Annyira fontos könyvet rég nem írtak Erdélyben, mint amilyennel Tánczos Vilmos (1959) jelentkezett úgy három évvel ezelőtt. Nem győzzük eléggé hangoztatni, hogy ez a kötet – bárhol próbálkoznak a bemutatásával – minden közegben sikerre számíthat. Manapság már annyi távközlési csatorna van a környezetünkben, hogy nem látunk és nem hallunk tőlük, maga a „rendszer” akadályoz meg abban, hogy eligazodjunk ezen a földön. A siker nem olyan hangos, mint a megtért örömlányok botrányos életrajzai, meg a mindenféle katasztrófabeszámolók és az álleleplező tényközlések és ferdítések esetében, nem fellángoló, de nem is múlandó, hanem tartósan biztos és emlékezetes. Mindössze. Valószínű, hogy a kiadó is ilyen megfontolásból sokszorosította viszonylag költséges, de igényes és tartós kivitelben Tánczos Vilmos kötetét. És legalább háromszor nyomta újra, ami önmagában is figyelemre méltó, hiszen ez azt jelzi, hogy háromezerötszáz-négyezer példány fogyott belőle, ez pedig manapság valóságos csodának számít a honi és a magyar könyvpiacon.
A szerzőről tudjuk, hogy kiváló egyetemi tanár, a népi hitvilágot, azon belül főként a moldvai csángók archaikus imáit is kutatja, de időnként rávilágít a tudományágak közötti kapcsolatokra, ha úgy érzi, hogy összegeznie kell egy-egy nagyobb merítésű kutatásfolyamot. Ily módon, ha felidézzük most egy korábbi művét (Szimbolikus formák a folklórban. Kairosz Könyvkiadó, Budapest, 2007), azt látjuk, hogy azok a vonatkozások, amelyekről értekezik, az emberi képzelet egyetemes értékei, és így természetes, hogy nemcsak a hagyományos folklórban és nemcsak a magyar népi kultúrában lelhetjük fel őket, hanem más népi kultúrában is, továbbá megjelennek a vizualitáshoz és az elektronikus médiához kapcsolódó tömegkultúrában is… Ezt a csúnya mondatot nem véletlenül illesztettük be ide. Jól fel lehet véle vezetni az emlegetett másik művet is. Hozzá kell tenni azonban, hogy Tánczos itt is színes és veretes irodalmi nyelvezetet használ, nem a várható következtetések miatt kanyarítja mesterkéltre a mondatokat, amelyeket tetemes lábjegyzet és szakirodalom-jegyzék támogat, hogy valahogy állja a helyét, nem úgy okoskodik, ahogy a tudományos berkekben szoktak, hanem eleve a szélesebb, ha tetszik: a legszélesebb olvasóközönséget is megszólítja minden egyes írásával.
Alcímként az szerepel itt, hogy: Egy csíki ember világképe, a mottó pedig: Édesapám 80. születésnapjára. Három szabályos szerkezeti egységben közeledik Tánczos Vilmos ahhoz a csíkszentkirályi kisvilághoz, ahonnan vétetett. Legelőször az Esszék címet viselő fejezetben az emlékeket idézi fel, amelyek édesapjához és ahhoz a végnapjait élő székely falusi környezethez kötik, amelyre gyermekként rácsodálkozott, s amelyben mindaddig benne élt, míg a felsőbb iskola és az egyetemi karrier onnan ki nem szakította. Az eltávolodás azonban nem volt végleges, sem végletes, de végzetes sem. Az egykori kisfiú, majd legény megtanult valamit a paraszti hétköznapokból, továbbvitte a terűt, hiszen csak konok következetéssel és a hátrafelé-figyeléssel lehet haladni a kijelölt úton. Ha valaki a néppel, a népből jövő hit- és érzések világával kíván foglalkozni, egy pillanatra sem feledkezhet meg saját háza tájáról, a faluról, ahonnan érkezik. A jeles székelyföldi alkotóknál is – idézzük csak fel nagy hirtelen a két leginkább kézügyben levő nagyot, Mikes Kelement és Tamási Áront – ugyancsak hasonló volt ez a típusú termékeny ragaszkodás. Amikor a szépirodalom oldaláról vetünk egy pillantást Tánczos eddigi munkáira – az Elejtett szavakra is –, akkor nem győzzük mondogatni, hogy rendkívül érdekfeszítő és értékes művekkel van dolgunk. Az itteni négy esszé (Kaszáló kaláka, Hajnali varázslat, A csodálatos tehénfogat, Ha keleten kilyukad az ég) pedig mindennek a teteje, a csúcsa.
