebben a könyvben, aki pedig teljességre törekszik, az majd keresse vissza legalább az Udvarhelyi Híradó oldalain hetente megjelent jegyzeteket.
Kérdés, hogy ilyen írásoknak van-e gyakorlati haszna? Kellenek-e az újságba? Én nyugodt lelkiismerettel mondom, hogy igen. Mert tudom, hogy az olvasó szeret olyasmiket olvasni, amiből kiderül, hogy a szerző mit is gondol erről vagy arról. A publicisztika, a glossza, jegyzet mind ilyen műfaj. Mindemellett én kiolvastam ebből a könyvből a szerző felelősségét is. Hogy ha valami fontos dolog történik, akkor az ne múljon el nyomtalanul, arra figyeljünk oda. Hátha jó sül ki számunkra? Vagy pedig, hátha valami rossz nő ki belőle, és majd a fejünkre ül? Minden tollforgató embernek van felelőssége, mint ahogy minden megszólaló embernek is van felelőssége. A tollforgató ember felelőssége talán azért nagyobb, mert az ő szavát, véleményét egy újság vagy könyv kapcsán sokan megismerik. Lehet arról beszélni, és lehet vitázni is róla. A könyvnek egyik hasznát az a felismerés adja, amit a szerző az előszóban már megfogalmazott: „Egyáltalán nem biztos, hogy célravezető a tétlenség, a menekvés, de a szembeszegülés sem. A tudatos és a jó érdekében kifejtett kitartó munka, a józanság lehet célravezető.”
A könyv másik fejezetébe pedig könyv- és filmismertetőket foglalt bele, kritikákat.A legutolsó kis fejezet pedig kutyáikról szól. Azért is helye van egy könyvben ilyen írásoknak, mert tudtalevő, hogy a gazdaember a lovát és a kutyáját mindig többre tartja, mint más állatait. A Fürge, a Maszat és a Morzsa a szereplői ennek a résznek. Simó Márton közösségért való beszédnek tartja az irodalomnak ezt a műfaját. A közösséget azért kell kiemelni, mert bebizonyosodott, hogy csak közösségi emberként lehet emberi léptékű, valódi életet élni. A széthulló közösségek tagjai egykor azzal az illúzióval élték életüket, hogy nem szorulnak másra, hogy erősebbek, mint a körülöttük élők. Azonban mindenki tudja, hogy az embertársak nem csupán nyűgnek vannak a többi ember nyakán, hanem társaságnak. És segítségnek. Mert egyedül az ember tehetetlen. A közösségért való beszéd pedig azt az igényt is jelenti, hogy a mindennapjaink érdekében szót kell ejtenünk erről-arról. Arról is, ami jó, ami tetszik és amit kedvelünk, de arról is, ami nincsen ínyünkre. Mert csak úgy van rá esély, hogy megváltoztassuk.
A szerző egzakt gondolkodása stílusán is meglátszik. Kevés a lírai részlet, és érzelgős passzusokat sehol nem találunk írásaiban. Egy-egy gondolat végigvezetése szellemi izgalom az olvasónak. Kérdésfelvetései minden esetben megalapozottak. Ilyenkor azt a Simó Mártont érzem a sorok mögött, akivel egy kávé mellett beszélgethetek, és akit minden érdekel, ami velünk kapcsolatos. Aki nem olvasta volna az írásait, legjobb alkalom, hogy ezzel a publicisztikai válogatással kezdje.
P. Buzogány Árpád
* * *
Kijelölt hely
A cím egy képzőművész barátomtól származik, aki ugyan székelyföldi illetőségű, de évtizedek óta többnyire Budapesten él, hiszen arrafelé dolgozik. Bekerült a képzőművészet nemzetközi körforgásába, úgyhogy sok időt tölt egzotikusnak tekinthető országokban, Nigériában, Indiában, Japánban, újabban Albániában is. Legyen bármennyire is elfoglalt, hívják bár a legtávolabbi országokba dolgozni és előadni, arra törekszik, hogy – gyermekeivel együtt – telente és nyaranta is egy-egy hónapot idehaza töltsön Erdélyben, illetve a Székelyföldön. Egyrészt azért, mert a szülei, a testvérei idehaza élnek, s ildomos velük is valamennyi időt közös ünnepléssel és munkában eltölteni, másrészt pedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ezeket a helyeket soha nem lehet megunni, mindig ezernyi új arccal mutatkoznak meg a szülőföld tájai, amelyeket fel kell dolgozni az alkotásokban, meg kell mutatni a lemenőknek, hogy ők se csak a pesti aszfalthoz gyökeredzve, hanem némiképp itt (is) szocializálódjanak.
