Czegő (majdnem) 75!

Czegő egyike azoknak az alkotó értelmiségieknek, akiknek az élete a szemünk láttára zajlott. Úgy élt, úgy dolgozott, hogy mindig jelen volt a látóterünkben. Sorsa kicsit a mis sorsunk is. “Vegyétek és egyétek! Ez volt a testem/ s a lelkem se repesett hiába!” – olvassuk vallomásos sorait, és csodálkozunk, hogy majd’ hetvenöt évesen mire képes. Ez az interjú több beszélgetés hozadéka, vannak benne olyan részletek, amelyek megjelentek másutt – Székelyföld, Nagyítás -, de ilyen életút-beszélgetést, ilyen hosszan és terjedelmesen csak több nekifutamodással lehet megejteni.

Apai ágon hétszáz évre tudjuk visszavezetni a Czegő nevet – mondja a legnagyobb természetességgel Czegő Zoltán -, Czegő-telke, Cege most is létezik a Wass család egykori birtokán. Nagyapám Kolozsról származik. Ő asztalosmester volt. Azt nem tudom, hogy miért és hogyan került Kolozsról – ami most Trianon kegyelméből hivatalosan Cojocna – Háromszékre, és éppen Gidófalvára, mert én őt személyesen nem ismertem, hiszen elég korán meghalt. Valószínű, hogy a megélhetés végett, hiszen ezen a vidéken jelentős erdőségek voltak, vannak, könnyen beszerezhető a nyersanyag, és a múlt század legelején itt komoly fejlődés zajlott le, amit akár kisebb ipari forradalomnak is nevezhetünk. Jó szakember lehetett, hiszen az impériumváltást is szerencsésen túlélte a vállalkozása, sőt: a ’20-as években mindenféle faipari gép volt a tulajdonában, abritter, banzig, frézer, nagy műhelyt építtetett, és több alkalmazottal dolgozott. Az 1929-33-as gazdasági válság azonban őt is tönkretette, elúszott mindene.  Három fiúgyermeke volt: Zoltán nagybátyám, az én édesapám, Czegő Mihály, és Sándor. A két idősebb ugyancsak az asztalosmesterséget választotta, a legkisebb pedig szűcsnek tanult. Zoltán az Uz-völgyében halt aztán sok száz társával együtt hősi halált 1944 őszén. Mivel a műhelyük csődbe jutott, apám kénytelen volt másutt munkát vállalni. A székely iparosok közül nagyon sokan mentek át a Regátba, s aki ügyes volt, azt igencsak becsülték, és jól meg is fizették ott a románok. Bukarestbe került, ahol akkoriban bőven volt munka. Édesanyám, aki az udvarhelyszéki Máréfalváról való volt, szolgálóleányként élt a román fővárosban. Ebben az időszakban még általános volt az a gyakorlat, hogy a székelyföldi leányok cselédként dolgozva gyűjtötték össze a kelengyére valót, illetve a nagyobb városok polgári környezetében tanulták meg mindazt, amit egy jó háziasszonynak tudnia kell. Ilyen értelemben a szolgálat ugyanis az élethez kellő iskola volt egyben.

Természetes, hogy a hagyományos helyszínek – Nagyszeben, Temesvár, Kolozsvár és Brassó – mellett immár a román fővárost is lehetett választani, mert szükség volt a munkaerőre. Ott, Bukarestben, tisztességben férjhez ment anyám az apámhoz, és mi annak rendje szerint elkezdtünk születni, de úgy, mintha a Székelyföldön élnénk. 1934-ben Bandi bátyám, 1936-ben Misi, aztán 1938. június 18-án én. Szüleim sokat nem ültek Bukarestben, velem, velünk együtt – pár hónapos lehettem – hazaköltöztek, de immár nem Háromszékre, hanem Máréfalvára, az ottani össbe… Ilyen családból származom tehát: apai ágon iparosok, az anyai oldalon pedig székely földművesek az őseim. A máréfalvi Kovács nagyapámnak megvolt a kutyabőre, s az volt ráírva, hogy székely nemes földmíves, ennél sem több, sem kevesebb… Egyébként ezért volt erős a székely, mert a nemesi önérzet, a tartás mindvégig megmaradt, s ez elég volt, ennyi volt az igazi érték, az egyéb, a többi, ami még hozzá tartozott, az már inkább csak kötelesség volt, teher, amelyet egyre nagyobb áldozatokkal viseltek az egymást követő nemzedékeken át. Kovács Antal nagyapám jó közepes birtokkal rendelkezett, ahogy mondták: a falu elejihez tartozott, és nagy katolikus volt…

Úgy tudom, hogy Kolozs – annak magyar része – ma inkább református és unitárius többségű. Végül is: melyik felekezethez tartozott a ti családotok?

Mi apai részről reformátusok vagyunk. A családon belül egyezség van, volt, amit a katolikus egyház kényszerített ki, hogy a fiúk az apa vallását, a leányok pedig az anyáét viszik tovább. Ahogy mi elkezdtünk születni sorozatban, egymás után a három fiú, mind reformátusok lettünk, aztán 1940-ben megszületett a legnagyobb húgom, ő katolikus lett. Akkor hét évig nem született gyermek a családban. Idetartozik még apámnak az a fontos kijelentése, hogy gyermek több nem lesz, s ha lesz is véletlenül, akkor legyen mind katolikus!

Hét év után ikrek születtek: két leány, Teréz és Éva. Aztán következett még egy sorozat: ismét három fiú, akik értelemszerűen mind a hárman római katolikusok lettek. Jó népes család volt a miénk, különleges képesség kellett ahhoz, hogy ennyi éhes szájnak enni lehessen adni, hogy minden gyermeket öltöztetni és iskolázni lehessen. Mind a kilencen felnőttünk, valamilyen iskolákat mindannyian jártunk, többen egyetemet végeztünk.

Hol kezdted az iskoláidat?

Apám Udvarhelyen nyitott asztalosműhelyt a kicsi magyar időben. A Bethlen Gábor utca 13 szám alatt laktunk. Itt végeztem az első és a második osztályt. Jól emlékszem az orosz-járásra is 1944 őszén, szorongva idézem fel, hogy csipkedték a katonák az akkor még fiatal édesanyánkat – szerencsére nem bántották! –, és minden fellelhető élelmet megettek, aztán rettenetesen keresték a bujkáló németeket…

A háborús összeomlás után apám anyagilag tönkrement, felszámolta a műhelyét, és jött a szörnyű infláció. Nem volt más választása, elhatározta, hogy falura megy, ahol talán könnyebben át tudjuk vészelni a háború utáni bizonytalan időket, a nincstelenséget, a szárazságot. A Nagy-Küküllő mentéről átköltöztünk a Kis-Küküllő mentére, Bordosra. Bordos egy kilencvenöt házas kicsi falu Erdőszentgyörgy és Gyulakuta közelében, Rava, Csöb, Vécke, Székelyszállás és Zsákod szomszédságában… Apámnak megmaradtak a szerszámai, úgyhogy kibérelt egy olyan házat, amelyben lakhattunk, és egy másik helyiséget, azt a részt műhelynek használta… Hamar kiderült, hogy itt sem lesz valami rózsás a helyzetünk, mert senkinek nem volt pénze politúros, intarziás bútorokat rendelni, talán egy-egy szerény koporsót kellett néha összeütni. Egyébre nem volt igény. Nemhogy pénz nem volt, de még élelem sem. Olyan szükség, olyan példátlan szárazság volt azon a környéken is, hogy államilag szervezetten vitték el a gyermekeket a Bánátba és a Szászföldre… A munkaképes férfiak zöme pedig elment erdei munkákra, a Zsil-völgyébe bányásznak, a vajdahunyadi, a pusztakaláni öntödékbe, ilyen-olyan állami munkákra, hogy valahogy eltarthassa a családját. Apám Brassót választotta, és ott beállt egy gyárba dolgozni, onnan küldözgette haza a fizetését. Egy idő után valamennyire rendeződött volna a helyzet Bordoson is, ha nem erőltetik folyton a kollektivizálást, ha nem kulákosítanak, ha nem erőszakoskodnak a pártos ideológiával. Minket ez nem érintett közvetlenül, mert már semmink sem volt. Itt végeztem az általános iskola osztályait – akkor hét általános volt a kötelező –, majd 1952-ben bekerültem Marosvásárhelyre, a Iosif Rangheţ Líceumba…

Ez mi a csoda volt?

Így hívták akkor a Bolyai Líceumot. Ez a Rangheţ valami kommunista volt, aki akkoriban halt meg, ezért igyekeztek a pártos névadással. Itt végeztem a nyolcadikot.

[ DECRET nr. 295 din 4 septembrie 1952 pentru atribuirea numelui de “IOSIF Ranghet” scolii medii de baieti nr. 2 din Tg.-Mures EMITENT: MAREA ADUNARE NATIONALA PUBLICAT ÎN: BULETINUL OFICIAL nr. 47 din 16 septembrie 1952

Prezidiul Marii Adunãri Naţionale a Republicii Populare Romane, decreteazã: “Şcoala Medie de Bãieţi nr. 2” din Tg.-mures, str. Bolyai nr. 3, va purta numele “Şcoala medie de bãieţi nr. 2 Iosif Ranghet”. Bucureşti, la 4 septembrie 1952. Dr. Petru Groza, Marin Florea Ionescu…

Azaz: a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlése elnökségének 295. sz. rendelete, amely alapján a 2-es Számú Fiúlíceum 1952. szeptember 2-án felvette a Ranghet Iosif nevét… ]

Osztálytársam volt Kelemen Kálmán, akinek az apja tanárunk volt. Ez a Kálmán ’56-ban egyetemi hallgatóként bele is sodródott az eseményekbe, és kemény négy év börtönt húzott le a „legegzotikusabb” helyeken, de utána is kitelepítettként tengődött valahol a Bărăgani-on.

