DráMA 5 – 1. nap


Szebeni Zsuzsa színháztörténész és Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója

A DráMa5 szakmai találkozó nyitó-eseményeként jó érzés volt Tomcsa Sándorra gondolni. És megnyugtató Tomcsa szellemét idézni. Furcsa, hogy a drámaíróról intézményt neveztek el városunkban, furcsa, hogy emlegetik, de mégis bosszantó – mondta Nagy Pál színházigazgató –, hogy mindennek ellenére a jeles szerző nincsen eléggé jelen a mai kulturális köztudatban Udvarhelyen. Ha komolyan értelmezzük a Tomcsa-életművet, ha megvizsgáljuk a novellákat és az elbeszéléseket, akkor egyértelműen megmutatkozik, hogy a huszadik század közepének egyik legmarkánsabb írói életművéről van szó. Szebeni Zsuzsa színháztörténész, az Országos Magyar Színháztörténeti Intézet (OSZMI, Budapest) munkatársa, a Tomcsa-kiállítás kezdeményezője elmondta, hogy nem kerültek elő különös és egyedi relikviák, de az ezidáig ismert személyes tárgyak, fotók és levelek egy érdekes és a város számára fontos életpályáról árulkodnak.

Néhány évtizeddel ezelőtt – amikor e sorok írója a székelyudvarhelyi „népszínház” ifjúsági tagozatában működött – id. Hermann Gusztáv tanítványaként folyamatosan azt hallotta, hogy „Tomcsa soha nem akart elmenni Udvarhelyről”. Volt olyan pillanat többször is Tomcsa életében, amikor a pesti Vígszínházhoz hívták, meg újságot írni, szerkeszteni. Az író elindult Pestre – emlegette Hermann tanár úr annak idején, és hangsúlyozta, hogy nem is egyszer “adódott” ilyen rendkívüli ajánlat számára –, de mindig úgy sikeredett a dolog, a fővárosba való felutazás, hogy az útiköltséget Segesvárig „elkártyázta”…

Hogy pontosan mi volt az oka Tomcsa Sándor helyhez való kötődésének, azt ilyen hosszú idő eltelte után már nem tudjuk pontosan restaurálni, de annyi biztos, hogy ez az ember szerette a városát, s olyan életművet tett le az asztalra, amely Székelyudvarhelyen, és szerte a világban egyaránt állja a helyét. És ez az életmű úgy idevalósi, hogy ettől válik egyetemessé.

A kiállítás megnyitóján

Tomcsa Sándort nemcsak a helyi értelmiségiek méltatták, hanem a maga idejében gróf Bánffy Miklós is, aki egyike volt a húszas-harmincas évek legismertebb színházi szakembereinek. Ha Bánffy gróf ilyen üzenetet küld több évtized távlatából, akkor bizonyos, hogy Tomcsa Sándornak időtálló értéke és igaza van. Tomcsa Sándor „felfedezése” a jövő zenéje lesz. Még Székelyudvarhelyen is.

Simó Márton