“Mi lennék, ha nem fotóznék?” – ismételte meg önmagának – csak úgy – a feltett félig-meddig hivatalos kérdést Dávid Botond székelyudvarhelyi fotóművész. Aztán rövid gondolkodás után már mondta is a frappáns választ. “Akkor olívaolaj-készítő vagy borász vált volna belőlem.” Kétségtelen, hogy az olajbogyóban és a szőlőben is benne van egy nyár esszenciája, és sok törődés, munka, energia szükségeltetik, hogy kiváló legyen a végtermék. Akárcsak a jó minőségű fotográfiához. Legutóbb akkor beszélgettünk, amikor a múlt nyáron Vácról hazajött. Az interjút egy későbbi időpontra halasztottuk, amely aztán, lám: ezekben a január eleji napokban érkezett el.
Köztudott, hogy Vác Udvarhely egyik testvérvárosa. Milyen apropóból, s mikor volt neked ott kiállításod?
Igen, tavaly nyáron is volt kiállításom Vácott, ez már a második, ami azt is jelentheti, hogy az első elnyerte a közönség tetszését, s kíváncsiak voltak a folytatásra. Maga a tárlat a júliusban zajló Váci Vigalom nevű kulturális fesztivál keretében nyílott, melynek a Váci Értéktár adott otthont.
A majdnem egy hetes fesztivál rengeteg színvonalas programot kínált, ezért számomra óriási megtiszteltetés volt részese lenni a százezres látogatottságú eseménysorozatnak, hiszen az egyéb rendezvények kapcsán megfordult legalább tízezer ember az Értéktár helyszínein is, így eddig ez volt a legrövidebb időn belül a leglátogatottabb kiállításom.
Egy emberről szóltak a képek? Ki volt a „téma”? Lehet tudni róla valamit? Vagy egyszerű „tanulmány”?
Az eredeti elképzelés szerint egy „trilógia”, azaz három egymással összefüggő mű második része ez a kiállítási anyag, de aztán annyira szárba szökkent az ötlet a folyamatos munka során, hogy önálló projektként is bőven megállja a helyét, ezért így is tervezem bemutatni egy szélesebb körben. Az első rész „A láthatatlan férfi volt”, ahol csak nők láthatók a képeken, a második részben pedig megmutatkozik a férfi a maga valójában, csak épp az a meghökkentő, hogy száz különféle arca van.
A címadással is kicsit gondban voltam, de végül az I’m your man címet kapta, Leonard Cohen egyik ismert és népszerű dala nyomán. A képeken szereplő főhőst Berecz Edgár alakítja, akit szerintem Udvarhelyen mindenki ismer, nála jobb karaktert keresve sem találtam volna a földkerekségen. Minden egyes figura, amit Edgár megformál, valahogy teljesen autentikusnak tűnik, eszünkbe nem jut azon gondolkozni, hogy csak a szerep kedvéért bújik folyamatosan újabb és újabb bőrbe. Mikor elkezdtük a közös munkát, maximum 15-20 különböző portréra/karakterre gondoltunk, de ahogy haladtunk előre az egyre kiszélesedő ösvényen, úgy jöttek szembe folyamatosan az új ötletek, helyszínek, és jönnek mind a mai napig, közelítve a 100. portréig!
Fontos számodra az egyéniség? Tudjuk, hogy korábban női portrékat készítettél és állítottál ki több alkalommal, több helyszínen. Galériák, kávéházak, éttermek, szállodák falán látni a képeidet. Egy ideje azonban a férfiportrék is vonzanak. Írókat, költőket fotóztál. Azért, mert ők a barátaid, vagy azon „egyszerű” oknál fogva, mert izgatnak az átlagostól elütő emberek? Vagy minden ember más-más világ csak fel kell őket fedezni?