Aztán Jaklovszky Dezső, Baranyi Attila… És még sokan mások. Ezt a három fiút azért említem, mert ők polgári-értelmiségi családokból származtak, s amikor összekerültünk, azonnal látszott rajtuk, hogy nálamnál mennyire felkészültebbek. Hiába voltam én otthon, a faluban első tanuló, hiába voltunk mi magunk is könyvet szerető emberek, sem világlátásban, sem olvasottságban nem tudtam felvenni velük a versenyt. Igyekeztem, próbáltam felzárkózni, de nagyok voltak a fehér foltok a műveltségemben. A következő tanévtől aztán Sepsiszentgyörgyre kerültem, ott kezdtem a kilencediket, ott is érettségiztem az 1. számú Fiúlíceumban… Ez ma hála Istennek ismét Székely Mikó Kollégium, s ejsze immár az is marad! Fiúlíceum volt ugyan, de 1954-ben közénk fiúsítottak nyolc román leányt, innen-onnan, más városokból, különböző intézetekből, árvaházakból, hogy ne legyen színmagyar az osztályunk…

Milyen volt akkoriban a Székely Mikó?

Megvolt a régi kollégiumi rendszer. Egy épületben volt a bentlakás az iskolával. Aki bent lakott az internátusban, az be volt zárva. Kimenő csak két óra volt, csütörtökön, és vasárnap négy óra, ha a delikvensnek nem volt rossz pontja. Marosvásárhelyen már 1952-ben is diákönkormányzat volt, de ott ebéd után mindig ki lehetett menni. Délután ötig le s fel trappolhattunk a városban. Emlékszem az ottani nagyokra, akik vigyáztak ránk, a tizenegyedikesekre, Fekete Ödönre, aki Szovátán lett iskolaigazgató, Nagy Lajosra, aki aztán Rétyen volt körzeti orvos „évszázadokig”, és nekem jó barátom. Szentgyörgyön a Mikóban viszont középkori volt a fegyelem. Én egy szabad világból egy igencsak zárt közösségbe kerültem. Ez döbbenetes volt! Barbár világ volt a vásárhelyi szabad szellem után. A Mikóban tizedikes, sőt, még a kilencedikes is ura volt – például – a nyolcadikosnak. Kasztrendszer volt. A tizenegyedikes úgy vágta pofon a kisebbet, ha vétett, vagy csak azért, mert olyan kedve volt, hogy az hihetetlen! Eleinte nagyon szenvedtem. Ezt nevezték Mikós szellemnek!

A nevelőtanár mellett volt egy külön felügyelő, egy korábban érettségizett diák, akit nem vettek fel az egyetemre, vagy ki tudja miért, talán valamilyen egyéb okból kifolyólag ottmaradt, ő alkalmazott volt. Minden héten szolgálatot végzett az internátusban egy maturandus diák – tehát tizenegyedikes –, az apparitor, aki felelt a bentlakás rendjéért, a reggeli tornáért, a szilenciumokért meg az esti lábmosásért. A vigil a délutáni szilenciumok alatt a folyosó rendjére vigyázott, fát vitt a felügyelő szobájába…

Ilyen vasszigor mellett milyen lehetett a tanulás minősége? Színvonalas volt az oktatás?

Hasonlóan kemény, igényes és következetes. Humán irányultságú volt. Jóval később – a ’70-es években – változott meg ez a felfogás, amikor híres matematika és fizika szakos tanárok tanítottak ott, és valóságos kultuszt teremtettek, vallották a reáliák üdvözítő voltát, és meg is követelték a diákoktól a komoly felkészülést. Ez azonban törvényszerűen következett be, hiszen az akkor zajló iparosítás közepette rengeteg műszaki képzettségű értelmiségire volt szükség. Úgynevezett szuper-reál osztályok voltak, amelyek testületileg jutottak be az egyetemekre – akkor harminchatan érettségiztek egy-egy osztályban –, a különböző politechnikumok, illetve az informatika és a fizika karok tele voltak Mikós diákokkal. Ilyen szempontból egyike volt Erdély legszínvonalasabb magyar középiskoláinak. Magyarokként ebből prosperálhattunk valamennyit, hiszen mindannyian megfelelő pozíciókba kerültek a későbbiekben. A humán műveltséget az akkori vezetés nem tartotta fontosnak, veszélyesnek vélte, és tűzzel-vassal igyekezett visszaszorítani. 1955-ben érettségiztem az 1-es számú fiú- és fiúsított leánylíceumban. A Bolyai Egyetem magyar nyelv- és irodalomszakára felvételiztem, sikeresen ugyan, de annyi szépséghibával, hogy az értesítésen azt írta, hogy: Reuşit fără loc. Néhány tizeddel a vonal alatt maradtam. Utána az történt, hogy nekem is a munka mezejére kellett lépnem. Rövid ideig Szentgyörgyön dolgoztam egy asztalosműhelyben, ott rádiódobozokat kellett összeállítani, majd Brassóba mentem az 5-ös számú Építőipari Vállalathoz. Napi kilenc órán hatalmas betonelemeket mozgattam a gyártósoron, híddaru-kezelő voltam, ami viszonylag jól fizetett foglalkozás volt ugyan, de olvasni, tanulni egyáltalán nem tudtam mellette. Miska bátyám is ott dolgozott, ugyancsak érettségi után ő is. Egyikünknek sem tetszett. Egyszer olvastunk egy apróhirdetést, hogy Tecuci-on pilótaiskolába keresnek jelentkezőket. Mind a ketten jelentkeztünk. Legalább ötszörös volt a túljelentkezés, úgyhogy szinte reménytelen volt a bejutás, mert mindenféle erőnléti és egészségi feltételeket szabtak, bőven tudtak válogatni a jelentkezőkből. Kiderült, hogy nem látok egyformán a bal és a jobb szememmel. Ebben valamennyi igazság lehetett, mert a bal szemem tényleg gyenge, s odáig fajult a dolog, hogy most, nemrég operációra szorultam. 1956-ban aztán magyar szakra jelentkeztem, de ez a próbálkozás sem vezetett eredményre. Így, utólag, csakis azt mondhatom, hogy nem voltam felkészülve, hiszen időm sem volt, a helyzet sem kedvezett, hiszem a bátyámmal valami nagyon ócska albérletben laktunk egy vénasszonynál. Döntenem kellett: vagy életmódot változtatok, és rendesen felkészülök, vagy pedig örökre elfelejtem a továbbtanulás lehetőségét. Mit tehettem mást, ha adott volt az egyetlen lehetőség? Mégpedig: egy esztendőre felügyelő lehettem a Székely Mikó Kollégium bentlakásában. Nem nevelőtanár, nem bentlakás igazgató, hanem amolyan furcsa státuszú pedagógus, akiket még középiskolás éveimben magam is megismerhettem… Ebben az a különös, hogy abba a bentlakásba kerültem vissza, amelynek szigorát magam is olyan nehezen viseltem, s ahonnan tizedikes koromban engem kicsaptak. Abban az utolsó középiskolai évben Uzonból jártam be, és roppant élveztem a kintlakók szabad életét. Itt aztán tényleg olyanok voltak a körülmények, hogy készülni tudtam a vizsgáimra. Vigyáztam a gyermekekre, a bentlakás rendjére, és szinte folyamatosan olvastam, tanultam.

Nem próbáltad megváltoztatni az internátus rendjét? Nem vezettél be bizonyos reformokat?

Nem. Lehetetlen volt megváltoztatni azokat a rossz hagyományokat. 1957 nyarán aztán már egészen magas pontszámmal jutottam be a Bolyai Egyetem bölcsészkarára. Filológia karnak hívtuk, én a lélektan-pedagógia-magyar szakra kerültem.

Ott is hamarosan kiderült, hogy mi, vidékről felkerült fiatalok, nem vagyunk elég erősek. Ugyanazt éreztem, amit pár évvel azelőtt Vásárhelyen, amikor polgári-értelmiségi családokból érkező osztálytársakkal találkoztam, döbbenetes volt ráébredni arra, hogy az én műveltségem, az olvasottságom sokkal hiányosabb, mint az övék.

Erre azt szokták mondani, hogy úri gyerekek, olyanok, akikre már óvodás korukban ráomlott a családi könyvtár.

