Külön megtiszteltetésnek tartják a folyóirat szerkesztői, hogy Bodor Ádám Verhovina madarai című regényének jelentős része a Székelyföld hasábjain látott először napvilágot.
Úgy tűnik, hogy a pillanat, amikor átadják Csíkszeredában a Székelyföld díjakat, olyan eseménysort foglal magában, amely a későbbiekben beivódik az irodalomtörténetbe, hiszen emlegetik, hivatkoznak rá a kitüntetettek, illetve a kívülállók is, hogy lám: ez megkapta, s az is, amaz pedig még nem. Tizennégy éves folyamatról van szó, és biztonsággal el lehet mondani, hogy rangot jelent a díj, fontos, és sokat számít. Jóérzéssel tölt el sokakat, hogy a magyar irodalom és a nyelvterület peremvidékén létezik ez a figyelemre érdemes szokás. Csíkszeredát központi hellyé teszi, olyan alkalom – ha nem jobb –, mint Székelyudvarhelyen az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, az EMIA díjátadási ünnepsége szokott lenni minden ősszel, csak éppen pár héttel korábban, mint e jeles csíki esemény.
Ebben az évben Bodor Ádám Kossuth-díjas író, Nagy Szabolcs veszprémi történész-levéltáros, Füzi László irodalomtörténész, a kecskeméti Forrás főszerkesztője kapott Székelyföld-, Hertza Mikola pedig Szabó Gyula-emlékdíjat, amelyet a szerkesztőség Homoródalmás község polgármesteri hivatalával közösen alapított egy évvel ezelőtt.
Ahol Bodor Ádám tartózkodik, arra a helyre figyelni szoktak az emberek. Legalábbis az irodalomszeretők, ha nem is mind a tizenvalahány milliónyi magyar, de a java mindenképp. A díj indoklásában – ahogyan Molnár Vilmos fogalmazott – az áll, hogy „Bodor Ádám az elmúlt években sokat tartózkodott Csíkban meg a Gyimesekben”. Nyilván nem azért, hogy belopja magát a szerkesztők lelkivilágába – ott volt ő amúgy is! –, hanem pihenni és alkotni járt szívesen erre a környékre. 2006 márciusában jelent meg az íróval egy nagyobb lélegzetű életútinterjú, volt egy összeállítás a műveiből a 70. születésnapra, de hiába volt gyakran Csíkban, ottani publikációit illetően hosszabb csend következett. „Talán rámenősebbnek kellett volna lennem” – jegyezte meg a laudátor. Nem küldött az író újabb kéziratokat, de szép csendben Molnár Vili azért tett Bodor érdekében egy-két lépést. Például: felhívta az érdeklődők figyelmét arra, hogy léteznek ismeretlen Bodor-művek, amelyek annak idején az Utunk hasábjain olvashattunk. A kiadók gyorsan észrevették, s könyv lett ezekből is. (Az utolsó szénégetők. Tárcák 1978–1981. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2010.) Kilenc írókollégával közösen feladatot vállalt egy viszonylag friss akcióban is, amely a Megérkezés északra (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978) című kötetből való Állomás, éjszaka című novella továbbírását jelentette. Ez az antológia is megjelent a közelmúltban a kolozsvári Koinónia Könyvkiadónál. A jég önmagától, pontosabban Bodor Ádám révén tört meg: a Verhovina madarai (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2011) című regényének jelentős része a Székelyföldben látott napvilágot 2010-ben és 2011-ben…
Többször és többen is megállapították, de Bodor Ádám is elmondta ritkán nyilvánosságra került megszólalásaiban, hogy írásainak helyszíne nem egy bizonyos, jól behatárolható erdélyi vidék, hanem egy nem konkrét közép-kelet európai táj. „Az írásait szerető és értő erdélyiek között mégis olyan vélemények hangzanak el, hogy ha valaki az erdélyi hegyekről, az erdélyi hegyi emberekről akar hiteles és jó irodalmi alkotásokat olvasni, akkor Tamási Áron Ábel és Wass Albert A funtinelli boszorkány című regényei mellett, feltétlenül kezébe kell vennie Bodor Ádám Sinistra körzetét is.” Ez a mondat a későbbi dolgozatoknál és az útókor alakításakor igencsak fontossá válhat. Jó lesz megjegyezni.
