A ma élő idősebbek találkozhattak olyan feliratokkal, amelyek megtiltották számukra, hogy bizonyos intézményekben magyarul megszólaljanak. A hivatalokba többnyire más nyelven beszélő, a frissen kialakított román impériumhoz lojális embereket helyeztek – többnyire a Kárpátokon vagy a Pruton túlról importálva őket. Ez a múlt század ’20-as és ’30-as éveiben történt. 1940 októberétől aztán a magyar kormányzatnak is megvoltak a maga bűnei, amikor átdobta a saját anyaországi ejtőernyőseit a frissen visszaszerzett területekre, ahol ezek a derék hivatalnokok – a rendelkezésükre álló négy esztendő alatt, ami majdnem napra pontosan egy szűk országgyűlési mandátumnak felel meg – kiélték magukból mindazt az úrhatnámságot és gőgöt – nyilván, voltak kivételek is (!) –, amelyet azelőtt huszonkét esztendeig kénytelenek voltak magukba fojtani. Sokkal többen emlékeznek a negyvenes évek végére, az ötvenesekre. Akkor úgymond autonóm és magyar tartományban éltünk, ahol mindent alárendeltek a marxista nagypolitikának, amelynek szárnya alatt vidáman és szabadon terjeszkedhetett a másik nacionalizmus – hiszen Kádár János elvtárs kijelentette Kolozsváron, hogy lemond rólunk –, s az ipari fejlesztésnek nevezett románosítással, proletárok millióit szabadítottá rá – a közelben lakó magyarok számára zárt – erdélyi és a partiumi nagyvárosokra… A falurombolás rákfenéje már jóval közelebbi. Sikerült ugyan véget vetni az akkori folyamatoknak és az egypártrendszernek – ez is inkább az 1989-es nemzetközi konjunktúrának és a Gorbacsov-féle transznacionális kísérletnek köszönhető, nem a belső cselekvéskényszernek –, de több mint két évtized után sem megnyugtató és biztos az irány, amerre az ország, benne a romániai magyarság a nagy és közös Európával tart. Ebben a pillanatban legalább nyolcvan nemzetiség él szerte az Európai Unióban. Kevés kivételt leszámítva, egyáltalán nem teljesen világos a nyelvi és kulturális különlegességet szavatoló és szabályozó feltételrendszer. Maga Belgium is nemzetiségi szempontból egy ilyen totálisan rendezetlen vidék.
Én magam mintha a Tilos Kávéházban láttam hasonlót, azt a valamikori hivatalból kimentett sajátos feliratot, amely hűen tükrözte az egykori nagy-román mentalitást. Talán ezt írta azon a táblácskán: Vorbiți numai românește! Este interzis a scuipa pe podea! Azaz: Kizárólag románul beszéljenek! Tilos a padlóra köpni! Hol van vajon most az a tábla? Hol van az a Tilos Kávéház? Már csak eszmeileg és irodalmilag létezik. Ha jól tudom – igencsak stílszerűen – bank vagy turkáló üzemel a helyén, mert manapság az a trendi.
Ennyi lenne a bevezető. Vágjunk bele a témába.
„Kelet-Magyarország 1918. december 22-én Kolozsvárott összesereglett, különböző vallású és fajú népei kijelentik, hogy a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési jogok alapján továbbra is a Magyar Köztársaság és a magyar állam kereteiben kívánnak élni s az egységes és csorbítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.” A kétnaposra tervezett gyűlésnek, Kolozsvár román megszállása vetett véget, melynek során a román katonaság tüzet nyitott a békésen felvonuló emberekre. Ekkor semmisült meg a Kárpátok Őre nevet viselő frissen állított magyar vonatkozású honvéd-emlékmű és sok egyéb érték. Azokat most nem emlegetjük. És gyakorlatilag véget ért Erdélyben a magyar impérium. A jogilag megalapozott és törvényes keretek között megfogalmazott, a területen élő többség akaratát kifejező követeléseket pedig az óta sem vették figyelembe.
