Kéjpróza

„Egy székely szamuráj élete kéjprózában elbeszélve” – mondta titokzatosan a szerző, amikor olvasásra ajánlotta újabb könyvét. A regény ürügyén váltottunk pár szót életről, irodalomról, harcról, jelenről és jövőről…

„Murányi Sándor Olivér prózaírót (1974, Székelyudvarhely) eddig inkább Erdélyben ismerték, az utóbbi időben azonban magyarországi publikációi révén is felhívta magára a figyelmet” – írja Dr. Fried István a szerzőről, aki az idei Ünnepi Könyvhéten dedikálta Budapesten a Kalligram Könyvkiadónál május elején megjelent Zordok, a székely szamuráj című kötetét. A mű alcíme: kéjpróza. „A merész hangvételű, az obszcenitásig menő, humorral átszőtt leírásokban bővelkedő történet valójában keretes elbeszélés, egy önmagával keveset kezdeni tudó, sokfelé próbálkozó, bizonytalanságait időnként túlzott magabiztossággal kiegyenlíteni akaró fiatalember történetét egy terméketlenségébe belefáradt tanár-olvasó beszéli el.”

Milyen a könyved fogadtatása? Írtak már róla a megjelenés óta eltelt hetekben-hónapokban?

Az elmúlt hetekben mind pozitív, mind negatív kritikát kapott a kötet. Utóbbi az AIDS-szakértők szerint is jobban életben tart, és közepes „profi” irodalmárok írják, akiknek konkrétan a személyemmel van bajuk. Az olvasók közül a részben magára ismert könyvtáros hölgy perrel is megfenyegetett. Egyszóval: a fogadtatási skála dicsérettől a gyalázatig terjed. Ez így helyes: nem szeretnék laudációkat kapni csupán azért, mert egyes írók közt szokás, hogy baráti alapon írnak egymás köteteiről.

Fejlődésregény? Te minek tartod?

A kötet alcíme kéjpróza. Szerzőként nem határolom be a klasszikus műfajok közé, hagyom, hogy a kritika döntsön róla. A pontos műfaji meghatározásnál fontosabb maga az alkotás, amely kiállja az idő próbáját vagy nem. Mert a könyvszerző nem popsztár vagy Csillag születik-versenyző. Nekem száz év múlva kell befutni.

Barátaid, nemzedéktársaid felismerték-e magukat benne?

Természetesen. Egyesek már visszavágót is írtak különféle lapokban. A poéták szeretik tépdelni egymást, akár a hiúzkölykök. Később derül csak ki, melyikükből lesz a nagy vadász. Tükröt tartottam a mai írótársadalom elé, amelyben féltehetségek kapaszkodnak felfelé egymás háta mögötti szidásával. Mint minden pályán, itt is nagy a tolakodás. Az írás olyan, mint az eperlekvár. Aki egyszer megérezte az ízét, azt nem lehet róla lebeszélni. Ezért van tele a kortárs irodalom közepes szerzőkkel, akik nem akarják belátni: örök másodrangúnak lenni olyan lelki teher, amiért nem érdemes feláldozni egy életet. Inkább egy képességeit elfogadó dilettáns, mint egy pehelysúlyú zseni.

Mi következik ez után a közeljövőben? Van-e valami készülő munka a tarsolyodban?

Negyedik kötetem az elmélyülésé lesz. Manapság divat írni a kommunizmusról, a változás, az átalakulás okozta traumákról, a huszonegyedik századi emberről viszont alig mesél valaki. A múltsiratást meghagyom az idősebb szerzőkollégáknak. Én a múltról hatásvadászat nélkül, de humorosan, ironikusan írok, hogy lehetőleg ne kapcsolja le az éjjeli lámpát az, aki olvassa. Vizsgáznom kell karatéban a fekete öv negyedik danra és meg kell írnom az irodalomtudományi doktori disszertációm. Új próza is készül, egy terjedelmesebb, amelyből szintén visszaköszönnek szülővárosom egyes személyei. Mert minden ember egy történet. És, ha belegondolnánk, hogy a világtörténelemben megismételhetetlenül találkozunk, másképpen viszonyulnánk egymáshoz…

És úgy általában, hogyan képzeled el a többit, mindazt, ami az életből és a pályából hátra van?