A csodálatos tehénfogat e négy írás közül is a legemlékezetesebb. Nem akármilyen tehénfogatról beszél az ifjabb Tánczos, hanem arról, amellyel az idősebbik, az apa jó húsz esztendőn keresztül jődögélt át, erre, a Ceauşescu-világból ebbe az újfajta demokráciába. Hosszan ecseteli a tehénfogat rendkívüliségét az író, hiszen jelen volt maga is annak idején a vásárban, s végig tanúja volt a betanításuknak, és azoknak a fuvarozásoknak, amelyek a két évtized alatt lezajlottak. („… sokan és sokszor elnézték a mezőn azt is, amikor egymagában, az eke szarvát fogva szántott, sőt pityókát is húzatott a két tehénnel, akik soha el nem hagyták volna a barázdát…” vagy: „anyám (…) elborzadva nézte a két tehén után felrakott nyers farakományt. Amikor apám odaért elé, köszönés gyanánt dohogva megszólította: – Hát még nem kellett volna-e rakjál rea? Hát métt nem hoztad hoztad el immá mind az egész erdőt? Apám, aki ebben a pillanatban hős volt egy kicsit, már a kapun való befordulás mikéntjére figyelve, nem is nézett oldalra anyám felé, és csak úgy, foghegyről válaszolt hetykén: – Én szólítottam, de nem jött!”) Mint mindennek ezen a földön, a két tehénnek is lejárt az ideje. Megvénültek. Bármennyire is tragikus, a teheneket egyszer csak le kellett adni a vágóhídra. Az Olga nevű öregebb beadása még könnyebb volt. („Azon a napon, amikor a konkár érte jött, és a vágóhídra vitte, anyám még otthonról is elment, hogy ne kelljen a szomorú jelenetet látnia. Amikor utoljára reggel enni adott, mégy egyszer megsimogatta, s így búcsúzott tőle: – Jól szolgáltál, Olga, úgyhogy a Jóisten segéljen meg ezután es, s valahogy münköt se hagyjon el, me most nem tudjuk, hogy mi lesz ezután velünk nélküled.”) A fiatalabb, Gyöngyi, azonban még inkább a gazda szívéhez nőtt az évek során. („Amikor rákerült a sor, a szegény állat nagy ijedten valahogy eltántorgott még az elébe leeresztett fémlapig, de alighogy rálépett, visszahőkölt, reszketni kezdett, és össze is esett nyomban ott az autó mögött, az országút közepén. Előbb megpróbálták még lábra állítani, de hiába, nem volt sem erő, sem akarat már benne a talpraálláshoz. – Vigyék félre onnan, mit szarakodnak ott avval a dögleni való vén tehenvel! – hangzott innen is, onnan is a türelmetlenkedő tömegből. (…) [Anyám] nem törődött senkivel, rá sem nézett a csodálkozó tömegre, hanem a szenteltvizes üveggel azonnal odament a földön fekvő tehénhez, nevén szólította és megsimogatta megint, majd a szőkefalvi szenteltvízzel az állat hátgerincén hosszan végig sűrű kereszteket írva, könnybe lábadt szemmel elkezdte mondani a jól ismert, otthon is sűrűn végzett Mária-fohászt: Most segíts meg Mária,/ te irgalmas szűzanya… (…) És akkor és ott, a szentkirályi faluvégen, a Kutyapiacon, valóban megtörtént a csoda. Amikor (…) magára is keresztet vetett, a tehén egyszer csak magától tápászkodni kezdett, és kis segítséggel lassan fel is állt, majd a hirtelen felfigyelő, rajtakapó emberek által segítve, de végül is a maga lábán, elindult felfelé az elébe leeresztett fémlapon, amiről korábban ijedten reszketve visszaesett volt.”
A tehenekről való kényszerű lemondás egyúttal azt is jelentette, hogy a gazda sem a régi, a nyolcvanadik életév küszöbén el kell gondolkodnia azon, hogy bírja-e még, alkalmas-e egyáltalán arra, hogy marhát tartson? De a helyzet a mai napig sem hagyja nyugodni. „Kolozsvárra indulóban a családommal együtt elbúcsúztunk tőlük az udvaron, legvégül, amikor már felbúgott az autómotor, a nyitott kapuban állva fájdalmas humorral beszólt az unokákhoz a lehúzott ablakon: – Ha osztán valahol az én tehenyeimet meglássátok, hajtsátok vissza őköt nekem valahogy!”
A következő szerkezeti egység (A világkép – narratívákban) azoknak a történeteknek a láncolata, amelyeket az apa az elmúlt évtizedekben többször is elmondott. Nem interjúszerű beszélgetéseket rögzít Tánczos Vilmos, hanem emlékezetből adja vissza az élőbeszéd ritmusát és hangulatát, hiszen minden részletet alaposan ismer. Két alfejezet pedig (Csíki parainézis 1 és 2) pedig azokat a feljegyzésszerű emléktöredékeket tartalmazza, amelyeket az apa hátra szeretne hagyni a kései utódoknak. Nem azért, mert nagyon akarja, hanem azért, mert kell. („Semmi emlék, csak emlékezet.” vagy „Azt a nyelvet, amiről valamikor azt hittem, hogy ez az egész világ nyelve, most má itthon az én faluban es elfelejtik lassan, ezen a nyelven egyszer csak nem beszél má senki se. Ádám apánk nyelve velünk, az öregekkel sírba száll.”)
Kényszerűség? Hiánypótlás a könyv harmadik része? Tánczos Vilmos kötelességének érezte, hogy a szülei által használt nyelvet a mai állapotában rögzítse: 730 állandósult szókapcsolatot, nyelvi képet magyaráz úgy, hogy azokat egy-egy közösen jellemző címszóhoz rendeli, hogy megmaradjanak valahogyan ezek a csíkszentkirályi sajátosságok. Mert ezután is értenünk kell azt, hogy: „Barát, barát, de a túrót pénzétt mérik.” Meg ezt: „Kalákába haragot nem tartunk.”
A múltkor megkérdeztük Tánczos Vilmostól, hogy most mi van az apjával? Hogy érzi magát? Dolgozgat-e? Bírja-e magát? Nagyon frappáns és illő választ adott: Hogyne bírná! „Mëjénk a munka, Istené az áldás!” Megint tehene van!
Simó Márton
Tánczos Vilmos
Elejtett szavak
Bookart Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008.
352 oldal