Ez a nagygyűlés három héttel a gyulafehérvári ’Marea Unire’, a ’Nagy Egyesülés’ után volt. Képviseltették magukat a bánáti svábok és az erdélyi románok is, főként azok, akik úgy érzeték, hogy vesztesei lehetnének a Romániába történő integrációnak. Akkor már nem kerülhetett sor arra a területrendezésre, amelyet valóban az önrendelkezés határozott volna meg, különleges státuszt adva a Bánságnak, Erdélynek és a Székelyföldnek. Egyfajta kanton-rendszer létrehozásával abban a pillanatban elvileg megvalósítható volt az egymástól kvázi független, de egy kelet-közép-európai államszövetségbe beépülő magyar, román, német vagy vegyes közigazgatási egységek létrehozása, amelyek túllépve az Osztrák-Magyar Monarchia avult szerkezetén, a Nagy-Románia kezdeményeken, túllépve a környezetében megvalósítandó mindenféle nemzetállami illúziókon is, egy korszerű és gazdaságilag erős államszövetséget hozhattak volna létre. Ily módon ez a merész lépés, amely konszenzuson alapulva, okafogyottá tette volna a későbbi irredentizmust és a revizionizmust, a fasizmust, talán a második világháborút is, és nem biztosított volna teret a tágabb régiót ismét széttördelő marxista ideológiáknak sem. Nem létezne ugyan ma Európai Unió, de lenne egy erős Kelet-Közép-Európa vagy Dunai Konföderáció – esetleg Dunamenti Egyesült Államok –, amely prosperálna, ellenpólusa lehetne a Nyugatnak. Nem létezne az a ki nem mondott, csak éreztetett politikai és gazdasági arrogancia, amelyet az EU alapítói, az annak elit klubjához tartozó régebbi demokráciák és a világ elitjéből a középkategóriába kényszerülő egykori nagyhatalmak a kelet-európai végeken gyakorolnak. Nem történt volna meg talán a holokauszt sem. És ebben az államszerkezetben a cigányságnak is méltó társadalmi szerep jutna, nem kényszerülne a gyűjtögető életmódra emlékeztető társadalom-kívüliségre és a roma-integrációs projektek mentén való játszadozásra, meg arra az önkéntes migrációra, amelyet ma az euró-atyák oly bűnös értetlenséggel figyelnek a szociális háló és a demokratikus tehetetlenség biztosnak vélt fedezékei mögül.
Mivel bizonyos kételyekre nem tudok, vagy nem is merek most a magam erejéből december elseje kapcsán válaszolni, elhatároztam, hogy felteszek pár kérdést néhány – a véleményem szerint korrekt és elfogulatlan – szakembernek.
Nyolc ismerős történészt és társadalomkutatót szólítottam meg. Négyen küldték el észrevételeiket.
Íme a válaszadók:
Nagy Szabolcs (1976) történész-levéltáros, a Veszprém Megyei Levéltár munkatársa (a továbbiakban: NSz),
Kápolnási Zsolt (1969) történész-pedagógus, a székelyföldi kollektivizálás, illetve az erdélyi némafilmgyártás kutatója (KZs),
Gotfried Barna (1964) történész-levéltáros, a Szabolcs Szatmár Bereg Megyei Levéltár munkatársa (GB),
Daniel Barbu (1957) történész-politológus, a Bukaresti Egyetem professzora, a történettudomány, a filozófia és a politikatudományok doktora. (DB)
Tulajdonképpen mi is történt 1918. december 1-én Gyulafehérváron?
