A Spiró-jelenség

Furcsa érzéseket kelt az emberekben, hogyha Spiró Györgyöt emlegetik. Sokan jelentős színházi sikereire emlékeznek, sokan nagylélegzetű regényeit idézik magukban, mások talán a verseit és a botrányt, amely jórészt egyetlen versike kapcsán született, s tart azóta is. A Jönnek című 1984-es keltezésű „költeményről” van szó, amelyet oly gyakran idéznek határon innen és határon túl. Hadd álljanak itt a felkavaró sorok elrettentés gyanánt, s részben azért, hogy kihasználva az alkalmat, egyúttal egyfajta elemzéssel, értelmezéssel szolgáljak az olvasónak, s ha ez nem szolgálat, akkor egyfajta rábeszélés, ráébresztés is lehet, hogy ki-ki szíveskedjék behatóbban foglalkozni a szépen körvonalazódó életművel, hiszen nem egy versen áll vagy bukik a többi részlet, ami bizonyíthatóan és valóságosan érték-, illetve időtálló.

Jönnek

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,
füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se pisszen. Alantról
kevéske hűlt költő csontujja int.

Ó, ha gyilkolni szabadna újra,
csámcsogva, hersegve szívnák a vért –
miért is? ki tudja. Trianonért? –
mered pár utcanév pici csontujja.

Ez olyan klima: itt folyton beborul,
ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,

és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyitsuk:
nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

(1984)

Nekem az 1984-es esztendőről mindig Orwell jut eszembe, az az évszám, amely a világhírű regényének címe is egyben. És az Imposztor című Spiró dráma – ezt játssza most a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház eléggé parádés szereposztásban és sikerrel –, amelyet nem ismerhettem ugyan anno, mert éppen nem kúszhattam át a két baráti és egyaránt szocialista állam, az RSZK és az MNK közötti külön mini-vasfüggönyön csak úgy, azért, mert színházba menni támadt úri kedvem. Nem jártam akkortájt Pesten, de az ismerősök, akik kijutottak, látták, meséltek róla. Major Tamás utolsó nagy fellángolását ugyancsak emlegették (1983). Még színlapot is mutattak, mint valami értékes relikviát. Azt mesélték, mert akkor meséltek a Pestről hazatérők – s hoztak mutatóba symphoniát, dunakavicsot, trappert, postinort és kulturális élményeket –,  hogy van még Csurka, nagyon játsszák, de ott ez a Spiró, s nem kutya, ő most a csúcs. Illyés Gyulát, Sütőt nem emlegették, róluk mindenki tudott. Egyébként akkortájt még a Népszabadság átcsempészése is forradalmi tettnek számított. Fontos hírek voltak ezek.

Szóval 1984-ben már túl voltak a magyarok az István, a király című rockopera bemutatásán (1983. augusztus 20.). Teljesen természetes módon – de alig megtűrten – jelentkezett a kádárizmus által is megcsonkolt országban az egészséges nacionalizmus és a történelemszemlélet, s a szellemi revízió igénye. Ez egy teljesen természetes folyamat volt. Ennek ellenében ugyanakkor majdhogynem természetes reakció lehetett a lappangó kozmopoliták részéről jelentkező “ütemelőző” félelem, hiszen mintegy négy évtizeddel korábban, egy számukra majdnem végzetes üldöztetést szenvedtek végig. Csakhogy a kiválóan menedzselt és nagyon erős nemzetközi marketinggel kezelt holokauszt, s annak magyar vonatkozásai, nem az egészséges nacionalizmus, hanem a fasizmus számlájára írandók. A félelem is torzít. A történelmi előzmény időnként fölösleges idegrángást okoz a túlérzékeny értelmiségnél. Ez az 1984-es vers is ilyen ihletettségű. Akár. Spiró attól a fajta fajmagyartól fél, aki kirekeszt és bután félresöpör mindent, amit a maga elvakultságában nem Árpádék korából valónak vél. Az ilyen „dúlt-keblü” magyartól nekünk – úgymond normálisoknak – is sok a félnivalónk. Egyébként ők, a „mélymagyarok” tették „naggyá” a Jönnek című opuszt.