Nagy Szabolcs történész-levéltáros éppen ezekben a napokban könyvbemutató-körúton járt a 2009-ben Székelyföld-díjjal kitűntetett Gottfried Barnával, nyíregyházi kollégájával és szerzőtársával, hiszen frissen került ki a nyomdából a kettejük által írt kötet. (A székely hadosztály története. Tortoma Kiadó, Barót, 2011.) „Úgy néz ki, számomra ma van az egykori és jelenlegi levéltárosok napja. Előző Székelyföld-díjasunk, Bodor Ádám is dolgozott rövid ideig levéltárosként a hatvanas években a kolozsvári egyházkerületi levéltárban.” – mondta Molnár Vilmos, hiszen rovatvezetőként ugyancsak ő vállalta Nagy Szabolcs méltatását –, majd így folytatta: „A levéltáros (…) foglalkozása jellegétől fogva is, konkrétumokkal dolgozik, levelekkel, naplókkal, visszaemlékezésekkel, jegyzőkönyvekkel. Dokumentumokkal, amelyekben az adatok, tények magukért beszélnek. Ezt az objektivitásra és pontosságra való törekvést érzem Nagy Szabolcs tanulmányaiban is. A történelmi események számbavétele akkor eredményes, ha nem indulatokkal terhesen történik – még ha néha nehéz is ezt megállni –, hanem precízen, okosan, őszintén. Nem jó leltár az, amelyikből szenvedélyek áradnak. Nagy Szabolcs, amint az eddig megjelent tanulmányai is bizonyítják, erősen elkötelezte magát a székelység első világháború utáni múltjának kutatása mellett, de sikeresen ki tudja kerülni az elfogultság csapdáit.”
A Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténészt az emlékirat-irodalom megújítójaként tartja számon Lázár László költő, a folyóirat főszerkesztője. A közvetlen hangot, az „indulat” és a „fegyelem” közti érzékeny arányosságot tartja nagy érdemnek, illetve azt a figyelmet, amellyel a csíkszeredai folyóiratot az utóbbi időben megtiszteli: a most készülő, A kilépés címet viselő könyv teljes kéziratát a Székelyföld rendelkezésére bocsátotta. Ezért volt méltó Füzi László a díjra, meg azért, mert a Forrás főszerkesztőjeként továbbviszi azt a szemléletet, amit Ilia Mihály tanár úrtól tanult egykor a „határtalan irodalomról”.
Hertza Mikola különleges hangulatú novelláival tűnt fel. Egyből látszott, hogy nem akármilyen tehetséggel van dolgunk. A sajátos témakezelés és nyelvhasználat, a fokozott érzékenység sejttette, hogy jelentős prózaíró született… Aztán eltelt vagy tíz esztendő… Nagy volt a csend körülötte, „eltűnt, mint a kámfor. Még talán érdeklődtem is a bennfentesebb (…) kollégáktól, hogy mi van ezzel a gyerekkel, mit tudnak róla? A válasz aztán egy-két évvel ezelőtt érkezett, amikor bejött hozzánk (…) szinte egy kötetnyi kézirattal a kezében. Úgy érkezett, mint aki a legelső írásait hozza, ott toporgott a paksamétával, szerényen, kíváncsian, és visszafogottan” – mondta Fekete Vince a Szabó Gyula-díj átadásakor. „Nem akart mindenképpen jelen lenni, nem akart közepes, vagy semmilyen írásokkal a felszínen lebegni. Hanem várt, és amikor úgy érezte, hogy eljött az idő, akkor tért vissza újra a pástra.” Az utóbbi egy-két évben ismét „utolérte” egykori önmagát. Sőt! De magányos író maradt, mert nemzedéktársai elhúztak mellette – folytatta a szerkesztő. Annyi azonban immár biztos, hogy jó helyre ment ez a díj, mert a helyhez kötődő, a Székelyföldön élő alkotó kapta ezt a biztatással és baráti vállveregetéssel is járó elismerést a második írói indulás mellé. A díj maga egy plakett és az oklevél. Annak jár, akinek a tarisznyájában már látszik a biztos útravaló.
Simó Márton