Az erdélyi románság nagygyűlése, melyen az egybegyűltek kimondták, hogy közös egyöntetű óhajuk Erdély csatlakozása Romániához. A nagygyűlésnek semmilyen jogi alapja, illetve jogi következménye nem volt, az szimbolikus jelentőségűnek tekinthető. Hivatkozási alapnak, politikai érvnek viszont kitűnő volt. Érdekességként mindenképpen megemlítendő, hogy a nagygyűlés közönségét a Magyar Királyi Államvasutak szállította Gyulafehérvárra, a gyűlés szabotálására egy pillanatig sem gondolva. Ugyanebben az időben magyar hadi szállítmányok a gyűlés okozta szerelvényhiány miatt nem érhettek el céljukhoz… (NSz) Mindenesetre a magyar kormánynak nemhogy szerelvényeket nem kellett volna a románok számára biztosítani, hanem a rendelkezésre álló eszközökkel akadályoznia kellett volna azt. (GB) „1918 őszén az erdélyi románok a helyi elöljáróikkal egy közös engedetlenségi mozgalmat kezdeményeztek és az akkori magyar államon kívül álló, egy új társadalmi szerződést kötöttek. 1918. december 1-jén egy jeffersoni és wilsoni elveken alapuló politikai jegyzéket állítottak össze.” (DB)
Íme egy részlet a sokat idézett dokumentumból (ún. ’Megoldási javaslat’, amelyet, hol ’Petițiune’, vagy ’Proclamație’, esetleg ’Rezoluțiune’ néven említenek), s amelyet december 1-jén fogadtak el, 2-án hitelesítettek: „Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Az erdélyi román elit képviselőiből álló bizottságra hárult (volna) az a feladat, hogy az okiratban foglaltaknak érvényt szerezzen, bár akkor még egyáltalán nem lehetett senki biztos abban, hogy amennyiben Romániához csatlakoznak is, megőrzik-e Erdély viszonylagos függetlenséget és az államforma köztársaság lesz-e vagy monarchia?
Daniel Barbu így folytatja: „(…) egyetemes, a nőkre is kiterjedő választói jogot, decentralizációt, helyi közigazgatást, gyülekezési szabadságot kívántak biztosítani, szabad politikai megnyilvánulást, az állampolgárok számára a politikai döntésekben való részvételt, sőt a nemzeti, etnikai és kulturális kisebbségeknek számára a vétójogot is biztosítani kívánták.”.
Mindez kiindulópont volt majd két másfél év múlva a Párizs környéki béketárgyalások alkalmával?
„Nem volt kiindulópont. Azonban mint említettem, fontos hivatkozási alap, érv volt a román politikusok kezében.” (NSz) „Nem lehetett kiindulópont a béketárgyalások alkalmával, inkább az 1916-os Bukaresti Szerződés volt az alap. December elején Saint-Aulaire francia bukaresti követ naponta sürgette Párizst a szerződés újbóli elismerését – a román béke után – követelve, mert az amerikaiak már november 5-én elismerték Románia szövetségesi státusát. Ezért is hamis az állítás, mely szerint 1918. december 1-jén Erdély és Románia egyesülését ünnepelni lehetne, hisz maga a szentesítés csak Trianonban következik be. Helyesebb magát a gyűlést ünnepelni. Ezt támasztja alá, hogy amikor a román kormány december 26-án a hivatalos közlönyben bejelentette Erdély és Bánát egyesülését Romániával, a francia külügyminiszter azonnal kijelentette, hogy a román nyilatkozat »nemzetközi szempontból semmiféle következménnyel nem jár«. Az annexiót, amelyet Románia egyoldalúan proklamált, majd csak a békeszerződés erősítheti meg.” (KZs)
Volt-e egyáltalán politikai akarat az akkori M-on (ne is beszéljünk most a Monarchiáról), hogy egyben tartsa a nemzetet? Egyáltalán: képes lett volna-e?
A nemzet egyben tartására létezett az akarat. Károlyiék pontos szándékait nem ismerjük, a rendelkezésünkre álló adatok alapján azonban úgy tűnik, a magyar ajkú népesség egyben tartását kívánták. Azonban rendkívüli politikai ügyetlenségükkel, naivitásukkal olyan eszközökben, folyamatokban hittek (például: „igazságos béke”) melyek eleve eredménytelenségre ítélték a magyarság egyben tartására irányuló törekvéseket. A fegyveres önvédelem lehetőségét (hibás helyzetértékelésükből adódóan) eleve elvetették. Mindez még akkor is nagyon szomorú, ha esetleges hátsó szándékokat nem is keresünk tetteik mögött. Károlyiékat csupán az előbbiek miatt is történelmünk legnegatívabb alakjai közé kell helyeznünk. Az őket követő kommün már szavakban sem foglalkozott nemzeti ügyekkel, az internacionalizmus alapjain állt. Az ország megmentéséért munkálkodó nemzeti erők pedig abban az időben kiszorultak a döntéshozói körökből. (NSz)
Több „kis-régió” próbálkozott a „helyi specialitások” megőrzésével. Mire voltak/lehettek volna ezek alkalmasak, ha megfelelő kapcsolat van köztük, s olyan politika, amely létrehozza és fenntartja a kohéziót?
