Milyen lenne? Ilyen. Fapados és gerincet roppantó, mint amilyen volt élni egy korábbi világban, s amilyen ma is. Aztán, ha feltámadnánk, az a rend sem lenne különb. Ha élünk, s hogyha halunk, mindig bajunk van a világgal, legyen szó rendes vagy renden kívüli feltámadásról. Azonban – ami biztos – Tamási Áront Székelyudvarhelyen elővenni mindig hálás feladat volt, ma is az, és a későbbiekben is rendkívüli kulturális esemény lesz, ha kell majd/még játszani.
A jeles farkaslaki születésű írónak nincsen Rendes feltámadás című színpadi alkotása. Ha azonban végignézzük életművét, kiválóan megmutatkozik, hogy a sikeres novellista és regényíró mellett, a pályán szinte mindvégig kiváló színpadi szerzőnek is számít, és drámai hangulatú novellái valósággal kérik/követelik a színpadot. Tamási Áronról, mint színpadi szerzőről kortársai, és később, a munkásságát kutató filológusok is eléggé egymásnak ellentmondó véleményeket fogalmaznak meg.
Többen felróják a felületességet, illetve azt a gyakorlatát, hogy regényei és novellái hőseit továbbélteti a színpadi munkákban, ami nem mindig szerencsés, és olykor attól sem riad vissza – írják –, hogy valódi rémdrámába illő fordulatokkal tegye változatossá és „vonzóvá” a darabjait. Annak idején az Ősvigasztalás (1924) tökéletesen elsikkadt a Janovics Jenő féle kolozsvári magyar színház „pályázati süllyesztőjében”. Amerikából küldte haza, de majd csak úgy bő ötven év múltán, Pécsett került sor az ősbemutatójára (1978). Az utókor aztán roppant értékes dolgokat észlelt: „… az Európán végigsöprő modernista irányzatok korában egy zárt népcsoport hit- és mondavilágát emelte európai rangra a magyar irodalomban”, és még sok egyebet is – az immár lezárult és bizonyítottan értékes életmű birtokában –, ahogyan ez más szerzők esetében is megtörtént.
Néhány évvel később – immár az első igencsak sikeres novelláskötetek és regények után – Tamási többször is elmondta: „Készülök ezen kívül egy népies vígjátékra is, amelynek az lenne a célja, hogy magát a székely népi életet megmutassa a maga teljes mivoltában és eredetiségében. Másképpen akarom ezt megírni, mint ahogyan az eddigi népszínműveket írták. Hiszen a magyar irodalomban nincs egyetlen egy igazi népszínmű sem, mert azok, amiket annak neveznek, vagy hátrányára hamisították meg a magyar parasztot, vagy túlságosan idealizálták. Én úgy akarom bemutatni őket, amilyenek valójában: sem hozzá nem adok, sem el nem veszek belőle. Ez lesz a legközelebbi programom” – nyilatkozza 1929-ben.
Aztán az Énekes madár lesz az első színmű (1934), amely a korábbi próbálkozások és kudarcok után egyértelműsíti, hogy Tamási színpadi szerzőként is kiválóan állja a helyét. A Tündöklő Jeromos (1936), a Vitéz lélek (1941), a Csalóka szivárvány (1942) igen fontos állomások a pálya csúcsán. Később, válságos élethelyzetekben is vissza-visszatér a színműíráshoz, a Hullámzó vőlegény (1947) és az Ördögölő Józsiás (1952) által, és idősebb korában, a Hegyi patak (1957), valamint a Boldog nyárfalevél (1960) is emlékezetes, bár ezek nem tartoznak a gyakran játszott művek sorába.
Csurulya Csongor a színház művészeti vezetője maga írta át a székelyudvarhelyi színpadra az egyik legismertebb Tamási-novellát. Csakhogy a Rendes feltámadás önmagában nem kínál annyi nyersanyagot, amely alkalmassá tenné egy egészestés színmű kitöltésére. Kölcsönözni kellett az író más műveiből, hiszen rokon kisvilágok mutatkoznak azokban, hozzánk is közel állnak a Nyikó-mentéről, a közeli Sóvidékről, netán a havas aljáról, a két Homoród-mentéről vagy a Csíkból átszivárgó történetek és emberi archetípusok.
Manapság ez az eljárás nem szokatlan. Tamási életművével is megtörtént. Musical született az Ördögölő Józsiásból (a zeneszerző Tolcsvay László, Budapesten, az Operettszínház a darabot most is játsszák). Pár éve a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban, ahol évtizedek óta szívügynek tekintik a színpadi hagyaték gondozását, A csoda című adaptációba – az Énekes madár szövegébe – beleírták magát az írót is (2008), de úgy, hogy nem zárkóztak el az új értelmezésektől és a különlegesebb zenei eszköztár felvonultatásától sem. Felismerhetők itt – a Csurulya által írt és színpadra álmodott darabnál – a Himnusz egy szamárral, a Sóvidéki társasjáték szófordulatai, és – nyilvánvalóan – a Rendes feltámadás című novella is benne van a jelen mű szövetében, bár némiképp átformált alakokkal, új hősökkel kiegészítve. Az olyannyira sajátos szófordulatok, a feleselő párbeszéd, a más darabokban látott szituációk összetéveszthetetlenül az író jól ismert világához tartoznak, és egyáltalán nem torzulnak, mint oly gyakran előfordul az anyaországi rendezésekkor. A nyersanyag jó kezekben van. Csurulya érzi, ismeri Tamási lényegét.
Kiváló döntés volt Fülöp Zoltánt m.v. meghívni Csíkból Énekes alakjának megformálásához, és igen jelentős nyereséget jelentett az évad elején Nagy Csongor szerződtetése is a Tomcsa Sándor Színházhoz, aki immár másodszor csillantja fel tudását a 2013-2014-es évadban, itt a Fiú szerepében. A több színmű és novella hőséből újrateremtett Asszony – inkább vénasszony – Vidovenyecz Edina megformálásában nem éppen a leghitelesebb. Azonban az intéző, Demeter (Dunkler Róbert) és a Barát (Szűcs-Olcsváry Gellért) karaktere – bár csak epizódszerelők – ellensúlyozza ezt, sőt némiképp feledteti a Lány (Jakab Orsolya) eléggé fantáziátlan és egysíkú játékát is, hiszen az ő alakjában itt sokan Magdót (Énekes madár) és Borókát (Vitéz lélek) szeretnék felismerni, vagy inkább az azokban a művekben szereplő női alakokéhoz hasonló jellemet látnának szívesebben. Bíró Boglárka m. v. jelmezei megfelelően jelzik a kort és a helyszínt, díszletei pedig valamelyest a jelenhez közelítik a történetet. Mondhat bárki bármit, a színpadi alkalmatosságok láttán a fűrésztelepi hulladék – a szegydeszka és a „cándra” – jut eszünkbe, ami hiteles keret, hiszen ezekből a melléktermékekből bőven marad nekünk is az erdőirtások után. Ami zavaró, hogy egy kicsit sok a szesz, feszt isznak a hősök. Dramaturgiailag nem indokolt annyi pohár és üveg jelenléte. Csak módjával, hiszen az alkoholizmus egy-egy féldeci ábrázolásával is egyértelműen és elég hitelesen ábrázolható.
Simó Márton