Születés előtt álló kötetek élnek bennem. Címük, tartalmuk még ismeretlen számomra. Nincs napi penzumom. Akkor írok, amikor van mondanivalóm. A karate és a néptánc segítenek, hogy ne váljak görcsössé az irodalomban. Jó értelemben vett lazaság nélkül udvarolni és kampányolni sem lehet, nemhogy alkotni…

Simó Márton

* * *

Formagyakorlat, amelyben részt veszünk a fiúgimnázium tanévnyitó szüretjén, megismerkedünk a tanárokkal, majd egy wc-kaland kellős közepén találjuk magunkat

– Jól átgondolta döntését? A kispapnevelde előcsarnokában áll, mi itt előképzést végzünk a teológiai évekre… – mormolta mély hangján Csintalan igazgató úr a felvétel előtt.
– Jól átgondoltam…
– Akkor kérje Istentől a nőtlenség kegyelmét, hogy majd jó papja lehessen. Ezennel felveszem kisszemináriumunkba.
– Köszönöm… – suttogta Zordok. Elköszönt az igazgatótól, és a székesegyházba sietett, ahol az öröm könnyei csordultak végig arcán.
– Te Deum laudamus! – énekelte harsányan a kispapok és kisszeminaristák serege. Érces hangjukba beleremegtek a többszáz éves falak. A kijárat mellett az idős püspök szemeit törülgetve rebegte az ősi imát.

Az iskolai év euforikus hangulatú szürettel kezdődött. Száz kispap és szinte ugyanannyi gimnazista sürgött-forgott az érsekség szőlőjében. Szaporán teltek meg az edények, a kinevezett cseberhordók nem győzték üríteni. Délfelé két hosszú diáksor kígyózott az ültetvény szélénél: egyik a pálinkaosztásnál, másik a favécé előtt. Az utóbbi sor végére éppen Csintalan igazgató úr sietett, jobb kezében tartott jókora szőlőgerezdet harapdálva, mikor harsányan felkiáltott valaki a tömegből:
– In Nomine Patris et Filii et Spiritui Sancti, Amen! Angelus Domini nunciavit Mariae et concepit de Spiritu Sancto!
Harang kondult a messzeségben. Az óra déli tizenkettőt ütött. A szüretelők lehajtották fejüket, és halkan mormolták el a három Üdvözlégyet a zárókönyörgéssel. Ima után választották ki a „szőlőpréselőket”. A présházba bekerülni kiváltságot jelentett, csak a legerősebb fiúk mehettek oda. Zordok is bekerült a „válogatottba”, és nemsokára harmadmagával tolta körbe a prés rúdját, és miután szétszedték a préselő abroncsokat, fejszével vágták szét a kemény szőlőmasszát. Munka közben vicceket meséltek egymásnak a szeminaristák, harsányan kacagtak föl egy-egy csattanót követően. Hirtelen előállt Zordok legerősebb évfolyamtársa, Dömény Peti, kezében egy üveget szorongatva:
– A szőlősben tulajdonomba került egy üveg misebor, aki megverekszik velem érte, elviheti!
A helyiségre döbbent csend telepedett. A fiúk megszeppentek, ami érthető is volt, hiszen meglepő közegben hangzottak el az ingerkedő szavak. Eddig csak azért tartottak Döménytől, hogy újra és újra felolvassa rémesen gyenge, hosszadalmas verseit. A titokzatos erő ismét hatott: Zordok Dömény Peti előtt termett. A magas termetű kihívó meglepetten emelte tekintetét a vékony dongájú első éves diákra:
– Akkor kezdhetjük? – kérdezte halkan a termetes legény. Válasz helyett Zordok csípője megrándult, és erős ütést küldött a Dömény Peti orrcsontjára, majd – ahogy gyerekkorában mesterétől tanulta –, sípcsontjával az óriás combjába rúgott úgy, hogy lábszára párhuzamos maradt a talajjal. Azért fontos ez, hallotta vissza mestere szavait, mert a támadó erőt visszadobja a föld az áldozat combjába, aki ettől olyan éles fájdalmat érez, hogy képtelen folytatni a harcot. Dömény Peti ordítva zuhant a présház kőtalapzatára, estében azonban magával rántotta ellenfelét, és roppant súlyával Zordokra fordult, aki előtt elsötétült a világ. Kábultságából – emlékezett később vissza – Csintalan rektor úr hangja ébresztette fel. A zuhanás nem fájt annyira Zordoknak – talán még az sem, hogy az igazgató elkobozta mérkőzésük tétjét, az üveg misebort. Az annál inkább, hogy másnap a szemináriumi bíróság mindkettőjüket utolsó figyelmeztetésben részesítette. Egyetlen lépés választotta el a fiút attól, hogy eltanácsolják a papi élettől… Apáca nagynénje mentette meg közbenjárásával az ifjú levitajelölt harcost, aki a borért vívott harcban saját önbecsüléséért küzdött egy, az övénél nagyobb erő ellen.
– Húzd végig a kezed egy venyigén, majd gondolj a pinot noir édesgyökerekre és mohára emlékeztető illatára! – magyarázta nagy szakértelemmel Elek bácsi, az érseki borász Zordoknak, akit büntetésből visszaküldtek a présházból a szőlősbe. – Bor nélkül a szerelem es olyan, mint a szerejtkezés férfi nélkül: kévánatos, de semmi értelme – folytatta az öreg.

