A Székely Hadosztály emlékezetét ápoló Székely Hadosztály Egyesületet 1945 után Magyarországon betiltották, tevékenységét ellehetetlenítették, kiadványait – köztük a Kratochvil Károly-féle hadosztálytörténetet – indexre helyezték. Hasonlóképpen jártak el a román hatóságok, ha még nem a magyaroknál is következetesebben, de ez legalább részben érthető volt.
Nemzedékek éltek és nőttek fel úgy, hogy az 1918-as és 1919-es években lezajlott honmentő kísérletekről majdhogynem semmit sem hallottak. Illetve csak annyit, amennyit a családok legendáriuma itt-ott megőrzött, s míg éltek a szemtanúk, az egykori katonák, talán hallani lehetett ezt-azt a lezajlott eseményekről, de azok jelentőségét a maguk teljességében ma már csak szakavatott kutatók deríthetik ki és írhatják meg hitelesen. Ilyen hiánypótló mű a baróti Tortoma Kiadónál most megjelent kötet: A Székely Hadosztály története, amelynek szerzői mindketten történész-levéltárosok, Gottfried Barna (1964), a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Levéltár, Nagy Szabolcs (1977), a Veszprém Megyei Levéltár munkatársa. A kötet alapján próbálkozunk a „harci helyzet” lényegének rövid felvázolásával, hogy ezzel is felkeltsük a késői olvasók érdeklődését.
A Székely Hadosztály1919. január 17-én a hadügyminiszter rendeletére alakult. Ezt az elnevezést – bizonyos katonai szakmai megfontolások alapján – mindössze egy hónapig viselte, óvatosságból Székely Különítménynek nevezték hivatalosan, de honvédelmi tevékenysége alapján ma is indokoltnak látszik a hadosztály megnevezés.
A kolozsvári székhelyű V. erdélyi katonai kerületi parancsnokság alá beosztott 38. hadosztály helyett, illetve annak maradványaiból szervezte meg Kratochvil Károly ezredes. (1869-1946, később altábornagy) Az a Kratochvil, aki 1918 őszén a 39. doberdói dandár vezetőjeként minden katonáját – debreceni és nagyváradi állomáshelyére – „a katonai fegyelem teljes megtartásával”, a Károlyi-féle békepárti megoldás dacára is visszavezényelte. Amikor Kolozsvárra helyezték és kinevezték Erdély katonai parancsnokának, szembesülnie kellett a ténnyel, hogy az ott rendelkezésre álló ezredek morálja nagyon alacsony és ráadásul csak háborús létszámuk töredékével rendelkeznek. Nagyszámú székely katona és tiszt állomásozott ugyan, vagy egyszerűen csak lézengett a kincses városban, de őket csak akkor lehetett önkéntesként ebbe a hadosztályba toborozni, ha komoly szándék mutatkozott a vezérkar részéről a megszálló román erők elleni harc felvételére. Mivel Székelyfölddel a vasúti és a közigazgatási kapcsolat akadozott, onnan önkénteseket csak konspirációs módszerekkel, inkább a félreeső vidékeken, kerülő útvonalakon, rejtetten lehetett toborozni. Gottfried Barna így fogalmaz: „Bibarcfalváról döcögtek november 30-a éjjelén az első szekerek az önkéntesekkel az ágostonfalvi vasútállomásra. Aztán jöttek a hermányiak, olasztelekiek, baconiak, füleiek, bardóciak, Erdővidék megmozdult. Micsoda történelmi pillanat 1918. december 1-je! A gyulafehérvári román nemzetgyűlés napja, ahová és ahonnan a magyar kormány különvonatai szállították az erdélyi románságot. És Bocz százados páncélvonata, amely a családjukat, szülőföldjüket, hazájukat féltő erdővidéki székelyeket vitte fegyvert fogni Kolozsvárra.” A parancsnok tisztában volt azzal, hogy fegyveres támadásra csak fegyverrel lehet válaszolni – mindent elkövetett, hogy az önkéntesek és az újoncok morálját megtartsa és erősítse. A székely katonákat saját közegükből származó tisztikar alá osztotta be. Erdély keleti részei és a Székelyföld felszabadítására azonban nem került sor. A hadianyaggal és további újoncokkal történő feltöltése miatt a hadosztály a 21. ezreddel együtt feladja Kolozsvárt, tartalékként Nagyváradra, majd Szatmárnémetibe vonják vissza.
„Az egyik zászlóalj [csíki legénységgel – a Szerk.] azt kérte, hogy családjaik védelmére engedjék őket vissza. Lefegyverzésük megtörtént és útjukra bocsátották őket” – olvassuk Kratochvil naplójában. A Székely Hadosztály végül elfoglalja Belényes és Máramarossziget között azt a magaslatsort, ahonnan még sikeresen el lehet indítani egy Erdély visszafoglalását célzó ellentámadást. Ekkor is zajlott a toborzás, de „minél inkább eltávolodtak Erdélytől, és minél nagyobb városokat érintettek, annál kevesebb és egyre gyengébb morális összetételű újoncok kerültek a hadosztályba” – írja Nagy Szabolcs.