Örvendetes, hogy négy gyermeke közül háromnak már ide vonzó honvágya keletkezett az évek során, a negyedik pedig egyre inkább ébredező értelmével – biztos, hogy tudatosan ide fogja majd lelke és kötődései egy jelentős részét honosítani. Ezek a kezdemények némiképp már mutatkoznak. Az „ejszét” általános kötőszóként, indulatszóként használja, mint valami biztos izét.
Ennek az embernek a munkái közt megjelenik egy Kijelölt hely nevű sorozat. Ezek a képek – hol figuratív, hol elvont elemekkel – mindig a hazai tájat, az itteni impressziót hordozzák magukban. – Egyébként a többiek is – mondja a művész –, lehetek Almatiban vagy Fokvárosban, átgyűrűzik, belibeg az ottani festményekbe is a Hargita valamelyik szeglete, a Maros, az Olt, a Küküllő, a Csíkszereda fölött lebegő pára, a Somostető aranyló októbere. Csak nem mondom, nem kötöm az orrára senkinek. Nem rájuk tartozik. Akinek olyan a szeme, az látja. Mások számára pedig egyszerűen csak szépség, ami átdereng. És ez a fontosabb a képzőművészetben is: az átadott üzenet.
A Kijelölt hely azonban sokszor egy térképszelvény töredéke is lehet, egy Udvarhelyszéket, Marosszéket, Csíkot, Gyergyót ábrázoló részlet a műben. Madárlátta táj-távlat. Haza a magasból. Egyik munkáján éppenséggel a székelyudvarhelyi Patkó is ott lehetne, s a hajlatban, fent, amely legközelebb esik a Jézus-szoborhoz, hatalmas zászlórúdon egy zászló lobbanhatna a szélben. Mintha. A mozdulatlanra kimerevített pillanat őrzi a Hold és a csillagok képét, a kék és az arany sávokat.
Nézem ezt az alkotást, és odaképzelem arra a szakrális helyre a tíz-tizenkét méteres magasban a lobogót. Azt, amely körül annyi a botrány, a dac és a meghunyászkodás. És nézem a szürke funkcionalitással felújított teret, amely még ma is jórészt szerep nélkül való, mint ennek előtte. Félig-meddig elkészült, de még nem “teljesen”. Torzó lesz mindaddig, amíg szét nem robban a magunkra erőltetett szűkkeblűség, s rá nem ébredünk arra, hogy a virtuálisan létező székelyek honának itt van a valóságos közepe, ha meg merjük nevezni, ha fel merjük vonni azt a lobogót, amelyre vasszékely-elődeink is büszkék lehetnének a doberdói és szibériai tömegsírjaikban, mert nem volt hiábavaló az áldozat, az ország megmaradt. (Időközben megjelent ugyan a tér bal felső sarkában egy körülbelül hat méteres rúd, rajta a székely zászlóval, de a felvázolt többlet-tartalmakat a hivatalosságok, mint hasznosítható nosztalgiát és korunkhoz illő kihívást, egyáltalán nem emlegették.) Egy ilyen szakrálisan kijelölt hely látványosságként is működhetne és gerincet egyengető tett lenne, amelyet az elkövetkezők is jó néven vennének, ha méltósággal szocializálódnak, ha ideszoknak élni, hogyha haza lesz itt, amelyen e zászlórúdba kapaszkodva akár meg is vethetik egy életre szólóan a lábukat a kijelölt helyen.
Megjelent az Udvarhelyi Híradó, 2014. augusztus 6.-i számában.