Valahogy így van ez a dolog. Harmadéves koromra értem utol őket. Illetve: azt éreztem, hogy megszűntek a kisebbrendűségi érzéseim… Aztán nagyon nehezen tudtam elviselni azt a marxista ideológiát is, amely mindenen uralkodott. Nem a tudomány volt az első, hanem egyszer és mindenek felett ott volt a balos eszme. A jó szándékú tanárok is folyton görcsökkel kínlódtak, ha normálisan akartak tanítani. Valahol a sorok között, a félmondatokban tett megjegyzésekben közvetítették a lényeget. Aztán ott voltak a karrierista és hithű marxisták, akik tűzzel-vassal hirdették és erőltették azt a moszkvai igazságot. Ettől függetlenül azonban mi nagyon jól éreztük magunkat a Bolyai Egyetemen. Ez csak a kezdet volt, ugye, mert az én diákkoromban került sor a két egyetem „egyesítésére”, s ekkor jött létre a Babes-Bolyai… Borzalmas időszak jött. Eleinte megvolt a magyar egyetem külön kollégiuma, a Józsa Béla, azaz a ferencjóska. Ez egy kiváló intézmény volt, nagyon jó diáksággal, nagyon jó személyzettel, és olyan színvonalas ellátással, amilyenben én közösségi szálláson soha életemben nem részesültem… Ha már Józsa Bélát emlegetjük, akkor eszembe jut mindjárt a sógora, Nagy István, az asztalos és proletáríró, aki egy ideig négy elemivel volt a Bolyai rektora, és ha olyan volt a kedve, akkor világirodalmat tanított. Ötödéves voltam, amikor Nagy István fia, Nagy Károly hazakerült a Lomonoszov egyetemről és minket is tanított. Tanított Zörgő Benjámin, aki európai hírű professzor volt és saját meggyőződésből választotta a kisebbségi létet, hiszen európai kapcsolatai révén bárhová elmehetett volna a háború után. De tanárunk volt Csehi Gyula is. Csehi stilisztikát adott elő. És Debreczy Sándor. Kontrasztokat szeretnék mondani. Aztán Tóth Sándor, akivel később is tartottam a kapcsolatot, még Pesten is, hiszen sokáig egyazon tömbházban laktunk… Az 1959-es egyesítéskor kitalálták, hogy a Bolyai a korábbi formájában nem életképes, nem korszerű. Ezeket nem más mondta, mint a már akkor is őrjöngő Ceauşescu, aki tagja volt az összemosást végző kormánybizottságnak.

Döbbenetes volt ezt diákként átélni! Olyan volt az erdélyi oktatás és a tudományosság életében, mint annak idején Trianon a nemzet számára! A kollégiumot is felszámolták, átköltöztettek az egykori Petőfi (ma Racoviţă) utcai épületbe, ahol négy és hatágyas szobák voltak, de úgy, hogy fele-fele arányban összekeverték a diákokat. Később felvittek a Mikó-kertben épült négyszintes bentlakásokba, de ott is be kellett tartani a rendelkezéseket, ha valaki fellázadt az együttlakás ellen, annak igen súlyos következményei lettek. Nekünk egymás mellett, a románokkal kéz a kézben kellett haladni a kommunizmus dicsőséges jövője felé. Ezekben a közös lakásokban aztán hamar megtudtam, hogy mit jelent olyanokkal kelni-feküdni, akik gyűlölnek engem, akik kigúnyolnak, de azért felhúzzák a zoknimat, elviszik az ingemet, ha udvarolni mennek. Nehezebbek voltak a körülmények, de én igyekeztem eleget tenni a követelményeknek, ismerkedtem az irodalommal, a lélektannal. Azzal a lélektannal, amely akkor teljesen a pavlovi-elméleten és a szovjet szakirodalmon csüngött. Voltak még nevek: Anohin, Markoszjan, Fisbájn… Jó szovjet nevek! Ma már senki sem emlékszik rájuk. Jungról és Freudról csak rosszat hallottunk. Jól hangzott, hogy pszichológia szakot is végeztünk, de az öt év alatt összegyűjtött tudás-batyum – ezen a téren – igencsak szegényes volt.

Irodalommal mikor kezdtél foglalkozni?

Eleinte a vers érdekelt. Középiskolás koromban már írtam, de azt még az akkori barátnőm elől is titkoltam. Eszembe sem jutott, hogy alkotói módon foglalkozzam irodalommal. Szétszórtam azokat a próbálkozásaimat. Nemrég voltunk egyetemi találkozón (2008-ban) – egyébként mindössze tízen voltunk abban a csoportban – amikor Nagy Réka kolléganőm (Nagy Olga írónő lánya) olyan egyetemista koromban írott versemet vette elő, amelyre én egyáltalán nem emlékeztem. Be kell vallanom, hogy nagyon csodáltam Lászlóffy Aladárt, aki ugyan csak egy évvel volt idősebb, de már az Utunkban, majd az Igaz Szóban és másutt is rendszeresen közölt.

Ali volt akkor A Nagyon Tehetséges Fiatal Költő. Jól ismertem a velem egyidős Szilágyi Domokost is, de ő is fölöttem járt, s aki szintén döbbenetesen érdekes ember volt számomra. Mivel én később kezdtem az egyetemet, egy kicsit távolabb álltam tőlük, végig megmaradt ez a kényszerű elkülönülésem. A Gaál Gábor Körre ugyan eljártam néha, de nem voltam hangadó, még csak részt sem vettem a vitákban. Talán ez a szerencsém, hiszen eléggé indulatos vagyok, egészen biztos, hogy belekeveredtem volna valamibe, valami olyan főbenjáró bűnbe, amelyért akkor szerencsés esetben kicsapatás, de rosszabb esetben akár többéves börtönbüntetés és kényszermunka járt, Páskándi Gézát, Bartis Ferencet ismertem, Páll Lajosról is sok jót hallottam, de tudtam, hogy rajtuk kívül mások is előfordultak azokban a körökben, s tettek itt-ott megjegyzéseket. Egyébként bárkiből lehetett áldozat, nem kellett különös jó- vagy balszerencse egyik vagy másik véglethez sem, olykor elég volt egy-egy homályos jelentés, mert az illetékesek hamar mögéje kerekítették a koncepciót. Közénk voltak építve a besúgók!

Fontos itt felidézni, hogy nagyon szerettem a népi táncot, s rengeteg energiát fordítottam rá akkoriban. Az öt egyetemi évből négyet végigtáncoltam. Első táncos voltam sokáig… Érdekes, és idevonatkozó részlet, akkor esett meg, amikor Kádár János Marosvásárhelyről jövet Kolozsváron megszakította az útját, és beszédet tartott az állomás előtti téren. Kihajtották oda a diákokat, főleg az olyanokat, mint én is, hogy hallgassuk az elvtársi üzenetet. Kádár nagyon rosszul állt hozzá a mi ügyünkhöz, tudtuk, hogy lemondott rólunk, és odavetett a romániai elvtársainak… Én éppenséggel románnak kellett öltözzek, gatyában, hosszú ingben szégyenkeztem, mert a harisnyámat kölcsönadtam Kántor Lajosnak, aki valamilyen diákvezér volt akkor az egyetemen, talán IMSZ-titkár, vagy ehhez hasonló…

[Kántor Lajos így emlékszik vissza Kádár látogatására: “Nekem (…) az egyetlen személyes élményem a Kádár vezette hivatalos küldöttség 1958. februári kolozsvári gyorslátogatásához fűződik, amikor is az ún. munkás-paraszt kormány miniszterelnöke beszédet mondott –  vonatuk továbbindulása előtt – az állomástéren, valahogy így kezdve a beszédét: Itt, Kolozsvár főterén… E sajátos tájékozottságról tanúskodó szavakat számosan hallhattuk, ünneplésre kirendeltek. Nem kevésbé döbbenhettünk meg, mint az akkoriban lényegében magyar városnak számító Marosvásárhely lakói, akik közül a díszebédre meghívottak közvetlenül hallották: “Itt laknak magyar származású emberek is!” (…) Én mint a Bolyai Egyetem negyedéves magyar szakos hallgatója, az egyetemi diákszövetség tanulmányi felelőse, székelyharisnyába öltöztetve – életemben először és utoljára – hallgattam élőben Kádár Jánost.”]

Tanári pályámat 1962 őszén Korondon kezdtem. Az akkori kihelyezések nagyon furcsa cirkusszal jártak. Három napra le kellett mennünk Bukarestbe. Az állások elosztását vezénylő tanár már az elején kijelentette, hogy nekünk magyaroknak várnunk kell, mert előbb a románok kapnak posztokat. Ez így is volt. Számomra ez a kényszerű várakozáson kívül nem járt kellemetlenséggel, mert én nem velük versengtem. Választhattam, s ha már falu és Székelyföld – gondoltam –, akkor Korond tényleg megfelelőnek ígérkezett, hiszen ott a fajtámat szolgálhatom. Ekkor alapították a középiskolát, akkora „káderhiány” volt, hogy a líceumban is érettségivel tanítottak. Két évet maradtam. Megjegyzem, hogy írtam, de akkor nem küldtem sehova a műveimet. Egy kivétel azért megesett, egyszer Páll Lajinak megmutattam egy prózaversemet, amikor közelebbről is megismerkedtünk…

Páll Lajos akkorra már kiszabadult?

