Kuchta – fény- és térjátékok

Kuchta Klára

Kuchta Klára 1971 óta Svájcban él. Dacára annak, hogy majdnem négy évtizedet töltött többnyelvű és a magyartól idegen nyelvi környezetben, egy percig sem tartotta hátrányos vagy helyesebben: előnytelen helyzetű képzőművésznek magát, hiszen épp amiatt hagyta el a kádári Magyarországot, mert itt érezte azoknak a gátaknak a jelenlétét, amelyeken lehetetlennek vélte az átlépést. Nyugaton már a kiérkezését követő hónapokban majdnem azonnal be tudott kapcsolódni az ottani képzőművészeti mozgalmakba. A ’70-es években több európai és tengerentúli országba eljutott, neves galériák fogadták be a munkáit, és viszonylag korán jutott komolyabb megrendelésekhez is. Olyannyira következetesen alkotott, hogy pár év alatt Svájcban felküzdötte magát a legnevesebb és legismertebb képzőművészek köreibe. Magyarországon – akárcsak Erdélyben – kevésbé ismerik az alkotásait, bár eléggé ritka „megszólalásai” itt is igencsak emlékezetesek: 1993-ban a budapesti Vasarely Múzeumban láthattuk egyéni tárlatát, 2004-ben Ibolyán túli energetikus tér címmel, legutóbb pedig a VIII. Nemzetközi Fény Szimpózium keretében – amely része volt Pécsett az EKF 2010-es programsorozatnak – július 28-án megnyitott kiállításon szerepelt munkáival. Ez a beszélgetés kisebb-nagyobb megszakításokkal három helyszínen, bő két év alatt – Genfben, Budapesten és Budakeszin – készült 2010. nyara és 2012. ősze között.

Az interjú sajátossága, hogy úgy a kérdező, mint a megszólaló a beszélgetések idején – mind a három alkalommal, bár csak a legelső találkozás történt Genfben – Magyarországon kívülre helyezi magát.

Én azt tapasztaltam, hogy az Ön munkái nem maradandóak. Sőt: igen gyakran megfoghatatlanok, mert anyaguk a fény.
Legalább tizenöt évig volt egy textilmunkám egy bankban, de közben kicserélték az igazgatót, aki azonnal átrendeztette az irodákat. Egyébként harminc éve ezt tapasztalom, változik az ízlés, cserélődnek a generációk. Ilyenkor a munkák bekerülnek az alagsorba, a pincébe. Odamegyek, borzasztó nagy felhajtást csinálok, felborzolom az idegeiket, mert nem lehet másképp, mert egyszerűen nem foglalkoznak azzal, ami a kezükbe kerül, annak ellenére, hogy gazdasági szakemberek, akik pénzzel, a mások pénzével foglalkoznak… A háromdimenziós fali textillel kezdtem. Az ötleteim Magyarországon majdnem mind megvoltak, de a kivitelezésükre már itt kint került sor. Ez egy olyan időszak volt, amikor be kellett fejeznem egy gondolatot. Utána oszlopok következtek, amelyek már igazából a térben vannak. Nyolc oszlopot csináltam.