Nem tudjuk, nem tudhatjuk. Ezek inkább amolyan „ha ló nincs, a szamár is jó” típusú próbálkozásoknak tűnnek. A Székely Köztársaság terve például egyértelműen azután született, mikor a helyi politikusok rádöbbentek arra, hogy egyelőre nincs esély a honvédelemre. Ezért megpróbálták más eszközökkel elérni a román impérium alól történő kiválást. (NSz) Rendkívül érdekes az ún. szatellit-köztársaságok eszméjének, kísérleteinek története. Úgy látom, hogy a romlás virágai voltak. Egyes régiók – Székelyföld, Bánát, Kalotaszeg – a magyar állam tehetetlenségét látva, az elcsatolás veszélyét érzékelve új államok létrehozására tettek kísérletet. Ha a miénk össze is omlik, legalább ne tartozzunk a másikhoz – ez a leegyszerűsített eszme. Általában nem jutottak túl ezek a gondolat határain, ha pedig igen – ld. Bánáti Köztársaság –, akkor megették őket a területfoglalók. Számomra úgy tűnik, hogy semmire nem voltak jók, hiszen többségükben el sem jutottak a megvalósulás szakaszába. Megvalósulásuk esetén pedig képtelenek voltak a hatékony ellenállásra. (GB) A román vezetők abban gondolkodtak, hogy a konferenciát megelőzve kész helyzetet teremtsenek (ld. a többi megszerzett területek népgyűléseit is). Ilyen lépés volt még a bukaresti parlament 1919. január 24-i törvénye Románia, Bukovina, Besszarábia és a moldovai románok egyesüléséről. A döntő a katonai helyzet volt természetesen, ezért folytatódott a román hadsereg katonai előnyomulása Erdélyben s tovább. Prezan tábornok mondta: „A Tiszáig és Dunáig megyünk”. A megdöbbentő, hogy decemberre sem történik valódi intézkedés a Károlyi kormány részéről az ellenállás megszervezése érdekében, pedig ekkor már a kortársak közül sokan észrevették az antantbarátsághoz fűzött várakozások megalapozatlanságát. (KZs)
Volt-e olyan pillanat, amikor úgy látszott, hogy egyben maradhat a történelmi Magyarország magyar többségű része, amelyben a Partium és Erdély is benne van? A Tanácsköztársaság elismerte ugyan „elvben” az utódállamok területi követeléseit, de azok mégis támadást indítanak ellene 1919. április 16-án. Átlépik a túl merészen meghúzott demarkációs vonalakat is.
Magának a katonai ellenállásnak az esélyét nagyban csökkentette, hogy novemberben valóságos kettős hatalom alakult ki a hadseregben (katonatanács-hadvezetés). Francia katonai megfigyelők megállapították december végén, hogy a magyar egységeknek katonai szempontból semmilyen értékük nincs, a magyar hadsereget nemlétezőnek kell tekinteni. Ez akkor is így volt, ha november 8-án tulajdonképpen egy új magyar hadsereg felállításáról is intézkedett az a hírhedt Linder-féle leszerelési rendelet. (KZs) Ez a kérdés számomra nem teljesen egyértelmű. 1918 végén nyilván sokan reménykedtek abban (vezető politikusok is), hogy igazságos döntés születik. Azonban mivel a fegyveres önvédelmet eleve elvetették, a politikai nyomásgyakorlás lehetősége elúszott, így ki voltunk szolgáltatva a győztes hatalmaknak. Ezek között a keretek között nem volt valódi esély, más politikai vezetéssel talán lehetett volna. (NSz) Mindaddig volt, amíg realitása mutatkozott a világháborús katonai győzelemnek. Az őszirózsás összeomlást követő káoszban azonban már – az adott körülmények között – nem. Háborús vereség után, hatékony diplomácia hiányában, az önvédelem lehetőségének kiiktatásával, alkalmatlan politikai vezetéssel, tisztázatlan belpolitikai viszonyok között képtelenség volt eredményeket elérni. (GB)
Nem lenne-e helyesebb, ha csak egy folyamatról beszélnénk, amely 1918 őszén kezdődött és 1920 júniusában ért véget?
