Székelyszenterzsébet tájnyelvéről

A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelentetett, tetszetős kivitelezésű könyv szerzőjét Keresztúr vidékén sokan ismerik, ha máshonnan nem, hosszú tanári pályafutása során sok tanítvány lelkében, érzésvilágában hagyott nyomot, illetve nyújtott számukra olyan ismereteket, amelyeket még ma is hiába keresnénk a művészettörténeti, irodalomtörténeti tárgyú könyvekben. Múlt évre készült el a szülőfaluja, Szenterzsébet tájszavaival és népnyelvével kapcsolatos kézirata, amelyet a szerkesztői munkák megkezdése után is bővített, most meg Újszékely község polgármesteri hivatala, a keresztúri egykori Orbán Balázs Gimnázium 1961-ben, 1966-ban és 1971-ben végzett véndiákjai, illetve Nagy István és családja (Ausztria), Molnos Domokos és családja (Székelyudvarhely), a Szentendrén élő Nagy Domokos családja és Vetési Kálmán családja költségén jelent meg ez a dolgozat.

A nyugalmazott nyelvtanár először a falut mutatja be röviden, majd egy terjedelmesebb fejezet – Egy kis nyelvészet címmel – ebben a nyelv szerkezetét, az idegen hatásokat, a nyelvi rétegződéseket, meg a köznyelvről, irodalmi és tájnyelvről, a hangtani jelenségekről olvasunk benne.

Ezt követi az a rész, ami a szenterzsébeti tájnyelvvel kapcsolatos. Bár az egész Kárpát-medencében jól megértik egymást a különböző magyar tájszólások beszélői – nem úgy, mint például a németeknél –, mégis a kisebb vidékeknek, éppen egy völgynek, egy községnek is megvannak azok a nyelvi-hangzásbeli sajátosságai, amely alapján felismerhető, azonosítható az onnan származó személy. Bár Keresztúr-fiúszék lakói többségében az ő-ző nyelvjárást beszélik, ezen belül is vannak eltérések, sajátosságok, pl. az á-zás (kápál, kászál, kálán, sáláta), o-zás (magokot, lovakot) stb. Ezeket sorra tárgyalja ez a munka, akárcsak a magánhangzók és a mássalhangzók változásait, cserélődéseit.

Egy következő nagyobb fejezet a szókészlet változását mutatja be számos példával. A nyelv változását valójában az idegen – latin, német, francia, később a román, mostanság az angol – szavak bekerülése, elterjedése által érzékeljük.

Oldalakon keresztül sorolja Nagy Emma a tulajdonképpeni tájszavakat, vagyis a nem kölcsönvett, hanem a nyelvünkben kialakult úgynevezett belső keletkezésű szavakat.

A beszédstílus, vagyis az árnyalatnyi jelentésváltozatok finomságainak és a toldalékolással létrehozott különböző alakváltozatoknak – rövidülés, hangkiesés, meg ennek ellentéte, a szóhosszabbítás – a hatása ízesebbé teszi a beszédünket. A nevek világa pedig olyan téma, amelyik mindannyiunkat vonz. Az arról szóló részben összefoglalót olvashatunk a családnevek kialakulásáról és a szenterzsébeti névanyag ilyen szempontú besorolását is megtaláljuk, illetve a gyakori férfi és női keresztneveket meg ezeknek a becézett alakjait is.

A könyv további alfejezeteiben olyan nyelvi témákról esik szó, amelyek a mindennapokat is meghatározzák egy faluközösségben, mint például a köszönés: ki kinek miképpen köszön, hogyan szólít meg, illetve milyen kifejezések kerültek be a szenterzsébetiek szóhasználatába a helyi cigányok anyanyelvéből, vagy például a mértékegységeknek milyen megnevezései voltak a gyakoribbak, hogyan nevezték meg az állatokat és hogyan szólították őket.

Legvégül a dűlőnevek felsorolása következik, majd mondókák, szólások, illetve következtetések és a tájszavak tárgymutatója zárja a könyvet.

A Záró gondolatokban, ami tulajdonképpen a szerző utolsó lehetősége arra, hogy az olvasóval megosszon valamit, és e könyv esetében a következtetéseket is tartalmazza, a legutolsó mondat így hangzik: Az anyanyelv ápolása mindennapi feladata minden jóérzésű magyarnak – és ezt nem csupán a pedagógus, a nyelvszakos tanár mondja, hanem az az ember, aki életében odafigyelt a beszéd igényességére, annak tekintetében például szolgált, és tanítványaitól, környezetétől is megkívánta ezt az igényességet. Meg az édesanya, nagymama, aki – szenterzsébetiként – szeretné, ha nem az anyaországi nyávogó-sírós hangon beszélnének egy nemzedék múlva az itt élő fiatalok, és nem angol–román–magyar zagyva-nyelvet használnának a keresztúrszéki emberek. Olyan magyarként fogalmazta meg, aki tudja és hirdeti is ezzel a könyvvel, hogy a nyelv, mindegyik nyelv kincs, nagy érték, amit tőlünk nem vehetnek el, csupán odaadják azok, akik beleolvadnak a más nyelvű környezetbe. A nyelv meghatározza gondolkodásunkat, tartást ad a beszélőknek, múlt évszázadok tudáskincsét hordja, tartalmazza magában. Mivel ingyen kapjuk, gondunk kell legyen rá, éppen úgy, mint a jó munkaeszközre, a szép ruhára.

Nagy Emma tanárnő ilyen meggondolásból foglalkozott a szenterzsébeti és Keresztúr vidéki tájszavakkal. Példát mutat, hogy ne várjunk másra, messziről jött idegenekre, mert az ilyen munkát senki nem végzi el helyettünk, mert ezt csak szeretetből lehet elkezdeni és önfeláldozásból folytatni.

A könyv nem szakemberek számára készült, hanem a környékbeli embereknek. Olvasója lehet a felső tagozatos tanuló is, mert mindent megért belőle, és főleg a felnőttek lapozhatják nagyobb érdeklődéssel. A régebbi és újabb fényképanyag pedig Szenterzsébet falu életébe enged bepillantani. Az egész könyvet pedig a szerző a szülei, szenterzsébeti Szabó Kálmán és Szabó borbála emlékének ajánlja. Főhajtás az elődök emléke előtt, és az anyanyelv dicsérete.

P. Buzogány Árpád

A kötetet bemutatására  a székelykeresztúri Molnár István Múzeumban 2012. július 2-án, hétfőn 19 órától került sor. Felvételeink ezen a rendezvényen készültek.