Kuchta Klára életművének csak egy töredéke marad fenn látható formában

Egy-egy oszlop tömege ötven kiló volt, tehát hatalmasak, egy múzeumi kiállításra készültek. És miután megérkeztem a térbe, amelyre nemcsak úgy rájöttem, hanem meg  is találtam, mivel én textil-szakot végeztem, s addigra abban a műfajban és anyagban úgy éreztem, hogy immár mindent megvalósítottam, tovább nem érdekelt… És ezek az oszlopok nagyon nehezek voltak… Azt tanácsolta az orvosom, hogy keressek egy másik anyagot, másik technikát, amelyik sokkal könnyebben kezelhető, mert, ha nem, ebbe belerokkanok… Ez olyan munka volt, mintha követ faragtam volna… Pedig nagyon szerettem, hiszen a textilhez komoly ismeretek kellenek, s ez nem csak művészet, hanem mesterség is. Amikor eljöttem Magyarországról, akkor már egy olyan tudásom volt az anyagot illetően, hogy bármit kérhettek tőlem, azzal képes voltam megküzdeni.
Miért jött el Magyarországról?
Férjhez jöttem. Hivatalosan. Meg kell jegyeznem, hogy a Kádár-féle rendszerben egyáltalán nem találtam a helyem… Szakmai és anyagi gondjaim egyaránt voltak. Emlékszem, hogy főiskola után valami 1900 Ft körüli tervezői díjat kaptam, amiből nyersanyagot is kellett vásárolnom… Menjünk vissza egy kicsit az időben! Én csak 1963-ban kezdhettem meg az egyetemi tanulmányaimat, holott már 1960-ban vagy ’61-ben is felvehettek volna. Nem volt elég jó a származásom. Azt mondták az főiskola tanulmányi osztályán – főiskolának hívták, de akkor is egyetem volt –, hogy menjek el két évre a termelésbe, ismerkedjem a dolgozó néppel, végezzek valamilyen fizikai munkát, s ha megállom a helyem, ha érdemesnek mutatkozom arra, hogy a pártállam ösztöndíjban részesítsen, akkor majd tanulhatok. Én az Iparművészeti Múzeum pincéjében ismerkedtem a munka világával… Nem is volt olyan rossz hely, mert ott ismertek, és kíméltek, ahogy tudtak. Hiába jártam Páczay Pálhoz felkészítőkre, hiába mondták, hogy tehetséges vagyok és rendelkezem a megfelelő tudással, nem vettek fel, pedig letelt volt már a két év. Emlékszem, hogy a második felvételi után ott látták a nevem a bejutottak között. Valaki szólt, hogy menjek be, de amire odaértem, már leszedték azt a papírt a hirdetőtábláról. Kellett a hely valaki másnak, aki nálamnál „érettebb” volt, vagy egyszerűen: protekciója volt a minisztériumban. Akkor hivatalos úton is jöhettek ilyen utasítások, nem lehetett ellenük semmit sem tenni. Ott bosszankodtam és sírtam a folyosón, amikor meglátott a tanulmányi főosztályvezető, egy nagyon fontos elvtárs. Megkérdezte, hogy mi a baj? Én elmondtam, hogy leszednék a nevem. Megnyugtatott ez a nagyon magas beosztású valaki, hogy a következő évben megkezdhetem a tanulmányaimat. Tényleg így történt. Ösztöndíjas hallgató lehettem. Végig jól haladtam, mert féltem attól, hogy hibát találnak bennem, meg amiatt is, hogy deklasszált elemként megbélyegeznek. Nem akartam sem magam, sem a családomat újabb tortúrának kitenni. Diploma után a Kézműipari Vállalathoz kerültem. Ott fő feladatunk volt a különböző állami intézmények, minisztériumok ellátása faliszőnyegekkel. Emlékszem, hogy Dobi elvtársnak is kellett egy nagy szőnyeg. A gobelin-készítés volt a feladatunk… Így jutunk vissza az 1900 Ft-hoz… Beszélgettünk a főmérnökömmel, aki elmondta, hogy 2900 forintja van havonta, és azzal vigasztalt, hogy nekem soha nem lesz annyi… Abban az időben nagyon sokan elhagyták az országot. Ki ilyen, ki olyan módszerrel, és nemcsak a vezetők gyermekei, akik már akkor is nyugati egyetemeken tanulhattak, ha akartak, hanem egyszerűbb sorból való és mindenféle hátszél nélküli fiatalok… Hivatalosan jöttem ki, de mihelyt megérkeztem, éreztem, hogy megszakadt a másik világ felé a kapcsolat, hiszen akkor még igencsak dúlt a Kelet és a Nyugat közötti irgalmatlan ideológiai harc. Azt is tudtam, hogy lehetnek bármilyen körülmények, élhetek viszonylagos jólétben – mert én megúsztam a lágeréletet és a több országban való állampolgárság- és egzisztencia-keresést –, de éreztem, hogy művészként is csak nagyon nehezen fogom megtalálni a hangomat és majdnem lehetetlennek tartottam, hogy megvalósítsam az elképzeléseimet.
Voltak nyelvi gondjai?
Németül – pontosabban osztrák tájszólással – elég tűrhetően beszéltem, franciául azért kellett megszólalnom, mert itt francia területen éltem, az angolt pedig a nemzetközi érintkezésben kellett használni. A családunk felvidéki származású, nálunk egyáltalán nem okozott nehézséget a két-három nyelv párhuzamos használata. Kezdetben azonban nem találtam a szavakat, kevertem a nyelveket, olyanformán beszéltem, mint a zsidók. Egyébként eléggé megviselt ez a többnyelvűség. A mai napig is érzem a terhet, mert, ha magyarul beszélek, akkor is előre meg kell fogalmaznom a mondanivalómat. Keresem a szavakat. Ezt azzal magyarázom, hogy én nem vagyok egy nagy nyelvtehetség…Túléltem és túlélem ezt a mai napig, de azért majdhogynem „elvárom” mástól is, hogy beszéljen három-négy nyelvet. Svájcban, nyilván, mert ez itt így természetes. Óriási kárt okozott a Kádár-érában, hogy a nyugati nyelveket jószerével betiltották. Három évtizedig tartott ez a bezártság, s a hatása mindmáig érződik. Természetesen ez alól kivételnek számítottak a vezetők gyerekei, ahogy valamilyen úton-módon – főleg a nyolcvanas években – mégiscsak szép számban kijutottak külföldre, s ez nemcsak Moszkvát jelentette, hanem sokuk számára Nyugatot is, az annyit átkozott kapitalista országok egyetemeire küldték ki őket… Nagyon keményen dolgoztam, hogy túléljem, mert elhatároztam, hogy ha naponta csak fél liter tejet iszom, akkor is életben maradok, s az a legfontosabb, hogy szabad vagyok, és meg tudom csinálni azt, amit elképzeltem. Ilyen következetesség és elszántság nélkül egyébként nem vittem volna semmire. Ez nagyon lényeges volt.