–E nedűtől még a randa fehérnépek es Csioccsiolinákká változnak egy idő után, fiam! Ha lenyalsz az asszon hátgerincéről egy deci kadarkát, nem bírsz utána elnézést kérni tőle a lökdösődésért! A vereset igyad mindég, ne a fehéret, mert mindkettő után fehéret húgyozol, és ebből meglátszik: a veres után mégiscsak marad valami a testedben…
Elek bácsi szavain keresztül maga az ördög lopózott a szeminaristák közé. Zordok nyugtalan lett, és hogy gondolatait máshová terelje, latin tanárához menekült, Tyukodi páterhez, aki húsz esztendőn át volt börtönben hitéért, s magának az érseknek is ő csiszolta latin tudását hivatalos római látogatásai előtt.
– Buta fiú! – nevette Tyukodi páter a panaszkodó Zordokot. – Ahol nincs, ott ne keress, dixit pater Szekeres! Énekeld inkább velünk a praepositiok énekét: Ante, apud, ad, adversus – zendített rá az idős paptanár. – Circum, circa, citra, cis! – folytatta a felsőbb éves hallgatók serege.
Zordok ekkor még nem tudhatta, hogy néhány héttel később, miután megírták az első latin felmérő dolgozatot, ő lesz Tyukodi páter „titkára”, aki esténként az öreg szobájában javítja társai felmérő dolgozatait, és miközben Tyukodi a Vatikáni Rádiót hallgatja, ő ezalatt – különféle süteményekért cserébe – elnézi a declinatioban, valamint a coniugatioban ejtett hibákat, s ezzel emeli a diákok jegyeit. Hat észre nem vett bakiért már egy fél ebéd járt Zordoknak.
Tyukodi páterről annyit szükséges még elmondani, hogy hetven évesen is remekül focizott a tanórák szüneteiben, és minden iskolai kiránduláson részt vett. Szemeiből magabiztos derű sugárzott. Zordok iskolai végzése után öt évvel halt meg. Májcirózis vitte a sírba. A börtönévek alatt kaphatta…

Csodálom Tyukodi atyát. Vidáman érkezik az órákra, borús napokon is jó kedvre derít. A természete ilyen? Vagy a neveltetése? Meg lehet ezt tanulni? Mindent fel tudott tenni egy lapra, amikor ezt a Gondviselés kérte tőle, ezért szinte súlytalansági állapotban él, ugyanolyan könnyedén énekli a zsoltárokat, mint ahogy focizik. Rá kellett jönnöm: a fogság vagy összetöri, vagy megerősíti az embert, megmutatva az élet igazán fontos dolgait. Ezért mosolyog szótlanul Tyukodi páter, amikor mások fontoskodó véleményeit hallgatja. A hitedért vállalt fogság felemel, és nélkülözhetetlenné teszi számodra a tőmondatokat.

(Részlet a regényből)