A Székely Hadosztály ekkor is átesik egy átszervezésen, mintegy négy és félszázadnyi székelyföldi állománnyal rendelkezik. A Fekete-Körös felső völgyében fekvő szórvány-magyar települések védelmét igyekeznek ellátni, de miután a magyar vöröskatonák ellenállás nélkül feladják a csucsai szakaszt, innen is kiszorulnak. A nagyváradi kadétiskola III. és IV. évfolyamra járó növendékeivel – tulajdonképpen 17-18 éves fiúkkal – és a Verbőczy-zászlóaljjal együtt április 18-án, ami akkor nagypéntekre esett, a románok haderő sikeres feltartóztatása ellenére is kénytelenek feladni állásaikat. A küzdelemben részt vevő köröstárkányi civilek közül a szomszédos román települések lakói másnap 110 embert bestiális kegyetlenséggel lemészárolnak. Ez a jelenség nem volt ismeretlen a korábbi időkben sem, hasonló vérengzések történtek ezen a vidéken 1848-49-ben is.
Kratochvil az 1919. április 26-i fegyverletételt nem tekintette kötelező érvényűnek, voltak olyan csapattestek, amelyek akkorra leszakadtak és átszivárogtak a demarkációs vonalon, vagy külön, esetleg a Vörös Hadsereg kötelékében harcoltak. Verbőczy Kálmán százados volt az, aki Miskolcon átvette a maradék székely alakulatok felett a parancsnokságot, onnan Egeren, Vácon, Esztergomon át a Nyugat-Dunántúlra vezette, ahol betagozódtak a nemzeti hadseregbe.
Mindeközben a Székelyföld megvédésének is volt alternatívája, pontosabban: lehetett volna, de ezt a feladatot abban a sorsdöntő pillanatban Anton Goldbach Edler von Sulittaborn császári és királyi altábornagy hadteste kapta. Nagy Szabolcs szerint „ez nem volt túl szerencsés döntés, hiszen ez a haderő mindössze 13662 puskát és 82 ágyút tartalmazott.” A hadtest azonban 1918. novemberében a zűrzavaros politikai helyzet következtében feloszlott és elhagyta a területet. Mindezek mellett „(…) azért leszögezhető, hogy több mint tízezer székely katona mindenképpen átcsoportosítható lett volna egy Székelyföldön honos katonákból álló határvédő csoportba anélkül, hogy [az eredeti – a Szerk.] zászlóaljnál alacsonyabb szintig meg kellett volna bontani egyes csapatokat.”
A tanulmányíró itt azokra a császári és királyi – közös – és királyi – azaz magyar honvéd – alakulatokra gondol, amelyek a Székelyföldön és az ahhoz közeli – általában magyar és/vagy székely többségű megyékben voltak honosak. A 82-es gyalogezred – például – amelynek toborzási területe az akkori Csík és Udvarhely megyéket is magába foglalta, éppen az 1918. május 17-i bukaresti különbékét követően, júniusban került ki az olasz hadszíntérre, több mint ezer kilométerre a szülőföldtől, ahol igen változó hadiszerencse közepette igencsak megfogyatkozott, s jelentős része már angol, illetve olasz hadifogságba került. A hazakerült 82-eseknek már csak töredéke volt abban a helyzetben 1919 elején, hogy csatlakozzon a Kratochvil-féle erőkhöz és feladatot vállaljon az immár Székelyföldön kívüli harcokban…
Simó Márton
Gottfried Barna
(Miskolc, 1964) történész-levéltáros, Nyíregyháza. A Székely Hadosztály történetével kapcsolatos tanulmányai korábban a Székelyföldben jelentek meg, kezdeményezője volt annak a tematikus vándorkiállításnak, amely a Hadosztály dokumentumait mutatta be több székelyföldi és magyarországi városban. Ilyen vonatkozású munkásságát 2009-ben Székelyföld-díjjal ismerték el.
Nagy Szabolcs
(Tatabánya, 1977) történész-levéltáros Veszprém. A 82-es gyalogezreddel kapcsolatos kutatásaiért és a Székelyföldben közölt tanulmányáért a folyóirat munkaközösségétől, Csíkszeredában, ma, 2011. november 17-én veheti át a Székelyföld-díjat.
Szentkereszthegyi Kratochvil Károly
altábornagy (1869–1946), 1918. november eleje és 1919. április 26. között az V. erdélyi katonai kerület parancsnoka. Gyermekkorának egy részét Brassóban töltötte, felesége is brassói illetőségű volt. A „tiszteletbeli székely” címet tiszttársaitól kapta. 1919-ben kedvelt városába internálták, ahol halálbüntetést is kilátásba helyező eljárás folyt ellene a román hatóságok részéről. Katonai pályájának végén 1923–24-ben a Hadtörténeti Múzeum igazgatója. Alapítója volt a Székely Hadosztály Egyesületnek, nyugalmazott katonatisztként pedig határozott revíziós tevékenységet folytatott, kapcsolatrendszert ápolt a kor legmagasabb kormányzati köreivel. A Székely Hadosztály zsidó származású tagjait és a hozzá forduló üldözötteket egyaránt mentesítő iratokkal látta el.