Én egyébként most úgy fogom fel, mint egy szabálytalan szonettet, amelyben – bár a rím és ritmus szabadon és kissé hanyagul kezelt – külön tartalmi egység az első nyolc (4 + 4) és a második hat sor (3 + 3).  A quartinában megfogalmazott gondolat a terzinában teljesedik ki. Kulcsfontosságú mindig a kilencedik sor, amelyben megtörik, megtorpan a gondolat, lélegzetvételnyi pillanatra „leáll a líra”, hogy aztán frappáns szépséggel kiteljesedjék egyfajta crescendóban.

Ha másképp szemléljük, s másképp tördeljük a verset, ha a ritmusra figyelünk, akkor más műfajba is besorolhatjuk. Versértelmezési és -értési feladat is ez Spiró kapcsán, de most nem szemináriumi dolgozatot írok. A gyakran utált és körberajongott Adyt sem emlegetem.

Színművek

A Spiró-drámákkal a ’90-es évektől kezdve ismerkedem. A személyes kontaktus immár könnyebb. Kárpát-medence szerte játsszák a drámáit. A Csirkefej címűt láttam ugyan, de már nem Gobbi Hildával, és később sem Törőcsik Marival – amikor a pesti Katonában felújították -, hanem a vásárhelyit, Balázs Évával. Az élmény azóta kikopott belőlem, de az emlék megmaradt, hiszen valami jót láttam.

Viszonylag közeli találkozásom tavaly történt Spiró-színművel. A Prah című darabot a temesvári Csiky Gergely Színház mutatta be.

Próza

A regények összességét nem olvastam, de a Kerengő, a Feleségverseny, a Tavaszi tárlat és a Kémjelentés című novella-gyűjtemény igen előkelő helyen lakozik ama „belső könyvespolcon” is: prózaírói etalont jelentenek. Az íróasztalom bal oldalánál elhelyezkedő, kézügyben levő polcon találtatnak. Spirót olvasni kell. És dicsérni. És szidni is, de csak aztán!

Néhány gondolat a Kémjelentés című kötet kapcsán (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2011. 218 oldal.)

[Után-érzések

Manapság, amikor oly sokszor sms-ekben csúcsosodik ki az alkotói kedv és az emberek közötti kapcsolattartás, egyfajta luxus novellát olvasni. Olyan fényűzés az olvasás, amely adott ugyan és viszonylag könnyen hozzáférhető, de bárki nem képes vele élni. Ha azonban megenged(het)i valaki magának, hogy kézbe vegye Spiró György új kötetét – kiszabadul a hétköznapi csapdából, s bebocsáttatást nyer(het) abba a másik világba, ahol sajátos írói erővonalak határozzák meg a rendet –, és bizony, annak az olvasónak eléggé emlékezetes élményben lehet része. Nem az írások egzotikuma, hanem inkább a honi valóhoz tapadt volta miatt. Spiró hősei és helyszínei általában ismerősek: urbánus emberek, többnyire belvárosi helyszíneken élnek és mozognak, néha azonban elrándulnak a módosabb és levegősebb budai kerületekbe, mondjuk arra, amerre az 59-es villamos meg a 112-es busz szok járni, de olykor felszállnak a 212-esre, vagy a fogaskerekűre, sőt a János-kórházig és a Rózsadombig is elmerészkednek. Akár az elmúlt években megjelent regényekből is lehetnének ismerősek a helyek és az őket benépesítő emberek, ha nem tudnánk, hogy Spirónak – származásánál, eszmélésénél, kötődésénél fogva – milyen erős a ragaszkodása a magyar vízfej közepéhez. Évtizedek óta majdhogynem természetes, hogy ez az író primer éltető közege, s minden kultúrtörténeti kaland után ide kanyarodik vissza, mert főként itt tartózkodik a hétköznapokban, leginkább itt él, és mivel e hely nagyon otthonos számára, csakis ez maradhat, amelyért leginkább aggódik.