Trianon nem csak 1920. június 4. Nyilván ez az egyik legfontosabb dátum, de a döntéshez különböző folyamatok vezettek. Ezek közül hajlamosak vagyunk kiemelni a nemzetiségi kérdést, a háborús vereséget, kevesebb figyelem esik azonban a belpolitikára, Károlyiék káros pacifizmusára. Nem állítható, hogy az ország képes lett volna megvédeni határait, a teljes önfeladásnál azonban bizonyára többet tehetett volna. S az sem állítható, hogy egy-egy terület megtartása feltétlen ellenünk hangolta volna a döntéshozókat. Ne feledjük, az antant tagjai is mérhetetlenül sokat szenvedtek a háborúban, nekik se hiányzott egy újabb, ráadásul távoli konfliktus. A Sopron melletti küzdelmekbe sem avatkoztak be, talán nem véletlenül… (NSz) Nem, a folyamat nem akkor kezdődött, hanem jóval korábban. Sőt! Véget sem ért, gondoljunk csak a második bécsi döntésre! (GB)
„Jogos-e” a románok ünnepe december 1-jén?
Az ő szempontjukból mindenképpen, hiszen ezen a napon kimondhatták a csatlakozást. Szenteste már Kolozsvárott voltak, 1919 áprilisában pedig az Alföldön. Ezzel számukra befejeződött a „hódítás”, bár mi még egy bő évig reménykedhettünk az „igazságos döntésben”. Semmi okuk nincs arra, hogy ne a szimbolikus jelentőségű kezdeményezésüket, hanem a győztes hatalmak kongresszusát ünnepeljék.(NSz) Az „egyesülés” melletti alulról jövő akarat megnyilvánulásának tekintik. Lényegében – ebből a szempontból – majdnem mindegy, hogy mi történt Gyulafehérváron, sokkal inkább fontos, hogy utólag milyen tartalommal töltötték meg. Jogos-e? Azt ünnepelnek, amit akarnak. Viszont nem kellene azok között ünnepelni és azokkal is megünnepeltetni, akik ugyanabban az évben, néhány héttel később (kolozsvári magyar nemzetgyűlés) kinyilvánították az övéikkel ellenkező szándékukat, illetve fegyveresen ellenálltak a gyulafehérvári gondolat megvalósulásának. (GB) „A királyi román hadsereg által ellenőrzött pillanat viszont egy elhibázott nemzeti forradalommá változott, hiszen a Kárpátokon túli román állam, akárcsak a magyar korona, kevésbé volt érdekelt abban, hogy a valós társadalmi követelések kibontakozásához hozzájáruljon. A néphez eljutatott tankönyvek révén és a közösségi ünnepek által az állam a későbbiekben még a demokrácia nyomát is kitörülte a társadalmi mozgalmakból, amelyekben az erdélyi románok 1918-ban részt vettek.” (DB) Meg lehet említeni, hogy a kolozsvári nagygyűlés mellett más ellenakciók is szerveződtek. A budapesti Székely Nemzeti Tanács november 17-én tartott nagygyűlésén a résztvevők támogatásuktól biztosították Jászi Oszkár törekvéseit, aki Erdélyt és Kelet Magyarországot román és magyar fennhatóság alá eső járásokra és városokra osztotta volna a nemzeti többség szerint. Arra az esetre, ha a békekonferencia az ország integritását nem fogadná el, deklarálták az erdélyi magyarság önrendelkezési jogát, és állást foglaltak a Székelyföld »minden államtól független szuverén köztársasággá« alakulásának szükségessége mellett.(…) November 28-án Marosvásárhelyen az erdélyi, bánsági és partiumi magyarság küldöttei tiltakoztak Erdély elszakítása ellen. A nagygyűlés által kiadott kiáltvány A világ népeihez címet kapta, szintén Jászi szellemében fogalmazódott. A dokumentum Erdélynek mind katonai megszállását, mind elcsatolását jogtalannak és a wilsoni elveknek ellentmondóaknak nevezte.” (KZs)
A erdélyi románságnak abban a pillanatban volt hát- és anyaországa. Az erdélyi magyaroknak pedig ilyenjük akkor nem létezett… Milyen következtetéseket vont le a magyar elit ebből a „balesetből”? Több-e? Vajon felkészültebb-e, mint amilyen az akkori volt. Vannak bizonyos igazolványok, amelyek kiválthatók a magyar hivatalokban, de mi jár ezekkel a szlogeneken túl? Akár meg is vizsgálhatnánk a lelkiismeretünket.