1962 őszén történt. Az ötödiknek voltam az osztályfőnöke. Abba az osztályba járt Lajos egyik húga, Ilonka. Ez az Ilonka újságolta nagy örömmel egyik reggel, hogy: – Tanár bácsi, hazajött Lajos! Hamarosan felkerestem, és jót beszélgettünk. Ekkor vettem elő azt a bizonyos verset… Tanítottam magyar irodalmat és történelmet az általános iskolai osztályokban, a kilencedikben pedig irodalomelméletet. Így, ahogy mondom: irodalomelméletet. Különvették az irodalomtörténettől, és egy ideig így kellett tanítani. Láng Gusztáv írta volt hozzá a tankönyvet. Jó, alapos munka volt, megfelelt az akkori elvárásoknak, csak az elképzelés volt rossz. 1963-ban váratlanul meghalt édesapám. Otthon, Uzonban még volt egy sereg apró gyermek, nevezetesen: öt kiskorú. Úgyhogy én mindjárt áthelyezést kértem. Sepsibükszádra kerültem. Közelebb nem. Bükszádon ért az a döbbenet, hogy megtudtam, milyen az értelmiség nélküli község. Ott többnyire kőbányákban dolgoztak az emberek, vagy ingáztak, sok volt a cigány, és a betelepedő pedagógusok is rendre asszimilálódtak, oly módon, hogy helybeliekkel kötöttek házasságot. Szerencsés esetben traktorista volt a tanítónő férje, legtöbbször még az sem. Az iskolaigazgató egyetemet végzett ember volt ugyan, de egyedül ő sem ment sokra. A kollégák igénytelenül, könyv nélkül, bután éltek. Abban a tanévben helyezték oda – velem együtt – Brassai László barátomat, akivel még a Mikóból ismertük egymást. Mi próbálkoztunk ugyan ezzel-azzal, de nem volt nagy látszata. Akkor döbbentem rá, hogy én akármilyen akadémiai tudást szívhatok magamba, s taníthatom a melléknévi igenevet, a szépírást, a helyesírást, a román nyelvet, az irodalmat és a mezőgazdaságtant évtizedeken át azoknak a gyermekeknek, abból sok nem fog megmaradni a fejekben! Ez az állapot olyan légszomjat idézett elő bennem, hogy elhatároztam: ezen változtatni kell! Bükszádon visszatértem az íráshoz. Nemcsak, s főleg nem verset írtam. Első publikációm a Tanügyi Újságban jelent meg. Nem volt valami nagy tanulmány, körülbelül négy flekkben írtam az osztályfőnöki óráról, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a kollégáim felháborodjanak tőle. Kisebb publicisztikáim jelentek meg a bukaresti Előrében, annak is a vasárnapi irodalmi mellékletében. A tantestületben ettől kezdve én voltam a megmondó és a feljelentő ember, akitől félni kell. Meg is lett az eredménye, mert megelőztek, és hamarosan feljelentettek. Ez egyébként teljesen ártatlan és ártalmatlan dolog volt, mert a tanfelügyelők semmilyen hiányosságot nem tapasztaltak a munkámban. Sőt: az is a javamat szolgálta, hogy közben két tánccsoportot szerveztem – egyet az iskolásoknak, egy másikat a felnőtt fiataloknak – egy olyan helyen, ahol a népzenének, a néptáncnak, s úgy általában a hagyománynak semmi nyoma nem volt…

Hogyan is lehetett volna, hiszen többnyire betelepítettekből lettek székellyé a helyiek: én Nyáguly Mihály bácsinál laktam albérletben, aki egyébként nagy magyar volt, de cifrább családnevek is akadtak szép számban: Obermayer, Pirámpel, Stekbauer, Herbst, Muntyán, Nyáguly, Giacomello…  Az írást egyre inkább műveltem. Több alkalommal közöltem az Ifjúmunkásban, amely ugyancsak központi, Bukarestben megjelenő ifjúsági hetilap volt, de mindenütt ismerték, szerették, ha lehámozták róla az olvasók az ideológiai csomagolást, egészen olvasható orgánum volt… Egyébként az különlegesen termékeny év volt, mert minden lapnak küldtem írásokat, s azok szép sorban megjelentek, a Falvak Dolgozó Népétől az Utunkig. Ismertem és számon tartottam egy akkor induló fiatal társaságot, Király Lászlót, Csíki Lászlót, Magyari Lajost, Apáthy Gézát, Molnos Lajost, Farkas Árpádot, akikkel szívesen kerestem és tartottam volna a kapcsolatot, mert fiatalabbak voltak ugyan, de mindannyian olyanformán gondolkodtak, mint én. Tetszettek, közel álltak hozzám az írásaik.

Négy, öt, hat évvel fiatalabb emberek. Ez a Vitorlaének című antológia holdudvarra. Ez az a generáció, amelyből kolozsvári éveid alatt kimaradtál…

Igen. Nem elég az, hogy én később kezdtem az egyetemet, nekem az első versem huszonnyolc éves koromban jelent meg… Történt, hogy a NATO egy magasrangú tisztje egy erdővidéki tanár egyazon napon lett öngyilkos. E hír hallatán írtam meg azt a verset, amelyet pár napos didergés után elküldtem Székely Jánosnak, aki az Igaz Szó versrovatát vezette… Postafordultával jött a válasz, hogy megkaptuk a versét, közölni fogjuk, de nem tudunk magáról semmit, és benne az a kérés, hogy küldjön még, s írjon magáról egy kicsit részletesebben. Azt is írta még Székely János, akiről köztudott, hogy alig-alig írt rendszerrel barátkozó verset, talán három olyan munkája van, amelyben egy kicsit megsimogatja a szocializmust, mint olyant, de azt is csak azért követte el, mert az édesapját bebörtönözték, szóval említette, hogy írjak valamit, ami a korhangulatnak egy kicsit jobban megfelel. Írtam egy verset, amely arról szól, hogy én 1938-ban születtem, amikor megbukott Schusshnigg, az osztrák miniszterelnök, és jött Hitler, s az Anschluss, meg miegymás, de aztán a szocializmus így meg úgy… (Eltűnt barátom emlékére – 1966/3.) Ez aztán még nagyobb döbbenetet okozott a tantestületben…

Mégiscsak nagy szó, hogy abban az igénytelen környezetben olvasták az Igaz Szót?

Olvasták a fenét! Én voltam a marha, mert megmutattam! Nem volt elég, hogy tartottam a kapcsolatot a szocialista sajtóval, még költővé is előléptem! Az 1966-os esztendő egyéb miatt is emlékezetes volt, mert – mint egyetemet végzett embert – behívtak koncsentrára, aminek az volt a célja, hogy tartalékos alhadnagyi mivoltomból tovább képezzenek hadnaggyá. Zilahra kellett bevonulni. Annak rendje és módja szerint eleget tettem a parancsnak, de alig tudtam elviselni a kaszárnya-életet. Nem a katonaság volt az igazán kiemelkedő másik jelentős esemény, hanem az, hogy megismerkedtem a „nemzedékemmel”. Akkor játszották a kolozsvári Állami Magyar Színházban Az ember tragédiáját, Major Tamás rendezte, és játszotta is benne Lucifer szerepét. Bementem a parancsnokhoz, aki egy Napóleon-szerű mérges, kolerikus ember volt. A testméretét leszámítva nem hasonlított túlságosan a hadvezérhez, de szerette, sőt: elvárta, hogy féljenek tőle. Elmondtam, hogy milyen elképzelésem van, még azt is kihangsúlyoztam, hogy ez nagyon fontos darab, a románok is ismerik, és hogy maga Octavian Goga fordította románra. Amikor leültetett az íróasztala elé, már tudtam, hogy nyert ügyem van. Péntek délutántól hétfő reggelig kaptam eltávozást. Bementem Kolozsvárra.

A darabot megnéztem, aztán felkerestem Molnos Lajost, akit még Korondról ismertem, és megkértem, hogy mutasson be a barátainak, akik akkor mindannyian ötödévesek voltak az egyetemen. Király és Farkas fent lakott az Erzsébet úton egy magánház padlásszobájában. Vettem egy liter likőrt, olyan jellegzetesen nagy, hasas üvegben, talán az egyetlen iható likőrféleség abban az időben. A bemutatkozás megtörtént. Késő este volt, kóstolgattuk a likőrt, és arról beszélgettünk, hogy a világ megváltható, hogy a szocializmus nem ilyen, hogy nem kell ez a világ, ahol csak annak van tekintélye, aki buta és kommunista…

Szidtunk mindent és mindenkit. Egyébként éppen április 30.-a volt, másnap május elseje következett. Hajnal felé, amikor a likőr elfogyott, és mi eléggé megbátrodtunk, kiálltunk a kicsi padlásszoba kicsi erkélyére, és énekelni kezdtük az Internacionálét. Meggyőződésből, szívből ordítottuk bele az éjszakába, hogy: Föl, föl, ti rabjai a földnek… Ha belegondolok, nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen éhesek voltunk, rabok voltunk. Igazunk volt. Kijött a háztulajdonos, és szépen megkért, hogy hagyjuk abba. – Fiúk, be akarnak engem záratni? Azt akarják, hogy elvigyen a szeku? – mondogatta kétségbeesetten. Erre Király: – Május elseje van! Ez a rabok ünnepe! Ez a szabadság ünnepe! Nekünk most jogunk van énekelni!

[(A papírkosár//1966 április 30-án éjjel a követ/ kezö elvtársak tartozkodtak a Ca/ rpati utca 3 szám alatti padláss/ zobában Farkas Árpád elvtárs egy/ etemi halgato (magyarszak) Királ/ y Lászlo elvtárs egyetemi halgat/ o (oroszmagyar szak) Vári Atilla/ elvt. egy. halgato (magyarszak) de/ lehet hogy Vári nem volt ott épp/ en akkor de ott lehetett volna C/ zegő Zoltán elvtárs koncsentrás/ katona aki Zilajról jött két nap/ os kimenövel rendelkezve civilbe/ n és Molnos Lajos elvtárs/ Amikor Molnos elvtárs és Czegö el/ vtárs megérkezett a fentemlitett/ padlásszobába aminek az ajtója s/ ohasem szokot zárva lenni Farkas/ Árpád elvtárs és Király Lászlo e/ lvtárs már aludt mert a kocsmák/ már rég bezártak mert holnap Má/ jus 1-je volt De Czegö és Molnos/ elvt. még vásárolt a Melodi bárb/ a l(azaz egy) liter Curacao likö/ rt amit magukkal vittek Király é/ s Farkas elvtársakhoz s ott megi/ tták szivarazva és hangoskodva/ ahogy máskor is szoktak ebben a/ helyiségben és Mol. elvt. az ő r/ észét fél óra mulva ki is hányta/ A jelen lévők különböző témákról/ beszélgettek hadonászva verseket/ orditoztak amiket ők irtak hajna/ lig ami az utcára is kihallatszo/ tt elég messze/ Hajnalban mind kiálltak a faerkél/ yre amelyik könnyen letörhetett/ volna és azt kiabálták hogy ebb/ en az országban ők kiáltják elő/ ször Éljen Május Elseje! mert/ a felvonulók ilyenkor még mind/ alusznak s a kiabálás után elke/ zdték énekelni a internacionálé/ t azt hogy Föl föl ti rabjai a/ Földnek amit mikor meghallott a/ házigazda aki hegedüs a magyar o/ perában felment az emlitett el/ vtársakhoz és nehezen lecsendes/ itette őket mert mindegyiküket/ elviszik rögtön ha ez kiderül M/ ind a négy vagy öt elvtárs megé/ rtette a figyelmeztetést és ela/ ludt de még összebeszéltek hogy/ felvonulni nem mennek pedig szé/ p idő van// Servesc Patria// Cluj 03. 05. 1966 (ezen a találkozón nők nem voltak)

Király László évtizedek múltán írt verset a hajdani éjszaka emlékeiből; a költemény – igen jellemzően – egy besúgói jelentés stíluselmeit hordozza magán. A “papírkosárból” megmentett “dokumentum” 2009-ben került kötetbe.]