Mert bármilyen kegyetlen legyen is az írói eljárás, a látás, a kérlelhetetlenség, azáltal, hogy felmutat egy-egy valóságdarabot, egyben a féltést is megfogalmazza. A kötet címadó írása azonban mégis egy külföldi helyszínre – az agonizáló Tito délszerb államába, valószínűleg annak is az északi részébe – való kiruccanást, egy félmúltbeli emléket idéz, amelynek van egy máig visszahatoló következménye. Miért ne lenne? A dolgok közt akkor is létezik összefüggés, ha különösebben nem emlegetjük őket, hanem csak akaratlanul jelezzük. Azt írja Spiró: „Rágalmazómmal húsz év múlva találkoztam. Pontosan úgy nézett ki, mint egy ember. Kicsi malacszemével alulról pislogott fölfelé, felszólalását nyávogó hangon mondta el, testtartásából sugárzott a kisebbségi létből üzletszerűen megélők elszánt, szüntelen panaszkodása. Valaki bemutatott minket egymásnak. Kezet fogtunk. Nem mondott semmit. Én se mondtam semmit. Mit mondhattam volna?” Van még ilyen ide-oda való bóklászásról szóló írás több is (Hajbók, Lehet, hogy ő az, Tischdamen) de mindeniknek a lényege ehhez az origó-szerűnek emlegetett kiindulóponthoz hatol vissza, legyenek azok átrándulások a Nagy Vízen vagy éppenséggel közel-keleti, jeruzsálemi kapcsolat- és gyökér-keresések.

Megdöbbentő az a majdhogynem sebészi pontosság, ahogyan egymás mellé helyezi a szavakat és a jelentésük által teremti meg a valóság-szövetet. (Kocsiút éjjel) Nincs sok kecmec, máris ott ülünk a hátsó ülésen egy elvtársi gépkocsiban és együtt araszolunk hősünkkel – az íróval, nyilván, mondjuk –, aki egyes szám első személyben szólva teszi hitelessé a beszédét. Autózunk a sejtelmes éjszakában a csehszlovák elvtársak felé, és izgulunk, miközben hallunk valamit a „spanyolos bácsikról”. Úgy tűnik, hogy 1949-ben járunk, vagy valamivel később, s ez bizony Rajk- és a Slánský-per, a dühöngő sztálinizmus ideje. „Vác után észak felé kanyargós, kátyús, szűk országút, fák szegélyezik, és nappal is olyan, mint egy hosszú, sötét, félelmetes alagút.” Még ma is beleborzongunk. Hiszen tudjuk, hogy Rajk bevallotta, amit el sem követett. Slánský talán nem azt mondta, de annyit elismert, hogy az bőven elég volt, s a vég mindkettejük esetében dicstelen. És a tévedés felismerése később, a bűnbánat már nem más, mint halottak csókolgatása.

Több írás is visszavisz a létezett szocializmus korába, ezekbe a közelebbi időkbe, amelyek már-már érinthetően frissek, hiszen a ’70-es és a ’80-as évek vidámnak emlegetett kádárizmusa, sokunknak ez az idő az ifjúsága. Éppen felvillan a kornak teste (Hetvenkilenc augusztusa, Szabadságharc), de olyannyira, hogy a valóság rozsdás lemezeiről folyton lepattogzik a gitt, és fájóan sejlenek a korábbi idő-rétegek, az, ami volt két-három évtizeddel korábban, s az, amit mindenképp szerettek volna eltakarni most legutóbb, de úton-útfélen átüt, átdereng, átszivárog, mint gézpólyán a vér. Ugyanezen hangulatok élnek aztán tovább az új időkben – gyaníthatóan a ’90-es években tartunk és már itt fent, a harmadik évezred első évtizedében –, mintha a rendszerváltoztatás nem is jelentene igazi cezúrát.