„Az ország közvéleménye akkor, 1918 után szakadt a ma is létező részekre: a baloldaliak-liberálisok, illetve a nemzeti-konzervatívok köreire. Ezek természetesen belül sem egységes csoportok, a másik tábor felé azonban jobbára zártak. És az akkori konfliktusok tovább bonyolódtak a Horthy-kor, a II. világháború, a Rákosi-korszak, 56. és Kádár évtizedeinek történései által. Tehát ma lehetetlen egységes magyar elitről beszélni, az ország (és a nemzet) vezető rétege két táborra szakadt. Ez természetesen igaz a kor eseményeinek értékelésére is. Sokan nem tragédiaként, hanem természetes folyamatként gondolnak Trianonra, annak igazságtalanságainak hangsúlyozását magyarkodásnak bélyegezve. Ez szomorú, de attól még létező jelenség. Pedig, ha a nemzettudatot ki is iktatjuk gondolatainkból (amit nem helyeslek, csak a példa kedvéért említek), akkor is vannak olyan profán érvek, melyek mentén érdemes összmagyar politikát folytatni, gondolok például a Kárpát-medence gazdasági kapcsolatainak magyarok közvetítése által történő bonyolításában rejlő lehetőségekre. De az össznemzeti együttműködésnek nagyon sok apró sértődés vet még gátat mind az anyaországban, de a jelenlegi határokon túl is. A jelenlegi kormányzó erőkben meg van a jó irányba vezető politikai akarat, kérdés mennyire sikerül az egyes fejekben is rendet tenni.” (NSz)
„Az erdélyi románság anyaországa rendkívül rossz állapotban volt. Havasalföld gazdasági potenciálja a Központi Hatalmak katonai céljait szolgálta 1916 végétől. A meg nem szállt Moldva sem képezett komolyabb erőt. Itt kell megjegyezni, hogy utólag, nekem és némely kortársnak is hibának tűnik, tűnt, hogy a német és az osztrák-magyar haderő nem szállta meg egész Romániát. Románia háborús veresége, a megszállást követő gazdasági ellehetetlenülés okozta problémákat tetézték a belső társadalmi, politikai feszültségek. Önmagában Románia semmilyen veszélyt nem jelentett volna a szintén súlyos helyzetben lévő Magyarország területi integritására… Az „egyesülés” szándéka, és a nagyhatalmi ígérvényekkel körülbástyázott lehetősége létezett, az ideológia már régen kész volt. De ezek a tényezők önmagukban édeskeveset értek. Kellett egy hátország, ez pedig nem Románia, hanem az antant, illetve Franciaország volt, amely gazdasági, katonai, diplomáciai erőket, eszközöket rendelt a Közép-Európát átrendező nagyhatalmi érdekek szolgálatába, amelyek több ponton találkoztak a román nemzeti célokkal. Folytatnám a hátország kérdését. Az eseményeket szemlélő számára – joggal – tűnhet úgy, hogy inkább volt Románia hátországa az erdélyi románság, mint fordítva. Az erdélyi románság személyi (hadkiegészítési) potenciált jelentett a román királyi haderő számára. Nemcsak kiképzett, harci tapasztalattal rendelkező legénységet, hanem tiszteket is. Az összeomlás során Erdélyben maradt katonai felszerelések (ruházattól a fegyverzetig) szintén őket gyarapították, ahogy Erdély gazdasági lehetőségei is. Ezt a folyamatot erősítette a szászok többségének Medgyesen megfogalmazott döntése, miszerint kinyilvánították csatlakozásukat