Közben megegyeztünk, hogy a következő nyáron találkozunk a madarasi Hargitán.  Érdekes, hogy nem soroltak be mindenkit ebbe a második Forrás-nemzedékbe. Például Bágyoni Szabó István (sz. 1944) panaszolta nekem már itt Budapesten, hogy ő kimaradt. Én erre azt válaszoltam később, hogy ehhez nekem semmi közöm, bizonyára Kántor és Láng a hibás, így együtt, vagy külön Kántor és külön Láng, ha egyáltalán lehet itt tettest keresni…

Tényleg felmentetek akkor nyáron a Hargitára?

Igen. Jött Farkas Árpi feleségestől, Király Laci a menyasszonyával, Katona Éva színművésznővel – azt hiszem, akkor még nem volt nős –, Lazics – azaz: Lázár László –, az Ifjúmunkás szerkesztője, aki váltig azt hirdette magáról, hogy ő az utolsó szárhegyi Lázár gróf, Molnos Laji, Bajor Andor, Gálfalvi Gyurka, Wellmann, azaz Éltető Jóska, Petrovics István szobrász … Néhány magyarországi vendég is volt, de rájuk név szerint már nem emlékszem, azt sem tudom, hogy diákok voltak-e vagy irodalmárok. Tábortűz volt, italozás, flekkenezés. Emlékszem, hogy odajött Csoma Pista bácsi is, a menedékház legendás őre, akiról az a hír járta, hogy 1938 óta nem járt bent Udvarhelyen… Szóval: a második Forrás-nemzedék ott és akkor lett megalapítva…

Mi történt veled ezek után? Továbbra is Bükszádon tanítottál, vagy már engedtél valami új szakmai kihívásnak?

Ott maradtam a helyemen, de továbbra is írtam. Immár rendszeresen közöltem a Brassói Lapokban – akkor Új Idő volt a neve – és másutt is. 1967 januárjában Szilágyi Dezső elvtárs, az Előre főszerkesztője kiküldte Barabás Istvánt, hogy győzzön meg engem és vigyen fel Bukarestbe az Előréhez. Barabás Pistát jól ismertem Kolozsvárról, egy évfolyamra jártunk, más szakra ugyan, de bizonyos előadásokat együtt hallgattunk… Beilleszkedtem a szerkesztőségbe, a korrektúra osztályon dolgoztam. Az Előre nagy formátumú, igen terjedelmes és nagy példányszámban megjelenő napilap volt, sok munkatárssal. Szorgalmasan korrektúráztam, de közöltem is. Szilágyi elvtárssal csak egyszer találkoztam ugyan, amikor megérkeztem, de úgy látszott, hogy megtetszett neki az, amit én tudtam, határozottan kedvelte a lírai publicisztikáimat…

Nem hiszem, hogy túlságosan kedvelték volna akkortájt ezt a műfajt!

Nekem az első jegyzeteim is olyan szubjektív, lírai hangvételűek voltak, mint ma. Nyilvánvaló, hogy nem kedvelték az ilyesmit. Szilágyi elvtárs azonban látott bennem valamit. Vagy azt hitte, hogy nagy kommunistát farag majd belőlem? Nem tudom. Minden írásom megjelent. Felmondtam a tanári állást, és felköltöztem Bukarestbe. Már-már beilleszkedtem az ottani magyar diaszpórába, amikor kitört a megyésítés, azaz: Románia területi és adminisztrációs átalakítása.

Megszűntek a korábbi tartományok és a rajonok, és – nagy nehezen – megalapították Kovászna megyét. Király Károly lett a megyei első titkár, aki jó barátját, az Ifjúmunkás főszerkesztőjét, Dali Sándort hívta meg az újonnan induló helyi laphoz.

Dali Sándor háromszéki volt?

Nem. Szovátáról származik, onnan került be Marosvásárhelyre, ahol előbb városi, majd egyetemi IMSZ, később KISZ-titkár volt az OGYI-n. Eredetileg valamilyen egészségügyi dolgozó volt, felcser, esetleg kórházi asszisztens – erre pontosan nem emlékszem –, de levelező tagozaton elvégezte a lélektan-pedagógia szakot Kolozsváron, éppen azt, amelyet én is. A Bolyai Líceumban is tanított egy ideig. Jó íráskészséggel megáldott ember, úgyhogy egy idő után alkalmasnak találták az Ifjúmunkás vezetésére, bár semmilyen szerkesztőségi gyakorlattal nem rendelkezett akkor, amikor Domokos Géza után ezt elvállalta… Dali gyűjteni kezdte a tisztjeit Szentgyörgyre a leendő laphoz. Én is sorra kerültem, de Lakatos András, az Előre főszerkesztő-helyettese megüzente Dalinak, hogy nem enged, mert rám szükség van. Dali nem hagyta abba az elcsábításomat, Gálfalvi Gyurkától üzent suttyonban, hogy engem is ott szeretne látni. Lakatos ekkor sem hagyta még magát, megígérte, hogy az irodalmi rovathoz helyez, s még arra is figyelmeztetett, hogy az újságírók jóval kevesebbet élnek, miközben a szerkesztők életperspektívái jóval biztatóbbak. Én azonban erősen haza akartam menni…

Megye volt, lap volt – papíron –, de úgy tudom, hogy egy darabig komoly huzavona zajlott a névadás körül. Különleges kompromisszumok kellettek, hogy a megyét Kovásznának és az újságot Megyei Tükörnek nevezhessék el…

Ez ma már történelem. Többen megírták az emlékirataikban, kikutatták a levéltárakból, hogy Szentgyörgy rajont Brassóhoz akarták csapni, Csíkban pedig botrány volt a szeredai és az udvarhelyi elvtársak között, mert körvonalazódni látszott egy Udvarhely megye is. Bizottság utazott Bukarestbe, hogy Ceauşescut meggyőzzék, aki csak két székely megyét akart, a székelyföldi vezetőség azonban négyet. Végül – egyfajta rossz salamoni döntéssel – megalakult három: Maros. Hargita és Kovászna. A lapunk első száma 1968. február 28-án jelent meg. Szerkesztőség még nem volt, a pártbizottság huszonnégy ágyas vendégszobájában, egy dormitorban lézengtünk. Ott volt Magyari Lajos, Farkas Árpád, Zsehránszky István, Znorovszky Attila, Tömöry Péter, Áros Károly és jómagam… Aztán egy hónap múlva Csiki Laci…

Dali odahívta egy időre Lazicsot az Ifjúmunkástól, akinek a szerkesztőségi munka, a lapcsinálás a kisujjában volt. Azért, hogy minket betanítson, bevezessen a szerkesztés rejtelmeibe…  Emlékszem, hogy milyen huzavona volt a lap neve körül. Ha a megye neve nem lehetett Háromszék, akkor a lap sem, az elvtársak valami elfogadható és semleges, románul is értelmezhető földrajzi nevet akartak, mint odaát Csíkban: Hargita megye, amelynek a lapja is Hargita névre hallgat… Kovászna megye lettünk, de Kovászna csak egy kisebb város benne. Elég semmitmondó név volt a Megyei Tükör, tréfásan Megyei Spiegelnek emlegettük, de – emlékszem – Farkas Árpi felvetette névvariációként a Feketeügy nevet, ha már földrajzi név, akkor ez biztosan a miénk, mert Felső-Háromszéken ered és folyik át ez a kis folyó… Ha döcögve is, de kiadtunk a lapot. Akkor még hetilapként működött. Itt-ott laktunk, de a lakáskiutalásokig még rengeteg víz lefolyt az Olton, s a Feketügyön is. A Mikó igazgatója, az akkor még szintén fiatal Albert Ernő felajánlotta nekem, hogy foglaljam el azt a nevelői szobát, amelyben felügyelőként laktam az egyetem előtt. Szabadkozva ugyan, de elfogadtam. Erre az én drága jó barátaim, Farkas, Znorovszky és Lazics azonnal rámszálltak – négy ágy volt benne –, és mindjárt gondoskodtak arról, hogy nyugalmam ne legyen. A szerkesztés folyamata tulajdonképpen a Sugás vendéglőben zajlott, Darkó Zsigmond osztályvezető sebész-főorvos és hozzá hasonló barátaink törzsasztalánál. Ott volt az Asztal. Ott találkoztunk minden délben… A Megyei Tükör sikeres volt. Messze, túl a megye határain is számon tartották.