„[A diri] türelmetlenül ütlegelni kezdte a nevezetes, hosszú parkettafájával az alsónadrágon át a seggemet” – olvassuk a Díszpolgárok című novellában, a felvezetésben, hogy aztán a végén ismét találkozzunk az érdemes pedagógussal, de immár másutt: „A bajuszkájának csak a színe változott. – Tegeződjünk – ajánlotta. Bólintani bírtam. Figyelemmel követi a pályámat, mondta, és gratulál a sikereimhez. Büszkén közölte, hogy nemsokára százéves.” Mesteri csavarintással fejezi be Spiró: „Talán az is kell a hosszú élethez, hogy ne őt verjék, hanem ő verjen.” Mintha abban az esztendőben született volna ez az írás, amikor egy bizonyos kilencven fölötti elvtárs lejött a Rózsadombról és megnyilvánult a médiában, hogy ő bizony nem…

A kötet szerkesztési elve az időben történő előrehaladást tekintve nem teljesen következetes. Az írások csak nagyjából követik az idő folyását, gyakori az szövegen belüli visszautalás, néha a témák is hol vissza-visszaugranak, hol előreszaladnak bizonyos motívumok. A szerző magabiztosan kezeli a nyersanyagot, azt is mondhatnánk, hogy igencsak könnyedén érzékelteti azt a drámaiságot, amely a kihirdetett katarzis ellenére is jelen van és kibonthatatlanul füstölög, itt feszeng benne. És bennünk is megmarad. Túlél mindent. Ilyen a Temetői járat című írás is, amely bizonyosan az 59-es villamoson zajlik. Úgy rémlik, hogy ez a novella a jelen válogatás legemlékezetesebb írása. Jelen van itt a nyilvánvaló és bunkó antiszemitizmus. Ugye a mostani Széll Kálmán tér a névváltoztatás óta is olyan, amilyen, „valószínűtlen alakok imbolyognak a hőségben”, kurvák, csencselők, hajléktalanok, tolvajok sokasága, minden van ott az emberpiactól az órával jelölt találkahelyig, olyan, hogy ennyire „csúfat még a Balkánon is ritkán találni”, aztán: „Meglódul a villamos, ötven méter után, az alagutat követően piros lámpát kap, ahogy szokta, ezen nem segít se rendszerváltozás, se forradalom.” Csakhogy itt hamarosan tanúi lehetünk annak a metamorfózisnak, ahogyan a lumpi fokozatosan leveti magáról a város mocskát – ahogy kifordul a villamos az alagútból, s elhalad a Déli pályaudvar mellett, majd jobbra haladva kapaszkodni kezd a Böszörményi úton felfelé – elmarad Turul –, túl vagyunk már a Királyhágó téren – s egyre inkább pol-gá-ro-so-dik minden köröttünk, mintha világok határát lépnénk át –, fennebb, az Apor Vilmos tértől tova felé már nem illik mocskolódni és zsidózni. Van egy pillanat, amikor az írói alteregó vet egy pillantás az utazó közönségre – s nemcsak a kötekedő alakkal foglalkozik, aki ruházata és külleme alapján nem lehet a környék lakója, és úgy néz ki, hogy temetésre sem igyekezhet – „Nézem az ifjakat, magukba roskadva ülnek vagy bámulnak ki az ablakon. Némelyikük füléből vezeték lóg ki – olvassuk –, ők bódultan ingatják a fejüket. Húsz éve a villamoson még lektűröket bújtak, tíz éve újságot silabizáltak, ma már egy képekkel teli bulvárlap címeinek kibetűzése is nehezükre esne.” Legyen bármennyire is üde a hegyvidék levegője és zöldje a Vérmező környékéhez képest, kétségtelen, hogy az mp3-as lejátszóval s az 59-essel a mába érkeztünk. Az EU-lőre a következő novella-állomás. A soron következő írás, amelynek nem akármilyen befejezése van. Meg sem ittuk, de máris mind visszaböfögjük a savanyú koccintóst. Azt írja Spiró a végén, hogy: „Szégyellni kezdtem az anyanyelvemet.”

Minden kétséget kizáróan a nagy íróelődök villannak fel lelki szemeink előtt – Mikszáth, Móricz, Karinthy novellái –, azok, akik korábban jártak erre, s koptatták Pesten és Budán a flasztert. Annyira őket idézi, hogy legalább olyan emlékezetesnek érezzük a lényeget. Ilyen szempontból, s nem holmi pejoratív, nyikhaj szemszögből érvényes az után-érzés címbéli emlegetése. Az elődökhöz méltó itt minden betű. És mintha minden egyes témában ott lakozna potenciálisan egy-egy regény. Ráadásul: jobban fájnak, hiszen közeliek, teljesen a miénknek érezzük, még akkor is, ha legjobb szívvel levedlenénk őket, elhajítanánk, mint valami pille-palackot, de nem lehet, mert a mi időnkből valók, ide járnak, ide passzolnak, s olyanformák, mint az életünk, amely immár ránk záródott, döbbenetként kövesedett meg bennünk és velünk. Így maradunk meg. Ilyenek leszünk majdan a magyar Vezúv hamujában.