Nagy-Romániához. Az erdélyi magyaroknak pedig akkor nem volt anyaországuk. A koncentrált román nemzeti célokkal, az annak mindent alárendelő szándékkal, politikával szemben csak a nemzeti politikán túllépő – egyben azt alulmúló –, a háborút, annak lehetséges következményeit félreértelmező, bármely állam vezetésére totálisan alkalmatlan, a parlamenti politizálás, az ideológiai bálványok korlátain túllépni nem képes, ambícióval azonban bőven megáldott magyar (vagy mi?) politikai elit (vagy mi?) állt. Talán mégsem ez volt a legnagyobb baj! A magyar társadalom 1918 őszére darabjaira hullott, atomizálódott, a háborúban iszonyú véráldozatot hozó nemzet érthetően elfáradt, kiveszett belőle a társadalmi szolidaritás, az empátia, fatalistává lett, mindent elöntött az egoizmus. Az őszirózsás összeomlás kormánya ás annak orosz (szovjet) pénzzel szponzorált bolsevik „ellenzéke” kirángatta, eltépte a nemzetet összefogó, összetartó szálakat, bőven ráerősítve ezzel a háborús vereséget követő társadalmi folyamatokra…” Hogy milyen következtetéseket vont le a magyar elit ebből a „balesetből”? „Politikai kurzustól függően különbözőeket. A Horthy-korszak Károlyi felelősségét hangsúlyozta, a békeszerződést ideiglenes állapotnak tekintette; a revíziós politikát és az újabb háborús vereséget követő időszak Károlyi kultusza követte, majd a moszkoviták általi kiebrudalása után, később, a Kádári konszolidáció idején történő újbóli megdicsőülése váltotta fel. A párizsi béke feltételei megkérdőjelezhetetlenek lettek, mi több, a kommunista rezsim lemondott a határon túli magyarság érdekeinek képviseletéről…” Több-e? „Lényegesen több.” Vajon felkészültebb-e, mint amilyen az akkori volt. „Összehasonlíthatatlanul felkészültebb, a nemzeti érdekek, célok iránt elkötelezett, de nem hibátlan, nagyon nem.” Vannak bizonyos igazolványok, amelyek kiválthatók a magyar hivatalokban, de mi jár ezekkel a szlogeneken túl? „Vannak bizonyos dallamok, amelyek hallatán összeszorul a szívünk, vannak bizonyos sorok, amelyeket énekelve könnyek gyűlnek a szemünkbe. Vannak bizonyos színek, amelyek kombinációi furcsán hatnak ránk. Pedig „csak” egy Erkel kompozíció, egy Kölcsey ima, meg a piros, a fehér, a zöld, úgy együtt. Tekinthetjük ezeket is ’szlogeneknek’, attól még azok maradnak, amik.” Akár meg is vizsgálhatnánk a lelkiismeretünket. Ennek mindig itt van az ideje, sosem késő elkezdeni, sosem szabad elmulasztani. (GB) Daniel Barbu így fejezi be hozzászólását: „Az 1991-es Alkotmányban szentesített nemzeti ünnep nem értelmezhető úgy, mint a civil társadalom győzelme a hadi és világi adminisztráción, hanem nem más, mint katonai győzelem az etnikailag egyesülő nemzet fölött.”
Azt hiszem, hogy Kós Károlyt nem kell bemutatni az olvasónak. 1911-ben már ismert építész volt. Nemcsak tervezőként dolgozott, hanem ha a helyzet úgy kívánta, akkor a maga tervezte épületek művezetését is vállalta. Íróként, szerkesztőként, kultúra-szervezőként, politikusként nem volt ugyan jelen a köztudatban, de ez nem jelenti azt, hogy akkor még másképp gondolkodott.
