Egymás szemében


Elsa Zylberstein és Kristin Scott Thomas

Humán értelmiségiek egy csoportja, egyetemi tanárok, művészek, írók ülik körül az asztalt. Egyikük elcsodálkozik, hogy a társaságba újonnan becsöppenő, törékeny, érzékeny arcú hölgyet miért nem ismeri és kertelés nélkül rákérdez: hol bujkált az elmúlt években? A válasz nem marad el, de aligha az, amire a kérdező számíthat: 15 évig börtönben ültem gyilkosságért. Másodpercnyi csend után a társaság egy emberként kacag fel, jól sikerült poénnak könyvelve el a magyarázatot. A válasz azonban, amint a számos fesztiválon díjazott, Oly sokáig szerettelek című film nézői már jóval hamarabb értesülnek róla, színtiszta igazság. Az egykor orvosként dolgozó, zárkózott, középkorú hölgy valóban bűntettet követett el, még akkor is, ha a film vége tartogat adott fokú feloldozást, nem csupán számára, hanem a nézőnek is. Lélekszorító tényként el lehet ugyan fogadni a kapott információkat, de rendkívül nehéz egyeztetni a szélsőséges cselekedetet az elkövető személyével. Noha, ha bármikor rákérdeznek, a bűn elkövetője mindig kertelés és szépítés nélkül bevallja tettét, mégis az utolsó percig reméljük, hogy kerül valami épeszű magyarázat a szörnyűségre. Közben azonban nem tudjuk magunkat elengedni és adott mértékben rokonszenvezni a központi szereplővel, hiszen már idejekorán megtudjuk, hogy mit követett el. A miért és a hogyan azonban várat magára, és éppen ez okozza a feszültséget, hárítja el azt az érdektelenséget, ami a kevésbé hálás téma okán felbukkanhat. Philippe Claudel kortárs francia író bemutatkozó rendezése ugyanis nem mutatja még emlékidézés szintjén sem a tizenöt évvel ezelőtt történteket, sem az embert próbáló és formáló börtönéveket. A szabadulás utáni csendesebb időszakot láthatjuk, ennek bemutatásáról pedig lerí a hatásvadász elemek kerülésének tudatossága. A visszafogott képi világ, a pasztellszínben játszó jelenetek történet-foszlányokat közvetítenek csupán, a megfelelni vágyás irányította hétköznapok és a bűn természetrajza fölötti elmélkedés között pedig az egymás bizalmába való férkőzés lassú folyamatában is részt veszünk.

A cím megtévesztő, a film nem a szerelemről, hanem a szeretetről szól. Arról az alapigazságról, hogy a rokonainkat nem válogathatjuk meg, és arról a bizalomról, amivel a családi viszonyainkat mégis kezeljük. Az angol, amerikai és francia filmekben több éve párhuzamosan játszó Kristin Scott Thomas alakítása egyértelműen hitelesíti a látottakat, az általa megformált gyermekgyilkos anya figurája pedig nem csak a nézőből, hanem a vásznat benépesítőkből is különböző indulatokat vált ki. Ilyen módon, miközben a tengelyéből kifordult világ lassan visszazökken a helyére, azon is eltűnődhetünk, hogy milyen mértékben határoznak meg bennünket ismert és ismeretlen kortársaink és mennyire változunk a rólunk kialakított kép függvényében.

Boda Székedi Eszter

Oly sokáig szerettelek (Il y a longtemps que je t’aime, 2008)
francia-német film

rendező: Philippe Claudel
forgatókönyvíró: Philippe Claudel
operatőr: Jérôme Alméras
producer: Yves Marmion
vágó: Virginie Bruant

szereplők:

Kristin Scott Thomas (Juliette Fontaine)
Elsa Zylberstein (Léa)
Serge Hazanavicius (Luc)
Laurent Grévill (Michel)
Frédéric Pierrot (Fauré kapitány)

BAFTA-díj (2009) – Legjobb idegennyelvű film: Yves Marmion, Philippe Claudel
BAFTA-díj (2008) – Ökumenikus Zsűri díja: Philippe Claudel
BAFTA-díj (2008) – A Berlini Újság olvasóinak különdíja: Philippe Claudel
Európai Filmakadémia (2008) – Legjobb női alakítás: Kristin Scott Thomas
BAFTA-díj (2009) – Legjobb eredeti forgatókönyv jelölés: Philippe Claudel
BAFTA-díj (2009) – Legjobb női alakítás jelölés: Kristin Scott Thomas
BAFTA-díj (2008) – Arany Medve jelölés: Philippe Claudel
Golden Globe díj (2009) – Legjobb idegennyelvű film jelölés
Golden Globe díj (2009) – Legjobb színésznő – drámai kategória jelölés: Kristin Scott Thomas

A film a TVR1 műsorán vasárnap (október 30.) látható 21.40 órától