Ha írásokat kellene kiemelnünk a könyvben szereplők közül, minden bizonnyal a már említett Tischdamen és a Gyurka lenne elsősorban arra érdemes. A Tischdament azért, mert mintegy három évtized távlatából üzen: már akkor is úgy látszott, hogy a fogyasztói társadalom nem az igazi eldorádó, úgy felőrli az embert, hogy még egy pillanatra sem látszik meg tulajdonképpeni lényege, és nem is biztos, hogy összejön neki „a vágy titokzatos tárgya”, a nő, a lakás, a megálmodott autó, a karrier vagy a (kis)polgári jólét. Még akkor sem, ha nem rúgják ki az olaszok. A szép reményekből és a lappangó tehetségekből nem marad semmi. Ott ül, él, lebeg, tántorog az éjszaka, a kupleráj mocskán, és eszébe nem jutnak többé az otthoni álmok. A szerző – bár ekkor még bohó és fiatal, csak hátizsákos turistaként forgolódik ama nyugati valóságban – komoly üzenetet hoz magával: nincsen remény, nincsen amiért figyelő szemünket Berlinre, Londonra, Párizsra vetni, onnan semmi reményre feljogosító üzenet nem érkezhet. A fogyasztó társadalom felzabálja az embert, s ami rosszabb: a lelket is megöli, bár az – sokáig úgy látszott – túlélte a vörös parancsuralmi rendszert és nem fulladt bele a Kádár-tokány-takonyba.

A Gyurka már minden ízében korszerű írás. A miénk. Megérkeztünk az új évezred első évtizedébe. Nem írja túlzottan le- és körül a helyzetet, csak jelzésértékű motívumokat közöl. „[A főorvos] hümmög és csóválja a fejét, mintha együtt érezne velem. A borítékot ott hagyja az íróasztalán hanyagul, ahová helyeztem.” „A falnál haldoklók ülnek egykedvűen maguk elé meredve.” „Anyám az őszt aligha fogja megérni.” „Ideje ott hagynom. Úgy megyek el, mint aki órákat töltött vele, holott alig öt percet összesen.” „Csak meg ne szeressem, csak meg ne szeressem most már, az nekem mindennél rosszabb lenne.” Itt nincsen már remény. Nemhogy a felmenőinkkel, de – ezek szerint – magunkkal sincs semmi kezdeni valónk. Teljesen elidegenedtünk, beadtuk szépreményű énünket egy-egy pláza elfekvőjébe, e-mail-en küldtük el álmainkat valaki ismeretlen címzettnek, s most itt kavargunk ebben a virtuális jelenben, hol mégiscsak vérre megy minden, mígnem…? Vagy mégsem?]

Egyebek

Az eddigi Spiró-életműnek (az író 1946-ban született) a nagyobbik része “megtörtént”. A felsoroltakon kívül egyebek is találtatnak benne. Szó nem esett arról, hogy kiváló egyetemi oktató, dramaturg, Kelet-Európa szakértő és publicista. A “mellékzöngékre” is figyelnünk kellene, hiszen általuk látszik meg a többi, az egész.

Bárdos András Spiró Györggyel beszélget a TV2 20 év című műsorában, 2009.06.11.

A Spiró Györgyre való mostani odafigyelést az az alkalom szolgáltatta, hogy a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár és Magyarország Kulturális Központja (Sepsiszentgyörgy) 16-án Sepsiszentgyörgyön, 17-én Csíkszeredában és 18-án Székelyudvarhelyen szervezett felolvasással egybekötött találkozókat a többek között Kossuth-díjjal is kitüntetett jeles magyar írónak.

Simó Márton