[Szűkös-sivár helyiség volt a szerkesztőség, de az olyan külsőségekre, hogy hol lakunk, hol alkotunk, milyen körülmények között, akkor mi arra fittyet hánytunk, elbódított, hogy hallathatjuk a szavunk, és írásainkat, amelyek éjszaka születtek, már reggel viszontláthattuk a lapban, délben már értékelésüket is hallhattuk a Sugás törzsasztalánál…

Dali Sándor, lapunk főszerkesztője, mikor aggályoskodó (…) kollégái, a többi pártlap főszerkesztői, ép eszét kérdőjelezték meg, hogy tucatnyi fiatal, elvetemült költővel akar lapot csinálni, kínjában kitalálta az azóta komolyan értelmezett, kultúrpolitikai szállóigévé avanzsált paradoxont:

„Költészetünknek szüksége van az újságírásra, újságírásunknak a költészetre.”]

Ilia Mihály minden lapszámot alaposan kielemzett, és küldözgette a leveleket, részletesen kifejtve, hogy miért jó a Tükör. Herédi Gusztáv is odajött ’68 nyarán, hogy megérdeklődje Dalitól, hogy a fenébe lehet ennyi költővel huzamosan együttműködni.

Ezt ő is gyönyörűen megírta később a Korunkban. 1971 januárjától váltunk napilappá, de ekkor is úgy volt, hogy a tizenkét állandó munkatárs közül kilencen költők voltunk. Persze, a munkatársak létszáma azért változott, hiszen többen csak éppen felvillantak egy-egy félévre… És szép sorban kezdtek megjelenni a köteteink…

Mikor látott napvilágot a Forrás-köteted, a Pogány liturgia?

1970-ben, éppen húsvét szombatján vettem át a tiszteletpéldányokat. Egyébként kezdtünk elrázódni. Nagyon építkeztek akkor Szentgyörgyön. Kaptunk lakást. Kezdtünk családot alapítani és szaporodni. Én ’70 nyarán nősültem. Nem is annyira a család, inkább a napilap-szerkesztés volt az oka aztán annak, hogy nem tudtam teljes erőbedobással szépirodalommal foglalkozni. Írtam azért. Elég becsületesen. Igaz, hogy soha nem voltam olyan, mint Bogdán Laci egyik akkori fiatal kollégám, aki már középiskolás korában elhatározta, hogy író lesz, és aztán írt, ír, és biztos, hogy ezután is írni fog… Farkas Árpitól, Magyaritól, Királytól is különböztem, mert őket egyetemista korukban érintette meg a közlés kényszere és szépsége. Ők tudatosan költőnek készültek. Ki gondolt arra, hogy ilyen hirtelen szerkesztők leszünk!

Itt álljunk meg egy pillanatra! Néhány nemzedéktársad nagyon fiatalon írt emlékezetes verseket, mindmáig érvényes, nagyhatású és igazán tartalmas köteteik jelentek meg. Viszonylag híresek, sikeresek, közismertek és megkerülhetetlenek voltak a kor irodalmi életében. És másutt is, hiszen alig akadt olyan iskolai ünnepség, ahol ne szavaltak volna az avarról, az orra-bukásról és a menni tovább mégis makacs reményéről, a fenyőkről és a borvizekről.  Harmincéves korukban többen már érettségi-tételek. Költői teljesítményük csúcsa is erre a fiatalkori pályaszakaszra tehető, utána csak lappangva bukkan fel, inkább fel-felvillan bennük a kezdeti isteni szikra… Nálad minden egy kicsit másképp történik. Te később indulsz, nem robbansz olyan látványosan, de az óta is több műfajban folyamatosan jelen vagy. Hogy van ez? Hogyan alakult a te pályád? Hogyan sikerült megőrizni és frissen tartani az alkotókedvet?

Erre én, a kisíklott pszichológus – rögtön és könnyedén – rávágom, hogy alkati kérdés. De ez nem igaz! Mindenki másképp csinálja. Ágyban, asztal mellett és másutt is. Mert nem csak alkati kérdés! Én azt, hogy valaki elszánja magát egy dologra, és félúton abbahagyja, nem tudom elfogadni! Nyilván, én is abba fogom hagyni, amikor a szellemi és az emotív energiám annyira elfogy. Ritka az olyan alkotó, mint Faludy György, aki még élete utolsó hónapjában is írt. Farkas Árpinak egy közepes méretű kötetben elférnek a versei… De az, hogy valaki húsz-harminc évig nem ír semmit – most nem Farkasról beszélek, hanem a jelenségről – ez csak sajnálnivaló. Magyari Lajostól sokáig meg sem mertem kérdezni, de most már nem is akarom, hogy hiányzik-e a vers? Király László teljesen más egyéniség. Igaz, hogy neki is vannak igencsak színvonalas fiatalkori versei, de ő novellában, regényben is nagyot alkotott. És folyamatosan jelen van. Farkas Árpád egy Sylvester Lajosnak adott interjúban egyébként megmondta, hogy azt, amit akart, már mind megírta…

Kanyarodjunk vissza a ’70-es évekhez!

Igen. Sok időmet elrabolta a lapszerkesztés. De megjegyzem, hogy folyamatosan írtam a jegyzeteket, a Megyei Tükörben, az Előre vasárnapi mellékletében, az Utunkban. Ezek lírai megmódolású, irodalmi szintű publicisztikák. Ehhez nem kellett soha semmilyen kényszer, felbukkantak, előjöttek, kipattantak belőlem. Ebből a sorozatból lett aztán az Ember a Kénos-tetőn című kötet. Ezt a műfajt soha nem hagytam abba, a mai napig művelem, legutóbb Muskátlis Európában címmel jelent meg belőlük egy terjedelmesebb válogatás, de ezek már többnyire a kitelepedésem és a rendszerváltozás utáni időben keletkeztek. Mindig szerettem, mert lépten-nyomon azt tapasztaltam, hogy nagyjaink is szinte kivétel nélkül jeles publicisták voltak Kosztolányi, Móricz, Szabó Dezső, Márai… Publicisták, a szó valódi értelmében, ami nem tévesztendő össze az újságírással! Egyébként azért nagyon tisztelem Farkas Árpit, hogy ezt a fajta munkát a mai napig főszerkesztőként végzi.

Ha nem is napi rendszerességgel, de mindvégig írtam verset, aztán kipróbáltam a novellát és közben attól sem riadtam vissza, hgy recenziót vagy kritikát írjak mások könyveiről. 1972-ben jelent meg a második verskönyvem a Titkos délután, azt éppenséggel Csiki Laci szerkesztette, aki közben otthagyta a lapot és Domokos Géza hívására átment a Kriterionhoz. Normális világban több kötetet is lehetett volna kihozni, tudjuk, ezt akkor is tudtuk, és azt, hogy a helyzet egyre inkább romlik, ahogy haladtunk felfelé a hetvenes években… Egyébként mondogattam a második feleségemnek, hogy regényt akarok írni. Ha azt mondom, hogy második, az nem minősítés, hanem sorrend…

Én úgy tudom, hogy a nyolcvanas évek elején eltávolodtál a Megyei Tükörtől!

Olyan szelíden fogalmazol, hogy az engem nagyon meghat! Harminc év távlatából nézve ez egy aranyos dolog volt, ahogy Pesten mondják… Tizenöt évig voltam a Tükör szerkesztője, amikor jött a parancsolat. Az ágyból telefonáltak ki, hogy azonnal jelentkezzem a megyei pártbizottság propaganda-titkáránál, akit hívtak vala Inceu [Incseu] elvtársnak… Magyar megyében magyaros nevű elvtársak kellettek a forma miatt, de ez a szilágysági káder, akinek valamelyik őse talán Incze lehetett, egy szót sem tudott magyarul… Nyár, köd alatt címmel nem sokkal azelőtt jött ki egy kötetem, a könyvnek híre volt, mert benne a versek nyomasztó hangulatúak voltak. Milyen lett volna akkor, amikor kilátástalan volt a helyzetünk? Este o problema – mondta az elvtárs –, és kifejtette, hogy tényleg probléma van, gond van, nagy a baj velem, mert utasítás jött Bukarestből, hogy nem dolgozhatok a lapnál… Kérdeztem, hogy ennek mi az oka?  Inceu elvtárs kijelentette, hogy azért, mert nekem nyugaton rokonaim vannak, s akinek kiszöktek a hozzátartozói, az méltatlan arra, hogy a szocialista sajtóban dolgozzék! Elrebegte, hogy nekem van egy Czegő Andrei nevű bátyám, aki disszidált… A Bandi bátyám! Tudtam, hogy honnan fúj a szél, s azt is, hogy nincsen veszítenivalóm, ezek tényleg kirúgnak. Megmondtam neki, hogy nem nyugaton: délkeleten van a testvérem, mert Izraelben élt akkor. Az történt, hogy kiszökött Ausztriába, ott lágerben volt egy darabig, majd Svédországba, pontosabban Göteborgba került. Jó állást, kimagasló fizetést kapott, de az állampolgárságot csak nyolc évvel későbbre ígérték. Felesége, két lánya volt otthon, úgyhogy az egyetlen lehetőséget választotta, amellyel akkor gyorsan meg lehetett oldani a családegyesítést: kivándorolt Tel-Avivba, ahol alávetette magát a körülmetélésnek, hogy felvehesse a zsidó hitet, és azonnal megkapta az izraeli állampolgárságot, negyvennyolc órán belül állami pénzen vitték ki oda a leányait és a feleségét is… Nyugtatgatott Inceu elvtárs, hogy ne essek kétségbe, mert ők azért gondoskodnak rólam. Én az ilyen ultra-feszes helyzetekben mindig nyugodt vagyok. Nagy cinikusan megkérdeztem, hogy mit tegyek? Talán akasszam fel magam? Mit gondol, Czegő elvtárs! – mondta bizalmasan. – Ezután is szép munkát végezhet – így Inceu –, áthelyezzük egy másik állásba, fontos beosztás az is! Ilyenek voltak, ha féltek valakitől, azt vagy lecsukták, vagy kiüldözték az országból, vagy megfizették. Velem még próbálkoztak. ’83 júliusában átkerültem a Kovászna Megyei Szocialista Művelődési és Nevelési bizottsághoz inspector principalnak, valami főosztályvezető vagy főfelügyelő voltam hivatalosan. Reggel nyolctól délután ötig bent kellett ülni a hivatalban. A képzőművészetért, a műemlékekért és az emlékművekért kellett volna felelnem. Szorgalmasan megnyitogattam a képzőművészeti kiállításokat, de semmilyen pénzügyi keretem nem volt a már akkor is romos műemlékek javítására vagy karbantartására. Többnyire üldögéltem egy 220 légköbméteres rosszul fűtött teremben és a telefonokra vigyáztam. Ez a semmittevés a diktatúra sötét éveiben valóságos neuraszténia volt. Közben a szeku megszervezte Mihály vajda szobrának a robbantását, hogy valami fogást, ürügyet találhassanak, s azt mondhassák: megint lázadnak a székelyek; lecserélték a belügyiseket és a pártbizottságot, veszettebb, vadabb, még őrjöngőbb embereket hoztak ránk. Egyre szűkültek a lehetőségeink. Művelődési felügyelőként annyira tehetetlen voltam, hogy nem tudtam megakadályozni a Mikó Kollégium himnuszának a betiltását – például –, azt a himnuszt, amelynek szövegét én írtam 1969-ben az igazgató felkérésére, és amelyet Dancs Árpád zenésített meg.