Persze, fontos. Bár attól függ, hogyan közelítünk a témához. A nyilvánosságnak szánt fényképeim alanyai többnyire átlagemberek, hétköznapi munkám során fedezek fel olykor nagyon jó kisugárzású modelleket, akik első látásra talán nem is tűnnek ki nagyon a tömegből, a képeken mégis jól mutatnak. Ezeket a modelleket később, ha van kedvük hozzá, mint karaktereket szoktam alkalmazni a történeteimben. Ez nőre, férfira egyaránt vonatkozik, bár én sem gondoltam volna, hogy az eddig „legütősebb” sorozatomat épp az utóbbi segítségével alkottam meg, ráadásul nem több személlyel, hanem egyetlen eggyel… Ha egy másik szemszögből nézem, igen, sok érdekes személyiséggel találkozom.
Városunkban is sok ismert ember megfordul, politikus, író, zenész, ha a szerencse úgy hozza, és ha lehetőség van rá, portrét is készítek róluk. Lassan ezekből a képekből is összejön egy jó kis arcképcsarnok.
Azt szoktad mondani, hogy a fotóid bárhol dekódolhatók. Úgy szeretsz alkotni, hogy annak értelme legyen szerte a nagyvilágban. A fotográfia egyébként eléggé univerzális. Sikerült átjutnod a Nagy Vízen? Irány Amerika, vagy arra a pillanatra még várni kell?
A fotográfia egy érdekes műfaj, látszólag könnyen értelmezhető vizuális nyelv, tulajdonképpen írástudónak sem kell lenni ahhoz, hogy megértsünk egy képet, de ha egy kicsit mélyebben akarunk elmerülni a képek olvasásában – ez ugyanúgy elsajátítható, mint az írás olvasás –, elengedhetetlen, hogy képezzük magunkat. Lényeges, hogy, ha az ember alkotásra adja a fejét, igyekezzen egy olyan képi nyelven kommunikálni, ami a világ bármely táján értelmezhető és kikódolható, ezzel nyújtva élményt a befogadónak. És ahogy már említettem, ez az összes alkotói tevékenységre érvényes…
Amerika továbbra is a nagy tervek egyike, ha nem a legnagyobb. Először is, hogy úgy valósuljon meg az a tengerentúli kiruccanás, ahogy én elképzeltem, az elég komoly munka elé állított. Az ember azt gondolná, hogy van egy kiváló anyaga, amit a szakma is elismer, aztán onnan egyenes út vezet a világhír és a megdicsőülés felé. Ez nem épp így megy. Először is gondoskodni kell arról, hogy minél szélesebb körben bemutatható legyen az anyag, ami rengeteg idő és pénz, és rengeteg adminisztráció.
Mi a következő nagy dobásod, amelyre “csak úgy mellékesen” készülsz?
Mindig van valami, ami úgy „mellékesen” foglalkoztat. A sors úgy hozta, hogy megismerkedtem egy tehetséges gitárművésszel, Silvan Stâncellel, akinek nagyon tetszettek a munkáim, és addig egyezkedtünk, míg elhatároztuk, hogy márciusban megjelenő albumának a látványanyagát én készítem. Szinte egyéves tervezgetés után kezdtük az érdemi munkát, és meg kell mondanom, nagyon érdekes dolgokat hoztunk össze. Először is: rengeteget hallgattam a zenéjét, szinte az összes vokál-számot kívülről fújom, ami azért érdekes, mert úgy igazából soha nem kedveltem a román könnyűzenét, ez pedig az egyedisége folytán valahogy megfogott.
Jól érzed magad Udvarhelyen? Ha nem itt élnél, akkor hol szeretnél lenni? Vagy mindegy, hiszen el lehet menni és bármikor vissza lehet jönni?