Fényinstalláció - 1992-1993

Hamar felfedeztem, hogy itt kint pályázni kell. Elég sokat pályáztam, és nyertem is. A nagy munkáim mind így valósulhattak meg, megrendelések alapján készítettem el őket. Egy-egy projekt annyit hozott, hogy azok tiszteletdíjából meg tudtam élni. Egy-két, néha három évig futottak a projektjeim. És elég sokat utaztam, bejártam a világot.
Melyik országokban fordulnak elő a fennmaradt munkái?
Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában és – természetesen – Magyarországon… Hadd folytassam inkább ott, ahol az imént abbahagytam… Szóval azt ajánlotta az orvos, hogy válasszak valami könnyebb műfajt. Nekem eredetileg fekete hajam volt. Divat volt a hetvenes években lófarkat viselni, s nekem megvolt a levágott hajam egy dobozban. Nekiálltam, és ezt lófarkat szétbontottam és elkezdtem a saját hajamat szőnyegbe szőni… Amikor a galériám vezetője, aki engem ki szokott állítani, azt mondta mindjárt, hogy őt ez a téma nagyon érdekli. Ez 1973-74-ben történt. Én azonban úgy éreztem, hogy a téma számomra nem annyira fontos, gondoltam, hogy lesz ebből két-három munka, s inkább az alapanyag kezdett vonzani: a haj maga, és az, ami az emberhez kötődő haj mögött van… A haj témáján keresztül én az egész emberiséget meg tudtam mutatni, kultúrájában, civilizációjában, vallási és történelmi vonatkozásban egyaránt. Egy félévnyi jegyzetelés és könyvtárazás kellett ahhoz, hogy rájöjjek a lényegre. A haj, mint “object”, az már megvolt, megszőttem, megtörtént, de magára a haj tematikájára tíz évet adtam magamnak. Öt országba jutottam el – Svájcot nem számítva – Franciaországba, Belgiumba, Németországba, Ausztriába és Olaszországba. Kérdéseket tettem fel az embereknek a hajjal kapcsolatban, hogy mi az, ami érdekli őket, bementem a fodrászokhoz, statisztikai tablókat készítettem, amit aztán négy év múlva, 1978-ban állítottam ki Brüsszelben, majd 1979-ben Antwerpenben… Egymás után következtek a nagy múzeumok. Bizonyos értelemben ez egy bolondéria volt, de akkor a konceptuális művészet, a performance még új volt… Szenzációként hatott, hogy bementünk egy múzeumba, hajat vágni és a hajat kicserélni az emberek között.

