Herta Müller írja, pontosabban mondatja egyik hősével: “Az őr teli szájjal, halkan így szól: – Fácán az ember, semmi több.” Furcsa mondat ez, nem lehet egyből, s csak úgy értelmezni. E mondat jelentésének kulcsa a könyv, amely immár negyedik a budapesti Cartaphilus által útjára indított életmű-kiadásban azóta, hogy a szerző 2009-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.
A kisebb lélegzetvételű regénynek látszó könyv alcíme gyanánt az szerepel, hogy elbeszélés. Viszonyítás és hozzáállás kérdése, hogy hol vonjuk meg a műfaji határt, hogy mit nevezünk valóban elbeszélésnek, kisregénynek. Hogy nem “short story” ez a munka, az biztos, de vajon ráakaszthatjuk-e az angolszász “novel” kategóriát? Ki lehet egyezni abban, hogy “beszélyek” sorozata, a kitelepedés és a nehezen megszerzett hontalanság regényeként is felfogható e könyv.
Az évszázadok óta mozdulatlannak látszó bánsági falu fölött bagoly huhog, a várt-nemvárt elmúlás szimbóluma. A táj – bár lehetnének benne szépségek, ha úgy tekintenénk rá – eléggé kietlen, mintha semmi nem lenne fontos itt, sem az évszakok egymásváltása, sem a biztos jólétet eredményező munka. És az életek is hozzá idomulnak, odaszürkülnek a hitvány klisékhez. Ezen a helyen főfoglalkozásnak számít a boldogító útlevélre való vállalkozás és az a fajta készülődés, elvágyódás, amely a lét minden egyes percét kitölti, ha életnek lehet nevezni azt az átmenetet, amely olykor többször kétszázhusszonnégy napot emészt fel és majdnem teljes ön- és vagyonpusztítással jár. Rosszabb a katonaságnál és még az Urálban elviselt hadifogságnál, a kényszermunka idejénél is. Több mint bizonyos, hogy valakik majd érdemtelenül foglalják el azt a nehezen megszerzett lakhelyet – otthont -, amelyet a távozó maga mögött hagy. Ahogyan a szennyvíz árad szerte csőtöréskor, úgy tódul majd a másképp nevelt és más nyelvű lumpen a sváb-házba, miközben a “népi német” torkára nyelt könnyekkel és – végül – megtört lendülettel vág neki a “birodalmi létnek”, amely – meggyőződése szerint – mégsem igazi. És a vágyott haza nem napnyugat iránt, s immár nem is keleten, van, hanem (csak) valahol, ott fent a magasban, ahol nincs. Esetleg lent a mélyben? Talán légies emlékként, semmivé foszlottan lebeg valahol, akárcsak a magyaroké. És a bánáti táj fölött új bagoly huhog.
Herta Müller látszólag lecsupaszított nyelven ír, de “csak” azért, hogy a sivárságot érzékeltesse. Talán senki más nem lenne képes így átélni és végigírni ezt a történetsort. És mindennek ellenére költői is ez a nyelv, sajátos fanyarsággal ugyan és egyediséggel fűszerezi a prózát, hogy ne keltsen bennünk hiányérzetet a szürke megannyi árnyalatával. Nem csalódunk a szerző stílusában, mesterien jár el a sors- és történetfüzérben, s azt kapjuk a könyvtől, az az üzenet jön át felénk, hogy meg sem éri, ha túl nagy intenzitással vágyódunk valamerre. Mit tegyünk? Kelet-Közép-Európában lennénk, ahol úgy érezzük, hogy sorsunk van. Valami másmilyenre vágyunk egész földi életünk során, mert eleve elrontotta a nagy, az okos és erkölcsös Európa a számunkra előírt lehetőséget. Vagy mégsem? Van némi haza-remény ezen a földön?
Herta Müllert 2009-ben tüntették ki az irodalmi Nobel-díjjal. Az írónő 1953-ban született Nickyfalván (Niczkydorf, Niţchidorf – Temes megye). Ez a könyve még 1986 táján keletkezett. Az írás hitelességét növeli, hogy belülről szól az itt ábrázolt helyzetről, hiszen ismervén a várakozás és elvágyódás állapotát, maga is végighalad ezeken a stációkon. Úgy tűnik, hogy ellentétben más Nobel-díjasokkal – számunkra könnyen dekódolható írásaival – Herta Müller egyre inkább beépül/visszaépül a hazai olvasók tudatába, hiszen majdnem teljes életművével az idehaza megszerzett gyermek- és ifjúkori élményekből táplálkozik.
Herta Müller: Fácán az ember. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2012. 144 old. Ára: 2500 HUF/31.8 RON/8,5 EUR
Simó Márton