“Titok a drámaírás” – mondta mosolyogva Szálinger Balázs, aki a DráMA5 első napjának vendége volt. A drámaírót abból az alkalomból hívták meg, hogy megjelent egy kötete, amely egyben prózát, verset és drámát tartalmaz. Azt a Köztársaság című darabot is, amelyet az idei évadban műsorára tűz a helyi Tomcsa Sándor Színház. A közönségtalálkozó előtt beszélgettünk Balázzsal, illetve voltak némi előkészületei is elektronikus levélformában, de az író eléggé szűkszavúnak bizonyult még így is.
Nemrég Pesten jártam. Megfordultam a Centrál Kávéház környékén is. Benéztem a járdáról, de az író nem volt a törzshelyén… Közben azt olvastam rólad, hogy ismét “visszidáltál” Erdélybe…
Nem igaz, immár ismét Budapesten élek. És egy normális magyar író vagyok, csak már nem járok a Centrálba. Zalai gyökereim vannak, szeretem a gyermekkorom színhelyeit, Budapest is jó bizonyos szempontból, de valóban huzamosan tartózkodom időnként Erdélyben. A leghosszabb ilyen időszak tizenegy hónap volt, de voltam egy végben még egyszer négy, majd három hónapot itt. Egyébként írónak való Erdély és a Székelyföld is!
Amikor eljössz, nem hiányzik a budapesti pezsgés? Te inkább itt szoktál írni? (Ez egy villanylevélben, előre elküldött kérdés volt.)
Nem. A Centrál például egyáltalán nem hiányzik. Nekem már ilyen törzshelyem nincsen, kiszűrték az árakkal a selejtet, azaz engem… Tavaly többnyire egész évben Kolozsváron éltem (2011), január óta megint Pesten. Hogy mit írok mostanában? Tudja a fene! Cikkeket már nem nagyon, könyvről, színházról meg főleg nem, talán könnyűzenéről, de arról is egyre ritkábban. Válaszolni viszont válaszolok mindenre, csak ne haragudj a kurta mondatokért, örökös pakolásban vagyok, pár napra ismét kijelentkeztem abból a ronda világból, s ha már nyáron nem sikerült elmennem sehová, most lesz három napom külföldön, azaz Erdélyben.
Drámaíró vagy?
Itt bajok lesznek a kérdéssel, mert az a helyzet, hogy nekem nincs semmiféle színházi műveltségem. Amit írok, furcsa módon előadják. És amit írok, az nem valami előképzettség eredménye. Jóformán nem is jártam színházba, mielőtt színpadra írtam. Úgyhogy nincs áttekintésem a drámairodalomról, a műfajok történetéről, semmiről… Ne haragudj érte – ez sokkal őszintébb, mint ha válaszolnék valamiket, és kiderülne, hogy tökéletes ostobaság minden, amit mondok, mert nincs meg hozzá a szellemi hátterem.
A drámairodalom – magyar nyelvterületről és a magyar irodalomról beszélek – követi-e a kor eseményeit?
Nem tudom. De fontos lenne, hogy kövesse! A színház gyors-reagálású médium, s mindenképpen nagyobb közönséget ér el, mint az irodalom, ráadásul sokkal hatékonyabban. És maradandóbban, mint mondjuk a sajtó.
Miben különbözik a mai drámaírás a korábbi szenvedélyeidtől?
Nem tudom. Ha tudnám, milyen korábbi “marhaságokra” gondolsz, akkor se tudnék válaszolni.
“Átíródik-e” a színházi nyelv mostanában?
Tudomásom szerint a vers visszatérése a színházba viszonylag új fejlemény. Egyre több költőről tudok, aki színművekben is kipróbálja magát, és ennek biztosan van/lesz valami hatása a színházi nyelvre.
Mi a legfontosabb? Azaz ki? Egyik sarokba helyezzük az írót, a másikba a színházi szakmát, a harmadikba a közönséget… Mi kell a “népnek”?
Az író semmiképpen ne legyen fontos. A közönség a fontos.
Pályáztál a dráMÁzat című kiírásra, amelyre összesen kétszáztizenhét pályamunka érkezett?
Nem.
Hogy fogod megnyerni?
A Köztársaság című darabomat hamarosan játssza a Tomcsa Sándor Színház. Egyéb nincsen pillanatnyilag. De ez is egy nagy nyeremény! Valódi nyereség. A többi pedig titok. Még számomra is. Én valóban szeretek itt lenni. Január elején kezdődnek a darabom próbái, februárban lesz az ősbemutató. Azokban a hetekben sűrűbben fogok majd Székelyudvarhelyen tartózkodni. Hátha akkor bőbeszédűbb leszek!