Lézer-napóra - Genf, 1997

Antwerpenben kétszínű hajam volt és elkezdtem tincsenként levágni és kicserélni. Az volt a lényege a performance-omnak, hogy odamentem egy emberhez és megkérdeztem, hogy levághatok-e egy tincset a hajából, és cserélhetek-e? Az volt a döntő, hogy működik-e köztünk a kommunikáció vagy sem… Ez indította el a tízéves munkámat – amihez három év előkészület kellett –, meghívtak az 1978-as velencei biennáléra, ami nagy lökést jelentett, mondhatnám úgy is, hogy hatalmas szakmai lórúgás volt, mert ott meggyőződhettem, hogy az egésznek van értelme, mert nagy volt az érdeklődés. Pierre Espagni művészettörténész, aki többször meghívott engem különböző helyekre – ő a nouvelle realisme, az új realizmus egyik kezdeményezője, Eve Kleinekkel egy csoportot alkottak Nizzában… Olyan témakörbe kerültem be, ami szenzáció volt abban a pillanatban. Valószínű, hogy sokan hülyeségnek nézték, de azért szórakoztató volt. Elkezdődött egy évekig tartó performance-sorozat… Engem mindig a kommunikáció érdekelt. Bevontam a nézőket. Létrejött a dialógus, ami vagy fontos volt, vagy éppenséggel semmi értelme nem volt, de abból is lett egy eredmény, ám soha nem történt meg az, hogy negatívba váltott át az egész… Az emberek érdeklődtek. Azóta a performance nagyon felhígult, és nincsen meg az a koncentráltsága, ami akkor. Videoszalagokon vannak meg ezek a performance-ok, olyan szalagokon, amelyeket ma már szinte lehetetlen lejátszani, mert, ha a technikusok időnként nem játsszák le, ha nem mozgatják meg, akkor a szalagok összetapadnak, és örökre eltűnik róluk az információ… A velencei meghívásom a “velencei szőke” miatt történt… Ha nem lett volna a témaköreim között egy ilyen nagyon fontos kultúrtörténeti kérdés, akkor valószínűleg nem hívnak meg. Ez nagyon ment abban az évben, a New York Egyetemről jöttek és ők szervezték ezt a kiállítást a Palazzo Grasiban, ahol én egy egész emeletet kaptam, s ahol a velencei szőkítés folyamatát mutattam be saját magamon. Reggeltől locsoltak. Megvolt a maga rituáléja, Pietro Bembo, aki írt róla, hogy a velencei kisasszonyok kint ülnek a teraszon és a szolgálók locsolják a hajukat, és milyen vízzel: azzal, amit a kanálisból szereztek, s miből van a kanális vize, nagyon sok pisi van benne, és még hozzátettek valamennyi borjú-vizeletet is. Innen származott az ammóniák, ami kivilágosította a hajukat, és mivel a velenceiek genetikai összeállása is ilyen, szőke: nagyon sok a normann és nagyon sok az északi germán és a szláv összetevő benne. Eléggé nehéz volt egy római fekete vagy sötét hajat szőkévé változtatni. Ez az egész egy nagy kulturális lépés, ami civilizációs vagy egyszerűen divat kérdése, s ami nem véletlenül alakult ki. Tiziano, aki külön foglalkozott ezekkel a szép figurákkal, aztán már Heine is belekerült, de én ezt felgöngyöltem, már amennyire hozzájutottam a forrásmunkákhoz. Tulajdonképpen minden performance-om egy szerteágazó történettudományi kutatással kezdődött. Mindennek megvolt az alapja, a hajvágásnak is… Ebből alakult ki aztán a skalp kérdése… A tízéves programomat felbontottam három nagy területre: a szőkeség problémájára, a skalpra kérdéskörére – ami a nyugat-kelet érintkezésből, az indiánok és fehér emberek találkozásából származtatható –, illetve a harmadik: a Sámson-téma. Egyébként ez volt a legkoncentráltabb, s nemcsak azért, mert a Bibliában elég sokat írtak róla, hanem amiatt is, mert sok szempont mentén foglalkoznak véle. Benne van a Sámson-témában a nő-férfi, a férfi-férfi viszony, aztán igencsak erősen a háború és a béke problematikája is, valakinek