[A nép küldte ide/ mindig fiait/ emberről s világról/ igazat vallani…]

Az volt az érv, hogy a többi líceumnak nincsen himnusza, a Mikónak sem lehet. Felajánlották, hogy ferdítsuk le románra, esetleg akkor lehetne talán énekelni a ballagáson. Annyit elértem, hogy nem énekelhették ugyan a diákok, de a zenekar eljátszhatta. Itt tartottunk. Naponta volt egy-egy ilyen apróság, amellyel igyekeztek ellehetetleníteni az életünket. Írtam én abban az idegállapotban is, de publikálni alig-alig engedtek. Rovatom volt az Előre vasárnapi mellékletében – azt megszüntették. Cseke Gábor szerkesztette ott az irodalmi részt, szólt, hogy küldenem kellene egy-két olyant, le kellene tennem a garast valami szép, pártos verssel. Pártot vagy pártvezért dicsőítő ocsmányságot én soha nem követtem el! Gondoltam, írjanak azok, akik addig is írtak – sokan önként, vagy inkább kényszerből – Murgu Pál, Oláh István, Veress Gerzson, mert őket valóban sikerült rábeszélni menetközben, hogy tegyenek engedményeket ezen a téren…  Biztosan rászóltak Cseke Gabira felülről, nagy nyomás alatt élt ő is, úgyhogy visszaküldte minden nála levő kéziratomat, hogy ne hányódjanak, s ezzel vége volt a külső munkatársi kapcsolatnak az Előrénél… Öt évig voltam ilyen hatáskör nélküli fő-főinspektor. Minden évben beadtam az útlevélkérelmemet, és bizonyos idő elteltével rendesen megkaptam azt a belügynél rendszeresített levelezőlapot, amelyen lakonikusan közölték, hogy az igénylést nem hagyják jóvá. Így történt ’88 tavaszán is… Csakhogy: én megelégeltem ezt az állapotot, folyamatosan ideges voltam, sovány – alig hatvan kilós –, állandó bizonytalanságban és szorongásban éltem, levelet írtam a szekuritáté megyei parancsnokának, hogy kihallgatást kérjek tőle. Sikerült bejutnom ahhoz a rettenetes ezredeshez, aki közölte velem, hogy néha ők is tévednek: menjek át az útlevél-osztályra és vegyem át az útlevelemet. Jóindulatúan vagy csúfságból még annyit mondott, amikor elkísért az ajtóig, hogy: “Câteodată gura bate curul!” Amit kis fantáziával olyanformán fordítottam le magyarra, hogy: “Sokszor a szája miatt vernek az ember seggére!” Én akkorra már elváltam ugyan a második feleségemtől, de közel laktam hozzájuk, a lányom anyja szintén ott élt Szentgyörgyön, úgyhogy elmentem mindkettőjükhöz, és megmondtam, hogy kint fogok maradni, de a továbbiakban is támogatom majd őket kintről, ahogy tudom. Nehéz szívvel búcsúztam el tőlük, akárcsak a rengeteg baráttól és ismerőstől, a várostól, ahol életem addig eltelt ötven évéből több mint huszonötöt töltöttem – a szebbik felét, a javát –, és felültem a Balt-Orient Expresszre…

Egyből jelentkeztél az illetékes magyar hatúságnál, hogy maradni szeretnél?

Igen. Egy kis bőrönddel kerültem Magyarba, amelyben néhány ruhadarab volt, és egyetlen komolyabb értékem, egy verskötetem kézirata, amelyet azelőtt Egyed Péter próbált átverni a cenzúrán a Kriterionnál. Teréz húgom Békéscsabán volt színésznő. Ismertem néhány írót és költőt, pár szerkesztőt. Ennyi. Ezen kívül nekem sem pénzem, sem kapcsolatrendszerem nem volt. Úgy kezdtem abban, vagyis: immár ebben a rohadt magyarországi szocializmusban, hogy elmentem munkát keresni. Két nagy Mihály volt abban a korszakban: Czine Mihály és Ilia Mihály. Arra gondoltam, lemegyek Szegedre, hogy tanácsot kérjek. Szegeden semmilyen lehetőség nem volt akkor, viszont Iliának jó kapcsolatai voltak Kecskeméten tanítványai dolgoztak a megyei vezetésben. Gondoltam a Petőfi Népe című napilapnál, esetleg a Forrásnál számomra is kerül valami, s ha nem, akkor beállok valahová tanítani egy időre. Az történt, hogy felvettek kollégiumi nevelőtanárnak, a lakhatásomat biztosították, pár magyar órát is adtak volna, de végül az igazgató azt mondta, hogy nem nekem való munka, mert én úgyis elmegyek onnan – ismerte a nevemet, a munkáimat –, továbbállok, mihelyt találok valami szerkesztői vagy újságírói állást. Ügyes, barátságos ember volt, azonnal megérezte, hogy másfelé vágyódom. Visszamentem Pestre, és mindjárt be a Művelődési Minisztériumba, az Irodalmi Osztályra, ahol foglalkoztak a menekült írók elhelyezésével. Adtak valamennyi pénzt, talán háromezer forintot, de nem ez volt a legfontosabb, hanem valóban törődtek velünk. Egy osztályvezető azt ajánlotta, hogy menjek le Szombathelyre az Életünk című irodalmi lap szerkesztőségébe. Pete Györgyöt ismertem, a lap is, a hely is tetszett, de nagy baj volt, hogy nem tudtak lakást biztosítani. A kényszerű várakozás idején még Szigligetre is elküldtek, hogy alkossak, pihenjek, töltsem hasznosan az időt. Időközben lakás került – azért volt még akkor némi ereje és befolyása az Írószövetségnek meg az Irodalmi Alapnak –, kiutaltak számomra Újpalotán egy lakást, csak még munkahelyem nem volt. A Hírlapkiadó-vállalatnál regisztráltattam magam, ahonnan beajánlottak a Ganz-Danubius Művek üzemi lapjához. Két hónapig ott voltam, aztán az Esti Hírlaphoz hívtak rendes állásba. Az Esti Hírlap – szocialista bulvárlapként – viszonylag jó volt, a munka tetszett, és a fizetés sem volt rossz. Két évet dolgoztam ott, de úgy, hogy közben a Népszavában is publikáltam. Az akkori Népszavában! Ez még emberhez méltó újság volt, ahol Tamás Menyhért, Kiss Dénes, Kósa Csaba szerkesztette az irodalmat. Írnom lehetett a Film Színáz Muzsikának, mert Apáthy Miklóssal és Ablonczy Lászlóval kerültem meglehetősen közeli kapcsolatba. Ez az az időszak volt, amikor a sajtópiac átrendeződött és kialakultak az új erőviszonyok, pártok mellé-köré-mögé csoportosultak bizonyos média-érdekeltségek. Számomra ez teljesen ismeretlen terep volt. Én természetszerűen jobboldalinak határoztam meg magam, a népi, a nemzeti irány vonzott, úgyhogy 1991 márciusában átmentem a frissen induló Magyar Fórumhoz. Csurkát ismertem, azt is tudtam, hogy az MDF-en belül egy radikálisabb vonalat képvisel, de engem a hetilap vonzott, illetve az, hogy ott nem volt olyan rettenetes taposómalom, mint a napilapnál. Szerkesztgettük a lapot, de hamarosan kiderült, hogy, bizony, betegesen erős a tekintélyelv és az értelmetlen fegyelem. Már nem emlékszem, hogy Csurka, Kósa vagy valaki más volt, aki bevezette, hogy reggel kilenctől délután ötig bent kell ülni a szerkesztőségbe, de jelenléti napló volt, és kérezkedni kellett akkor is, ha éppen az OSZK-ba akartam elmenni. Mondtam, hogy ez nem tesz jót a lapnak! Mozogni kell, kimenni az emberek közé! Kintről kell hozni a témát! Egyszer történt egy érdekes eset. Bejött Pusztai János, az író, aki Nagybányáról került át Magyarországra, ott ténfergett a szerkesztőségben és órákig ült a Kósa Csaba nyakán. Bizonyára megunta ezt Kósa, és megkért, hogy vegyem át tőle Jánost, s vigyem el valahová beszélgetni – megjegyzem, hogy Pusztai írogatott a Fórumba, tisztességes külső munkatárs volt, nem illett csak úgy kidobni – elmentünk egy közeli kocsmába, bort ittunk, zsíros kenyeret ebédeltünk, vissza sem mentem a munkahelyemre. Mi történt másnap? Írásbeli figyelmeztetést kaptam, hogy engedély nélkül elhagytam a szerkesztőséget! Ekkortájt kezdtem észrevenni, hogy milyen helyre kerültem! Szép lassan rájöttem, hogy hol vagyok! Fél évig bírtam a Fórumot, aztán elmentem a Magyar Nemzethez, mert ott éppen olyan átszervezés volt, hogy engem is hívott, személyesen Pethő Tibor és Kristóf Attila. Ez augusztus elseje volt. Eltelt az a hónap, el a szeptember is, de közben kiderült, hogy a Nemzet már magántulajdonban van, és a tulajdonosok döntik el, hogy kit foglalkoztatnak. Nem kerültem ott státuszba, de Vödrös Attila és Fábián László jóvoltából októbertől felvettek az Új Magyarországhoz, a külpolitikai rovathoz. Egy csendesebb fél esztendő következett megint. Közben – Köteles Pál halála után – 1992-ben átmentem az Erdélyi Magyarsághoz. Meggyőződésből, hivatástudatból vállaltam annak a negyedéves kiadványnak a szerkesztését, tulajdonképpen olvasószerkesztő és amolyan mindenes voltam. Ott 1993 elején elfogyott a pénz, a lap kiadása akadozni kezdett, és én megint állás nélkül maradtam. Magyarországi életem során soha nem volt meglepő az ilyen váratlan munkanélküliség, de még tűrhető volt a helyzet, mert külsősként, ide-oda dolgozgatva meg lehetett élni a honoráriumokból. Nem voltak ennyire rettenetesen elkülönülő táborok. 1992-ben és 1993-ban a Népszabadságnak is írtam. Érdekes, hogy a Magyar Fórumban én tavalyig – 2007 nyaráig – rendszeresen közöltem, noha cenzúrázták is az írásaimat. 1995-ben megtudtam, hogy korkedvezménnyel elő-nyugdíjba mehetek. Beadtam a papírjaimat, és megkaptam az ellátmányt. Azóta nyugdíjas vagyok, és megszabadultam a kényszerű munkakereséstől. Nem tudnám egykönnyen felsorolni, de nem is akarom fárasztani az olvasót, hogy hány lapnak voltam közben még a munkatársa. 1996-ban ismét lapot alapított a Magyarok Világszövetsége – ez a sokadik próbálkozás volt –, de ez sem maradt fenn egy évnél tovább…