Érdekes a kérdés, annál is inkább, mert sokan felteszik nekem. Amúgy igen, jól érzem magam. Számomra Udvarhely a világ közepe. Persze, azért összejön néhány utazás, szerencsére mindig akkor, mikor éppen már nagyon mehetnékem van. Ilyenkor hosszabb-rövidebb időre sikerül teljesen kikapcsolni, távol kerülni a hétköznapi gondoktól, majd teljesen feltöltődve visszaállni a mókuskerékbe… Ha nem itt élnék, akkor akárhol jó lehetne, mert eddig, ahol megfordultam, mindenütt jól éreztem magam. Hogy tartósan tudnék-e élni valahol? Azt nem tudom, egyelőre itthon próbálkozom, eddig sikerrel, s ennek lassan kilencedik éve. Egyébként nem vagyok híve az elvándorlásnak, de a fiataloknak jót tesz pár év külföldi élet, a kinti munka, mert a megszerzett pénzt és a tudást, majd itthon kamatoztathatják. Ha húszéves koromban nem mentem volna el, ma biztosan nem az lennék, aki vagyok. Az ember jártában keltében, szinte észrevétlenül sok jó dolgot összeszed, tanul, ami a későbbiekben csak hasznára válhat. Mesélhetnék szóban is, bár én a képeimmel “beszélek”.
Készülsz valamilyen technikai, esetleg művészi váltásra?
Egyelőre maradok a hagyományos, a filmes fényképezésnél, sok potenciál van még az eszközeimben, egyelőre nem szeretném félretenni ezt a technikát, s főleg azért nem, mert az a szakmai intézmény, melynek a támogatására pályázom, külön értékeli a celluloid-szalagon fogalmazódó ambíciómat.
Talán ez lesz az ász a pakliban, melynek majd az amerikai szakmai bemutatkozásomat köszönhetem. Ki tudja? Egyébként idén is lesz egy két külföldi bemutatkozásom, tavasszal várhatóan Berlinben, ősszel – és ez már biztos – Dunaszerdahelyen (Felvidék/Szlovákia) van soron. London is tervben van, decemberben egyeztettem, de nem szeretem előre elkiabálni a dolgokat, mert még bármi közbejöhet.
Mi a véleményed az elharapódzó fotográfiáról? Bárkinek lehet sok megapixeles gépe, bárki eljuthat olyan szintre, hogy miután részt vesz bizonyos tanfolyamokon és agytágításokon, profivá válhat. Mi a különbség manapság a „művész” és a „fényképész” vagy „fotóriporter” között?
Mára már, mint annyi minden, a fényképezés is demokratizálódott, így szinte bárki megengedhet magának egy komolyabb felszerelést. A profivá válás természetesen tanulás útján is elérhető, de van olyan, aki mindenfajta előképzettség nélkül is vállal el munkákat. Rendezvények fotózásáról beszélek. És itt a profizmus alatt nem a tudást, hanem a hivatást, a pénzért történő munkavégzést értem. A művész az, aki a fotográfia segítségével közli a személyes mondanivalóját, többnyire szubjektív dokumentarista szemlélettel. A fényképész, az az iparos, aki a szolgáltatói vonalon dolgozik, napi rutinban fényképez. Míg a fotóriporter szakmája talán legkeményebb mind közül, hiszen ahhoz, hogy el tudja kapni a legjobb pillanatot, nagyon résen kell lennie, mert a fotós kedvéért nem szokás jeleneteket újrajátszani. Nem beszélve azokról, akik szélsőséges körülmények között dolgoznak, mint például katasztrófák és háborús övezetek helyszínein.
Mi lennél szívesen, ha nem fotográfusként kellene „tengetned” az életedet?
Megfordult már párszor a fejemben, hogy mihez kezdenék, de mindig csak olyan romantikus szakmák jutnak eszembe, mint az olívaolaj-készítő vagy a borász. Adnék magamnak két évet, míg kitanulnék valami mást, addig is szakdolgozatokat írnék pénzért, mert úgy látom, hogy komoly kereslet van erre is.
(A felvételeket Dávid Botond bocsátotta a KultúrHon rendelkezésére.)
Simó Márton