a fizikai tönkretétele, meg az árulás ténye, ami igencsak humán eredetű gyarlóság… Ez egy olyan emberi és karakterbeli lehetőséget adott, amelyet egyik téma sem, még a velencei szőke sem. A szőkeség esetében két évet adtam arra magamnak, hogy közben én váltam szőkévé, miután Velencében már félig szőke lettem, utána – 1980-ra – teljesen fehér-szőkévé halványodtam, ami iránt egyébként a mai napig is napig is érdeklődnek. Et le blonde perfection címmel zajlott le a performance-om, és Pierre választotta, mert a velencei biennálén azt a választ kaptam vissza, majdnem mindenki azt mondta, főleg a férfiak, hogy “szőkének lenni maga a tökéletesség”… Ez annyira érdekelt, s hogy ennek utána tudjak járni, saját magamon kellett kipróbálnom, hogy mi történik azzal az illetővel, aki teljesen szőkévé válik… A nagy dívák Catherine Deneuve, Marilyn Monroe eredetileg mind barnák voltak, de szőkékként csináltak karriert, így maradtak meg a köztudatban… Egyáltalán: hogy jut el az ember a szőke népességgel való keveredéshez, a népmesék, a mondák királylányaihoz, akik mindig szőkék voltak… Egyetlen kivétel van: Hófehérke… Rendkívül érdekes, mind tudatalatti, pszichikai dolog… Úgy elviharzott ez a tíz év, mint egy pillanat…
A performance-ok kellékeit most előveszi és felfrissíti?
Nem. Ezek a munkák már mind múzeumokban vannak. Maguk a közgyűjtemények veszik elő időnként. Vissza a szőkeséghez… Két performance-om volt. Az egyik a paróka. Egy évig gyűjtögettem a különböző apróhirdetéseket is, hogy mit akarnak az emberek a hajukkal, a bajuszukkal. Manapság már olyan színűvé változik egy ember, amilyenné akar. Körbeültettem magam parókákkal, és minden egyes hirdetés, ami a szőkére vonatkozott – például: „28 éves, gyönyörű szőke vagyok, ilyen és ilyen férjet akarok…”, vagy „két diplomás, eredeti szőke, zöld szemű, 35 éves hölgy korban megfelelő férfival ismerkedne…”) A sokból a kilenc legőrültebbet választottam ki, és minden egyes hirdetésre kicseréltem egy parókát. Úgy fejeztem be a performance-ot, hogy parókák vettek körül… Akkor még nem voltam igazi fehér szőke. Az az igazi a berni múzeum tulajdonában van. Kétéves szőkeségemnek az eredménye, hogy – amikor egyre világosabb lett a hajam – kiderült, hogy szép lassan elkezdtek másképp viselkedni velem a férfiak, s úgy általában az emberek is. Átéreztem azokat a dolgokat, amelyekről azelőtt csak olvastam, hogy ez történt, meg az történt… Nyilvánvaló, hogy Katherine Deneuve, mint szőke, soha nem fogja elmondani, hogy mit érez… Nekem viszont nagyon érdekes volt, hogy saját magamban búvárkodva észlelhettem az engem körülvevő emberek változásait. Anikor észrevettem, hogy ennél már szőkébb nem lehetek, hiszen tulajdonképpen már fehér volt a hajam, akkor egy performance-ot csináltam: azt volt a tervem, hogy ülök egy tükör előtt, fésülködöm és egyáltalán nem vagyok magammal elégedett… Egy tulajdonképpen barna karakterű ember nem lehet akárhogyan szőke, ott egy nagyon erős átlényegülésnek kell lennie… És széttöröm a saját magam tükörképét… Ez található a berni múzeumban… Ezek mind barna nők voltak…
A mai magyar köznyelvben van egy olyan szójárás, amikor egy nő azt mondja magáról: nagyon szőke voltam, akkor beismeri, hogy elkövetett egy marhaságot vagy beismeri, hogy számára valami felérhetetlenül magasan van…
Igen. Ez kifejezetten pejoratív. Annyira erőszakolták, hogy ez lett belőle. Emlékezzünk csak vissza Juhász Gyulára és az akkori szőkeségre, Annára. Az Anna haja búza-szőke volt, ami nem is számít mai szemmel igazi szőkének… Vagy a kese-szőke, ami már-már a barnába megy át…

