Törökök útján a Balkánon (18.)

A régi kávézó

Minden van ebben a városban! Főleg modern épület. Közvetlenül az állomás mellett rátaláltam a múzeumra, de zárva volt. Sajnos a régi kafanát sem találtam nyitva. Egy üzletben vásároltam némi zöldséget, mert a húsfélékben nem biztam. Egy kisvendéglőben bevágtam egy marhahúslevest, ami valamelyest hasonlított a románok csorbájára. A vonatozás eléggé kifárasztott, úgyhogy keresnem kellett sürgősen valami helyet alvásra, de még semmiféle lehetőséget nem láttam.

Priboj

A kafana épülete nagyon tetszett. Arra gondoltam hirtelen, annyira szép, hogy magamnak is el tudnék képzelni valami ehhez hasonlót. A város feletti hegyen voltak a városka régebbi épületei, odafent egymást érték az aprócska házak. Zsebkendőnyi telkeken levő mini-lakások, majdhogynem mézeskalács házikók, akkorkák, hogy a felnőtt ember, ha nem figyel oda, bármikor beverheti a fejét a mestergerendába. Minden utca le volt aszfaltozva és a házakhoz tartozó kis kertek is igen gondozottak voltak. Azon morfondíroztam, hogy egy ilyen helyen jó lenne felverni a sátrat. Becsengettem legalább öt házhoz, de elzavartak. Szerb többségű az ottani lakosság, s a háború óta eléggé bizalmatlanok az idegenekkel. És időközben besötétedett. Már sokadik helyen próbálkoztam, amikor, végre, megtört a jég, egy család hosszas telefonálgatás és tanácskozás után, megengedte, hogy a kertben letelepedjek… Nem vágytam hotelbe vagy panzióba, de semmi nyomát nem fedeztem a szálláshelyeknek, még zimmerfrei-felirat sem bukkant fel sehol…

A háziak nincsenek otthon - ott így zárják be házaik bejáratát az emberek

Ha én idegenforgalmi miniszter lennék valamelyik országban, oda hatnék, hogy minden településre, még a legkisebb falvakba is építsenek vendégházakat, a városokba pedig karavánszerájokat többágyas, közös alvóhelyekkel, kondéros konyhával, udvari kúttal és kinti budival. A szobákban és alvótermekben legyen ágy szúnyoghálóval és egy polc a csomagoknak. Ilyen helyek kellenének a kispénzű turistáknak és a az olyan megszállott utazóknak, mint amilyen én vagyok. Egyébként Albániában már aludtam ilyen öt eurós szálláshelyen. Két szobában összesen tíz ágyat helyeztek el, ötöt a külföldieknek, ötöt a helyieknek. Egyébként én ott az albánok közé mentem, mert nem kívántam egy svájci droggyanús bandával vegyülni…

Behurcolkodtam. Aránylag kevés mocorgással és fagyoskodással telt el az éjszaka. Reggel az utcán elcsípett egy rendőr és még az alsógatyámat is átmotozta. Egy óra buzgólkodás után, nagy csalódottan elengedett. A rendőrrel való találkozás után a bőségesnek egyáltalán nem mutatkozó reggeli – ami burekből, paradicsomból, uborkából és vízből állott – nem esett olyan jól, mint máskor. Nem tetszett nekem a város, ízléstelen és giccses épületek emelkednek a putriszerűségek és lerobbant ipari létesítmények mellett. Megkerült a hotel is, amelyet kerestem, de fölöttébb lehangoló volt. Úgy nézett ki, mint valami felhagyott gyár, betört ablakok, rozsdás vasak, málló vakolat és lógó kábelek jelezték, hogy azzal az épülettel mostanság senki nem akar foglalkozni.

Az ókori görög "népi" kultúrát idéző dombormű

A helyi múzeumon maga az igazgató kalauzolt végig. Egyetlen terem volt tulajdonképpen, amelyben gazdag bronzkori anyagot állítottak ki. Megtudtam, hogy a közelmúltban egy egész temetőt ástak ott ki, s annak a leletanyagából szervezték ezt a kiállítást. Sok ékszert, agyagedényt, fenőkövet, kést, fibulát és karperecet láthattam. A múzeumból aztán a régi kafana épületébe mentünk át. A régi balkáni stílusban épített házat gyönyörűen helyreállították, csakhogy a gazdag kiállítás helyett, amelyre nagyon számítottam, eléggé sivár látnivalók fogadtak odabent. A házat a múzeum tulajdonképpen raktárnak használja, az oldalsó helyiségek tele voltak feldolgozatlan leletekkel, a tulajdonképpeni kávézóban pedig régi képeken és háborús rézből kalapált edényeken kívül nem láttam semmit.

A kafanát alapító családja

Ez a kafana 1900-ban egy Kristina Jevǧevič nevű nőé volt. A nő testvére Vuica Jevǧevič papi pályát futott be és épített karriert, majd végül Mihail nevű fia és ugyancsak Vuica nevű unokája vitte tovább a család hírnevét, aki világhírű hidrológus és egyetemi tanár volt. A különböző töltényhüvelyekből készített rézedények praktikus volta, szép megmunkáltsága meglepett. Gondolom, hogy miután a svábák kivonultak, lejárt a nagy ribillió, annyi volt a réz gránát- és ágyúgolyó-hüvely, hogy a fél falu azt kalapálta.

Cukortartó, kávéőrlő, szalvétatartó... - mind-mind a háborús eszközök maradványaiból készültek

Bármennyire is kerestem utam során az ócskapiacokat, sehogy nem bírtam ráakadni egyre sem. Internet-kávézót sem láttam.

A népek egyébként itt úgy köszönnek, hogy: Ciao! Nem értettem, s most sem tudom, hogy ennek mi lehet az oka. A buszmegállóban egy csapnál hajat mostam, és kiöblögettem pár ruhadarabomat is. Épp ideje volt!

Aztán jegyet váltottam Montenegróba. Amikor befutott a vonat, a mozdonyvezető igencsak elszámíthatta a beállást, mert rohannom kellett a szerlvény után, hogy bár az utolsó kocsira fel tudjak kapaszkodni. Ahogy elindultunk, igen szép táj kezdett kibontakozni az ablakból. Nézelődtem, a fényképezőgépet is elővettem. A táj messzemenően kárpótolt a felszállás kellemetlenségeiért. Szép hegyeket, tanyákat, farmokat, mindenfelé megművelt földeket láttam, olyan legelőket, amelynek zöldjén akár billiárdozni is lehetne. Aztán nemsokára alagutak, hidak következtek, alattunk mély szakadékok tátongtak időnként, vízmosások, vékonyan kígyózó műutak suhantak tova. Ezek az 1800-2000 m magasságú hegyek lenyűgözőek! Vadregényes a táj.

Montenegro felé

Azt olvastam, hogy száz évvel ezelőtt itt minden zug tele volt rablókkal, s a második világháborúban a németeket a sziklák mögül lőtték a partizánok. Vaspálya nem is volt, csak a keskeny hegyi út a folyó mellett, azon baktattak szamaraikkal és apró hegyi lovaikkal az utazók, meg a kereskedők, de a különböző haderők sem tudtak itt igazi technikát átszállítani, maguk is ki voltak szolgáltatva a körülményeknek és az ellenséges gerilláknak.

Berecz Edgár