A sepsiszentgyörgyi múzeum építkezéséről igyekezett hazafelé, amikor vonat-csatlakozásra várt Balázsfalván: „… hazautazásom napja összeesett az ASTRA (az erdélyi románság kulturális egyesülete) félszázados jubileumi közgyűlésének napjával, melyet az Egyesület akkor (…) tartott meg. S miután (…) az én hazautazásom útvonalába esett, felhasználtam az alkalmat, hogy ezt a román (…) ünnepet közvetlenül láthassam. És amit akkor ott megláttam és megtanultam, az soha el nem felejtett tanulságomul maradt meg bennem, sőt sorsszerű figyelmeztetőm, s eljövendő időkben életutam meghatározója lett. Balázsfalva alatt, a Küküllő mentén terpeszkedik a hatalmas füves térség: a ’Cîmpul Libertăţii’ (a Szabadságmező, ahol az 1848-ban megtartott román nemzeti gyűlés az uniót elutasította és a román nép negyedik nemzetként való elismertetését követelte). Ez a térség volt most a román kultúregyesület jubiláris közgyűlésének színhelye, melyen ott táborozott az erdélyi románság teljessége: papjaival, tanítóival, iparosaival, kereskedőivel, ügyvédeivel, orvosaival, politikusaival együtt Erdély minden szegletéből odasereglett földmíves és pásztor falusi parasztságának és városi kisembereinek több ezres tömege. Ennek a népgyűlésnek adtak számot az ASTRA vezetői a maguk sáfárkodásáról, és ennek a népnek mutatták meg az utat, amelyen a jövőben haladniuk javasolják. És ez a nép hagyta jóvá azt az utat, amelyen vezetői őket vezetni elhivatottak. S bekoronázta a kultúrgyűlést, amikor Aurel Vlaicu a maga szerkesztette repülőgépével felemelkedett a levegőbe, hogy aztán keresztülrepülve a Kárpátokon – megmutassa az utat, mely Erdélyt Óromániával köti össze…
Így tartotta meg ünnepi közgyűlését az erdélyi románok kultúregyesülete…
S még ebben az esztendőben Kolozsvárott az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) tartotta ugyancsak ünnepi-jubiláris közgyűlését. Azon a napon Kolozsvárt voltam ugyan, de ezen a gyűlésen nem vehettem részt. Mert az egy zártkörű társaság gyűlése volt: azoké a főpapoké, nagypolgároké, mágnásoké (díszvendége a gyűlésnek Apponyi Albert gróf volt), akik az öreg Redut termében rendezett gyűlésre hivatalos meghívólevelet kaptak. Az erdélyi magyar nép: a dolgozó paraszt és városi kisember nem volt oda hivatalos; nem is tudott róla. S a gyűlés az úri társaság bankettjével zárult a New York szálloda különtermében…
A két erdélyi kulturális egyesület két közgyűlésének hűséges fotográfiáját foglaltam össze egy írásomban, a tanulságaival együtt, amit összehasonlításuk kapcsán levontam: hogy melyik nép vezetői szolgálják népüket úgy, ahogy azt szolgálniuk kellene? És hogy a különbségeknek mi lehet (sőt lettek is) a következményei.
Írásomat – első próbálkozásomat az újságírás, a politikai riport területén – elküldtem a Budapesti Hírlapnak, mely azt le is közölte: tárcarovatában. De azzal a megjegyzéssel, hogy az írás szerzőjének rossz a szeme, amikor sötétnek látja a valóságot, bajt lát ott, ahol minden a legnagyobb rendben van… (Pedig akkor mégis az én szemem látott jobban és messze előre.)”
A Balázsfalván tapasztalt dolgok teljes mértékben ellentmondtak a cs. és kir. Magyarország belpolitikájának… a budapesti parlament szónokai pedig nem vettek tudomást a történtekről. Íme – az önéletrajzi visszaemlékezések után – Kós cikkének egy részlete: „A sajtó a közvéleménynek hű tükre: a balázsfalvi napok idején a fővárosi lapok közöltek néhány cikket az Astra gyűléséről (igaz, hogy egy részüké, még tekintélyes napilapoké is, roppant téves és furcsa volt), de hamar végeztek vele, és ma már vígan tovább csépelik az obstrukció ócska szalmáját. De mi nem térhetünk oly könnyen és oly hamar napirendre; mert elvégre ez a játék a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra. És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükség van immár erre, és lehetett is ott tanulni sokat – az oláhoktól… Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. Ez az egyik tanulság. Láttunk egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axente hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyúval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. Ez a másik tanulság.”
Nagyjából ennyit tartalmazna ez a mostani összefoglaló. Nemcsak a december 1-jén lezajlottak kerültek itt szóba, hanem sok egyéb is. Még sok mindent kivívhatunk, de veszíthetünk is. Tanulságként szolgálhat ez a nap a továbblépéskor.
Simó Márton
Elég nehéz elolvasni a hozzászólásokat.
Voltak itt hozzászólások?
Nem. Talán ezért nehéz.