Fényinstalláció - enegetikus tér a Kiscelli Múzeumban, 1992

Talán északon létezik olyan igazi “gyári-szőke”, amiről sokan azt hiszik, hogy az az igazi, de a nők hajának színét ott a nap szívja, tulajdonképpen oxidálja… Az a legszörnyűbb, amikor egy barnába szőke csíkokat festenek, ha melírozzák valakinek a haját…
A szőkeség, s az elégedetlenség, az összetört tükör után mi következett?
Mi következett volna: a fény! Úgy találkoztam a tükörrel és a fénnyel, hogy jobban megnéztem a fényt, amely előttem volt. Nem is egy tükör volt, hanem több, amelyek egymásnak voltak fordítva, hogy a multiplikáció kijöjjön. Andy Warhol is mindvégig ezt a multiplikációt használta nagyon nagy sikerrel… Visszatérve az 1979-ben összetört saját magam arcképéhez: az egy nagyon veszélyes dolog volt… Majdhogynem babonás vagyok. Ugye van egy olyan hagyomány, hogy amennyiben összetöröm a magam képmását, akkor önmagam is tönkreteszem… Pszichológusok mondják ezt nekem, amikor ez történt… Meghívtak az Ernst Múzeumba, Budapestre, 1986-ban, de akkor már nem törtem tükröt. Ki kellett az utcára menni és keresni egy embert, aki pénzért elvállalta… A patinás Ernst Múzeumban volt a kiállításom, ahol az összes installációimat bemutatták, videó-tornyokat, nagyon sok tükröt tudtam használni, minden, ami akkor volt, és már az első igazi fény-munkám is megjelent… Aztán a fényösszetevés és a fény kivonás jött… A három alapszín problematikájával foglalkoztam. Akkor állítottam ki a Székesfehérvári Múzeumban is. Ez 1986 októbere és 1987 januárja között zajlott le. Ettől kezdve már csak a fénnyel dolgozom. Volt még egy performance-om a Sámsonnal, de bennem akkor már másfajta gondolatok fogalmazódtak meg. Mondjuk, ha valaki zsidó származású volt, az a performance kapcsán a hajvágásról nem is akart hallani! Főleg az idősebbek, azok, akik megjárták a lágerek poklát, bár általában azok a zsidók viselkedtek olykor ellenségesen vélem, akik ebből kimaradtak, többnyire csak megjátszották a sértett önérzetet… Úgy vettem a hajat a fodrászoktól, de tudnom kellett, hogy frissen vágta, és annak helyi emberektől kellett származnia… Aztán ráálltam a szintetikusokra, mert sok fölösleges támadási felületet hagytam magamnak… Érdekes, hogy Szombathy Bálint, aki maga is nagy performer, többször hívott az utóbbi években, de nem vállaltam. Azt tartom, hogy a performance világa a fiataloké, azoké, akik a teljesítőképességük csúcsán vannak. Ha egyáltalán foglalkoznék véle, akkor az öregség élményén át, a ráncoktól kiindulva kellene megközelíteni az arcot, vagy talán a véges, az élet utolsó fázisaiban vergődő emberi testről lehetne benne szó, de egyrészt: én fiatalkoromban éreztem jól magam performerként, másrészt meg nincsen hozzá kedvem, és ami a leginkább fontos: nem érzem még annyira öregnek magam…

Installáció a Kiscelli Múzeumban

Én most már jó ideje a fény világában élek. Alig vártam, hogy befejeződjék a hajnak szentelt tíz esztendő. A fényben megtaláltam azt a rendkívüli anyagtalanságot, amit bárhol el tudok készíteni, nem szenvedek annyit, mint a szőnyegeimmel, hogy nem tudom felgöngyölni, s nem tudom később mi lesz a sorsuk. Ahhoz a keleti és a keresztény filozófiához érzem közelállónak magam, amely arra szólít fel, hogy az ember távolodjék el az anyag világától. És ezt élem meg, amióta a fénnyel foglalkozom, és ez egy akkora szabadságot jelent nekem, hogy bárhová elutazhatok, mindenütt meg tudom valósítani az elképzeléseimet. Az a lényege a fénynek, hogy szakrális vonatkozásban is egy olyan terület, amely az ember lelkét fogja meg. Egy képnél nagyon sokat kell tudni, hogy úgy megfogja az embert… A fénnyel kapcsolatos kutatásaimat úgy kezdtem, hogy megnéztem, hogy a különböző kultúrákban milyen szerepet kapott a fény, milyen technikai felkészültség volt a fényhez, és milyen hozzá a mai viszonyunk. A napórában találtam meg a tökéletességet, hiszen a középkori arab világtól kezdődően egészen napjainkig jelen vannak az életünkben. Az arab kultúrában nagyon fontos a IV. és a VII. század közötti időszak, ami után – az már a saját drámájuk – ismét visszasüllyedtek egy primitívebb állapotba. A napóra egy olyan objektum, amely kimutatja egy adott civilizáció nívóját. Én a napóra esetében aztán eljutottam a lézerig. Azt a napórát, amely a Genfi-tó partján volt látható, majdnem kilenc évig készítettem, de ez azért tartott ilyen sokáig, mert minden részéhez meg kellett találnom a megfelelő szakembereket, a mérnököt, a fizikust, beleértve azt is, aki megvalósítja benne a lézer-technikát is. Ez egyébként annak idején világszenzációnak számított, mert ilyent azelőtt senki nem épített. A genfi óragyárosok is felkapták a fejüket, amikor előálltam az ötlettel, végül a Piaget Watches & Jewelery tulajdonosa vállalta magára a költségek kifizetését. Az első négy évben, amikor a CERN-ben dolgoztam, a zürichi mérnöki kamaránál, illetve a lausanne-i egyetemen, akkor saját magam finanszíroztam a kiadásokat. El kellett jutnom bizonyos szintre, hogy a város komolyan vegyen. 1996-ban kaptam a levelet, hogy megvan a pénz, és három hónap van arra, hogy befejezzük a véglegesítést. Ekkor már megvoltak az alapdolgok, a gyár is. Túl rövid idő volt ahhoz, hogy egy fantasztikus dolgot csináljak, és meg voltam győződve arról, hogy – és ez volt a lényeg –, hogy akikkel én együtt dolgoztam, azok mindannyian tökéletes szakemberek, és amit most fogunk csinálni, az muszáj, hogy megtörténjen, holott előzőleg ennek nem volt semmilyen prototípusa, ami alapján ezt kivitelezni lehetett volna. Akkor egy szakmai szindikátust kellett keresni, és megtaláltuk, a Jóisten is segített. Nem tudom, másképp ilyen rövid idő alatt nem lehetett volna ezt megvalósítani. Egy olyan fiatal mérnököt találtunk, aki Neuchatel környékén nyitott egy gyárat, ahol próbálkozott azzal az új technológiával, amit Németországban hoztak létre, olyan üveget szeretett volna készíteni, amivel az én elképzeléseimet is meg lehetett valósítani.