Ebben a néhány mondatban sűrítve benne van a rendszerváltozás utáni magyar sajtó története. Ennyi elég lesz itt belőle! Beszéljünk inkább arról, hogy te elsősorban költő és prózaíró voltál és vagy azóta is, hogy eljöttél Sepsiszentgyörgyről!

A Zrínyi Kiadó adta ki a Lelkek világhuzatban című verskönyvemet. 2001-ben ösztöndíj-pályázatot hirdetett az NKA, amelyen én is elnyertem egy féléves ösztöndíjat. Akkor ősszel kezdtem el írni a Medrében él című regényt. Kezdetben négyszáz oldalasra terveztem, megvolt a fejemben az egész, tudtam, hogy honnan indul és hová jut el, hogy “menyen” a főtéma. Egyezer száztizennyolc erdélyi flekk lett belőle. Két testes kötet. Nem hagytam el a lírát sem. De esküszöm, hogy ebben a regényben is több a líra, mint sok mai verseskönyvben!  Megboldogult öreg barátom, Szász János mondta volt egyszer, hogy jó regényt csak költő tud írni, és sorolta is a világirodalmi példákat… Szász János! Hogy’ szerettem én az öreget! Egyszer azt mondta, hogy könnyű nektek, szépen, gyönyörűen írtok, írhattok is, mert ti székelyek vagytok, s magyarok, de nekem ezt vállalnom kellett!

Hetednap után címmel jelent meg egy verseskötetem. Aztán az Unokás zsoltárok. 2006-ban. Az Időrianás című regényemmel különdíjat nyertem az Irodalmi Jelen regénypályázatán, 2007-ben, ezt ki is adta Böszörményi Zoltán.  Volt még közben egy kész verseskötetem – mikor nincsen nekem? –, amelyre két évig senki nem akart támogatást adni, azt a MASSZI adta ki végül, Foltozott szivárvány a címe… Mély fájdalommal jelentem, hogy a múlt héten – a beszélgetésnek ez a része 2007-ben készült – fejeztem be egy újabb verseskötetet, itt van az asztalon, s úgy nézek rá, mint egy döglött békára…

Miért?

Megvan. Rendben van. Most éppen azon gondolkodom, hogy hová pályázzak? Töprengek, hogy kinek adjam oda? Nem politika. Nem publicisztika. Ez egy rendes verseskönyv. Közben írtam Amiért nem írok naplót címmel egy esszékötetet. Műfaja szerint: könyv-esszé. Ez a kézirat több mint egy éve ott van a Timp Kiadónál. Mondhatnám, hogy anti-napló, de egyetlen esszé, százhetven flekkes. Tavaly ősszel írtam még egy új regényt, amelynek az a címe, hogy a Tárca nélküli apa. Ezt a marosvásárhelyi Mentor Kiadóra bíztam. Három kész kötetem van. És csömöröm. És irtózásom. Elmondhatom, hogy éltem két országban, de egyik sem volt hazám. És éltem két rendszerben. És undorodva gyűlölöm mind a kettőt.

Hadd mondjam el, hogy azért öröm és elégtétel is akadt mostanában. Publicista mivoltom révén ért egy nagyon kellemes élmény: 2006-ban levelet írt nekem egy akkor nyolcvanhárom éves, Nyárády Elemér nevű ember az Egyesült Államokból, aki évtizedek óta olvassa az írásaimat – a publicisztikáimat! –, és bevallotta, hogy egyik nagy vágya még az életben, hogy találkozzék velem, hogy beszélgessünk és költsünk el együtt egy vacsorát. Mondtam, hogy ennek semmi akadálya, illetve csak annyi, hogy valakinek utaznia kell; vagy ő jön ide, vagy én megyek ki Amerikába. Hamarosan küldte a meghívót és a repülőjegyet. Kimentem. Megejtettük a beszélgetést és vacsoráztunk is. Azért hangsúlyozom, hogy publicistaként mehettem, mert amikor átadtam ennek a távolban élő barátomnak és hűséges olvasómnak egyik verseskötetemet is, csalódottan félretette, és mindjárt megjegyezte, hogy ugye ez nem komoly, mert ő úgy tudja, hogy én egy normális ember vagyok…

Nafene! Írtál verset mostanában?

Hogyne írtam volna! Egyelőre javíthatatlan vagyok. A címe: A fájdító világ. Mottója: Cserge alatt, kenderlepedőn. Íme egy részlet belőle: „Úgy van, hogy a holtak mind egyenlők./ A haldokló az még vergődve lázad./ Lerágja a vakolatot, deszkát./ Sietve meszelné ki még a házat.// Hidegleléssel vívódott az éjjel./ Most rakott a tűzre. Egyéniség./ Minden bilincsét épp most tépné széjjel./ Hasmánt kúszva is hallgatna misét.// Nyavalyáit mind most szórná szerte/ érdemben a fájdító világra:/ –Vegyétek és egyétek! Ez volt a testem/ s a lelkem se repesett hiába!”

Hol éreznéd jól magad, ha el tudnál vonatkoztatni mindentől és egy álmod valóra válna?

Ha gazdag lennék, ha gazdag lenne a fiam, vagy a lányom, akkor azt mondanám, hogy segítsenek haza, hazamenni innen! Haza! Igaz, hogy a lányom Magyarországon él két unokámmal. A fiam pedig Szentgyörgyön, s nekik is gyermekük van. Hova is menjek? Hol van az a haza?

Epilógus az “emigráns” léthez (2013)

Czegő Zoltán 2010-ben visszamenekült Sepsiszentgyörgyre. Úgy látta, úgy érezte, hogy számára a Magyarországon való “levés” már nem jelent semmit, hiszen sokkal tartalmasabb és értékesebb éveket tud azon a vidéken eltölteni, amely ifjú- és fiatal férfikorát oly jelentékenyen meghatározta.

Úgy, onnan folytatta, ahol abbahagyta, hiszen huszonkét esztendő hosszú idő, nagyon meghatározó szakasz lehet egy ember életében, de mindennél fontosabb, hogy az ember megtalálja a feladatát és a munka is őt. Csakis így lehet értelme az életnek húszévesen, s később is, ötven, majd hetvenévesen, és azután is.

Czegő hazatalált. És termékenyebb, mint valaha.

Simó Márton