* * *
Egy Istentől elfeledett vidéken
Székely Csabáról azt tudjuk, hogy hamarosan három színműve lesz. A Bányavirág komoly sikere után még augusztus közepén került sor Marosvásárhelyen a Bányavakság bemutatójára. Ezt a darabot is nagyjából ugyanaz a társaság, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió ismert művészei – Nagy Dorottya, Gulácsi Zsuzsa, Kovács Botond, Ördög Miklós Levente, Bányai Kelemen Barna – főszereplésével adták elő. Biztos, hogy a most Vásárhelyen előadott második darab is hangos sikernek örvend – már vannak ennek bizonyos jelei –, bár gyakran megtörténik játékfilmek „második részével”, hogy létrehozói nem képesek megismételni a kezdeti sikert. Székely Csaba azt nyilatkozta a minap, hogy nem kell tartani ettől, nem moziról van szó, nem látszik majd „után-lövésnek” a Bányavakság. A korábbi darabból megismert „ismeretlen” nevű erdélyi településen játszódik ugyan a darab, de ezúttal a hatalomért folytatott harcról és annak áldozatairól lesz szó.
Azonban a DráMA5 második napján a székelyudvarhelyi színpadon még a Bányavirágot láthattuk, úgyhogy egyelőre nekünk azzal illene foglalkoznunk.
Isten háta mögötti hely, bezárt bányával, kilátástalansággal és alkoholizmussal nálunk felé is bőven kerül. Viszont a problémákat, a mélységben lakozó bajokat képtelenek vagyunk felismerni és megfelelően „kezelni”. Tulajdonképpen „pofonegyszerű” történet: Vajda Iván (Viola Gábor) a munkanélküli bányász beteg édesapját gondozza. Kiutat keres ebből a zárt világból, akárcsak féltestvére, Ilonka (Nagy Dorottya), annak barátja, Mihály (Bányai Kelemen Barna), illetve a szomszédjai, Illés (Kovács Botond) és Irma (Gulácsi Zsuzsanna).
A sivár környezet, a kilátástalanság ellenére sem komor darab a Bányavirág, a különleges és fekete humor teszi naggyá, amely által az egyébként igen egyszerű jellemek kibontakozhatnak a rendelkezésre álló minimális lehetőségek révén. Székely Csaba nem nagy apparátust foglalkoztatva írta ezt a darabot – hiszen a hatodik szereplő, a beteg apa meg sem jelenik a színen –, hanem abból a minimumból gazdálkodott, az aknázta ki, ,„amink eleve van”. Sebestyén Aba rendező is kiválóan használja a darab nyersanyagát, amely egyébként Csehov tollára méltó, a lecsupaszított kulisszák, a minimalista jelmezhasználat (Lukácsy Ildikó munkája) – hiszen a turkálóból származó és a használhatóság alsó szintjéig viselt göncök is sikeresen erősítik és hitelesítik a sajátos kilátástalanságot, amely alkohollal és egyéb „apróságokkal” akár a miénk is lehetne.
Székely Csaba (Marosvásárhely, 1981) középiskolai tanulmányait Aradon végezte, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett diplomát, jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró szakán mesterképzős hallgató. Korábban az A Hét című kulturális folyóirat munkatársa volt, jelenleg a Manna.ro szerkesztője. Kortárs írókról szóló paródiakötete Írók a ketrecben címmel jelent meg a Fiatal Írók Szövetsége és az Erdélyi Híradó Kiadásában 2004-ben. Novellái a Látó, az Alföld és a Jelenkor című folyóiratokban jelennek meg. Bányavirág című színműve több jelentős díjat kapott 2012-ben Magyarországon és idehaza.
* * *
Minden kétséget kizáróan a DráMA5 második napját a Bányavirág és Székely Csaba uralta. A közönség soraiban többen is nehezményezték, hogy miféle “rusnya” témát dolgozott fel a szerző, hogy sok a szesz és a csúnya beszéd benne, hogy “deheroizálja” Székely Csaba a honi “valóságot”, hogy szépség nélküli világot ábrázol, holott egyéb is akad benne bőven. Akad, viszont az ilyen típusú színművek akár előtte is járhatnak olykor a jelennek, a túlzó ábrázolással, a szarkazmussal, a sötét humorral talán azt is felmutathatják, hogy milyenek lehetünk, ha nem figyelünk jelenlegi önmagunkra.
Simó Márton