Fényinstalláció - vázlat, 1995

Megmondta, hogy ilyen nagy méretet még ő sem állított elő, akkora kemencéje nem is volt, hogy ezt elbírja, szeletenként kellett legyártani. 12 tortaszeletből áll össze a kör, és azon van 3 m mélyen van a lézer-szív, a technikai motor. A szilikátosnak is egy új dolog volt. Úgy készült el, mint a század elején, amikor a jugendstilnél elindították a kézimunka és az ipar összekapcsolását. Senki nem csinálta meg ezt előttem. Azok a nagy svájci óragyárosok, akik itt Genfben működnek, mind eljöttek. Az egyikük odafordult hozzám és megkérdezte, hogy mi kering ebben a kis agyban? Olyant csináltam meg, ami nekik meg sem fordult a fejükben. Azt válaszoltam, hogy azért, mert én művész vagyok, maguk pedig mérnökök és gyárigazgatók. Az órás állandóan a saját maga világában mozog, nem lép onnan ki. Össze kell hozni technológiailag a régit az újjal… Ide művész kell, történetesen olyan, aki behozza, aki egybehangolja ezt a kettőt…
Pillanatnyilag működik az óra?
Kint van a Genfi-tó partján, de nagyon valószínű, hogy hamarosan megszüntetik, leállítják, mert roppant sokba kerül az éves karbantartása és a helyi önkormányzat is arra az útra tért, hogy mindennel takarékoskodni szeretne. Például leállíttatta a városi szökőkutak egy részét is, mert túl sok vizet és energiát használnak. Az én órám is állítólag sokba kerül, mondta e genfi főpolgármester, és a háromméteres szilikon-medence betonfalán már átszivárog a víz. Letelt a tíz év szavatossági idő. Egyébként olyan nagy figyelemmel rakták össze annak idején, hogy némi karbantartással egy évszázadot minden bizonnyal kibírna. A legtökéletesebb technikát alkalmazták, ami +60 és -30 Celsius fokot simán kibír. Az óralapon, amelynek 6,4 m az átmérőjén 180 csillag fénylik, amikor besötétedik. Ahogy beesteledik, úgy jönnek elő a csillagképek, beleértve a Tejútat is, amelynek képét a Lousanne-i egyetem készítette el. Optikai szálak vannak benne, ami abban az időben 96-tól kell számolni – nyolc év telt el a felavatásáig – tudták, hogy milyen anyagokat ajánlanak a használatra, csak még nem volt részletesen összeállítva. Úgyhogy emiatt volt világpremier. Engem a legjobban kötött, hogy a dizájn, hiszen a dizájnereknek volt ugyan valamelyes technikai felkészültségük, de hol ezt, hol amazt nem tudták megcsinálni, nem volt hozzá, nem tudták tökéletesre kivitelezni.

Kuchta Klára az 1990-es években

Ezek a részek tönkre is mentek… Nem lehet a neuchatel-i atomórával összekötött technológiát csak úgy levagdosni. Ha ezt most nem teszik teljesen rendbe, akkor nem hagyom náluk az órát, bár nem az én tulajdonom, hanem Genf városáé. Nem vagyok félelmetes ember, de azért tartanak tőlem, nem mernek akármit csinálni. Pedig a művészek nem nagyon szokták felemelni a szavukat, de végső soron, mindaz, amit előállítanak, az az ő szellemi termékük, az övék marad még akkor is, ha megveszik tőlük, ha kifizetik vagy tartósan kiállítják… Az az én bajom, hogy én mindig a technikához vagyok kötve és engem nagyon érdekelnek az újdonságok.
Mostanság sem érzi magát és a munkáit biztonságban?
Nem. Most sem. A holográfiát bő hatvan éve fedezte fel Gábor Dénes a messechusetts-i egyetemen. Engem a hologram érdekel pillanatnyilag. Amivel én foglalkozom, az a háromdimenziós fotó, s itt is bajban vagyok, mert a lehető legdrágább és a legjobb minőségű anyagokkal dolgozom, de egyik sem biztos, hogy megéri a száz évet. És nem tudom biztosítani, hogy halálom után ez meg legyen mentve. Életemben talán még igen.  Egyetlenegy biztosítékom van, hogy ami bekerült valamelyik múzeumba, arról tudom, hogy vigyáznak rá, mint a szemük fényére.

Signes energetiques 2. - Fényjelek 2. - 2001

Ugye a haj-korszakomból maradt performance-aim immár részei a hetvenes évek kultúrtörténetének. Bármilyen kiállítás van, ezeket leporolják, előveszik, biztosítják, hogy a megvásárolt gyűjtemények épen fennmaradjanak.  Svájcban ehhez külön karbantartó intézmény is létezik.  Bernnek köszönhető, nem annyira Genfnek, hogy ez a konzerválás olyan kiválóan működik, de még így is nehezen tudják követni a gyorsan jelentkező és gyorsan elavuló újításokat és az azokat használó művészeket…
Mennyibe kerül ez a nagy szökőkút itt, a genfi tó közepén, amelyet időnként bekapcsolnak?
Két hatalmas csatornán érkezik bele a víz: egyik száznegyven, a másiknak kilencven méter az esése. Biztos, hogy a Napóránál több! Az mondja a férjem, aki autósztrádák, hidak és alagutak építésére szakosodott mérnökként ment nyugdíjba, hogy 1500 lóerős motor kell hozzá… Mekkora ez az erő? Nagyjából fele a legmodernebb Stadler-mozdony erejének, amelyekkel expresszvonatokat vontatnak, s úgy tudom, hogy Magyarországon is van belőle néhány példány…

Az illusztrációk Kuchta Klára gyűjteményéből valók, illetve a szerző felvételei.

Simó Márton

Kuchta Klára, képzőművész
(Rozsnyó, 1941. november 8.–)
1963-1968 között a Magyar Iparművészeti Főiskola hallgatója. A Folyamat Társaság tagja. 1971 óta Genfben él. 1990-től a Genfi Egyetemen ad elő. 1991-ben ugyanitt megalapítja a Művészet és Környezetvédelem – műterem gyermekeknek, felnőtteknek központot. Festményeket, szobrokat, murális műveket, fali- és tértextíliákat, installációkat, konceptuális- és videóműveket alkot. Műveiben mindig egy-egy probléma teljes elemzésére törekszik. 1975 óta foglalkoztatja a női haj problematikája. Kutatásai során a hajat mint jelenséget, mint használati tárgyat és mint a kulturális hagyomány tárgyát vizsgálja. A szociológiai felmérések, közvélemény-kutatások, tanulmányok fázisait három különböző műfajban (installációk, videoperformance-ok, vegyes technikájú táblaképek) egyidejűleg dolgozza fel. A 90-es években a tükör-tükröződés, a transzparencia viszonylatait elemzi műveiben.
Egyéni kiállítások
1972, 1975 – Palais de l’Athénée, Genf; 1978  – Galerie Isy Brachot, Brüsszel; 1984 –  Kunstmuseum, Bern; 1986 – Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár; 1987 – Ernst Múzeum, Budapest; Galerie Faust, Genf; 1991 – Galerie; Schöningh, Zürich; 1993 – Vasarely Múzeum, Budapest; 2002 – Galerie Faust, Genf; Galerie Rosa Turetsky, Genf; 2003  – Kiscelli Múzeum, Budapest.