Oly korban élt, amikor
„ Fegyveres őr parancsolt a merev ártatlannak,
Tán az Úr elaludt, elköltözött, vagy meghalt.”
Hetvenöt éves korában visszaadta lelkét Teremtőjének Páll Lajos. Sorsa sok szenvedés, megpróbáltatás, de a szenvedések tűzkohójában teljesedett ki csodálatos és egyedi költői és festőművészi tehetsége, sajátos képi világa.
A nyolcgyerekes fazekas családban született gyenge fizikumú, eszes kisfiú Marosvásárhelyre került középiskolába, már diákkorában feltűnt tehetsége, tanárai megvásárolták festményeit,olvasták verseit, mégis csak másodjára vették fel Kolozsváron a Festőművészeti Akadémiára, mert érvényben volt a „numerus clausus”: hét román, három magyar.
Rövid ideig volt csak egyetemi hallgató. Az 56-os forradalom leverése után 1959-ben letartóztatják, három napig étlen-szomjan tartják fogva, bírói úton államellenes összeesküvés koholt vádjával súlyos börtönbüntetésre ítélik. A huszonéves Páll Lajos megjárja a kommunista diktatúra szörnyű börtöneit. A Duna-szigeteken homoktöltést építtetnek velük, amit elmos a víz, de mindig újra kell kezdeni, éhezik, fázik, megalázzák, sokszor megverik, sötét magánzárkába zárják, mert szappanból Krisztusfejet gyúrt. Kibírta.
A börtönben a hatalmas szabadságvágy íratta vele a verseket, nem volt papírja, a fejében írta és őrizte meg a költeményeit. Erővel, lélekhittel legyőzte félelmét: Mi lesz, ha Isten kiejt a markából?
Megpróbáltatásai szabadulása után sem értek véget. Tanulmányait nem folytathatta, állást nem kaphatott, verseit nem közölték, évekig nem állíthatta ki festményeit. Szülőfalujába tért vissza, „ hazai prófétának Korondra.”
„Nekem nincs menekvés,
Törvénytartó népem
ajkán én már ki nem mondott
káromkodás lettem.”
Ebből a hűségből fakadnak festményei, a messziről felismerhető és félreérthetetlenül erdélyi képei és költeményei.
Versköteteit forgatva összeszorul a szívünk. Költészet és látvány, a székelység jövője miatti féltő aggodalom és népszeretet, fohász, átok és áldás, szenvedés- és lázadás költészet övé. Festményein ragyog a fény, szikrázik a téli fehérség, ég a nyár, és tündököl a tavasz, átölel az ősz, a színes hajnal és az alkony melegsége. Megszépül a korondi, sóvidéki táj, amelyet vigyáznak a kis templomok, kisimul az egyszerű emberek konok, kemény arca.
„Általa lett híres e föld”, sok díjjal jutalmazták, amit ő szerény mosollyal fogadott.
Páll Lajos szavaiban Székelyföld szíve dobog, hazatalál képein és mi is hazaérkezünk vele.
A székelyföldi írók közössége
* * *
Korondon végső nyugalomra helyezték Páll Lajost
A sóvidéki nagyközség szülöttének, a költőként és festőként egyaránt jelentőset alkotó művésznek a gyászszertartása déli egy órakor kezdődött a Kalonda-alji temetőben. A többszáz fős gyászoló tömeg, a végtisztességtevő rokonok, falus-, író- és festőtársak, a hazai és magyarországi közélet jeles személyiségei megrendülten állták körül az életének 75. életében elhunyt Páll Lajos koporsóját.
Úgy az egyház képviseletében megszólaló lelkészek, mint a művésztársak, egyaránt a megőrzött és gyarapodott talentumokról szóltak, amelyekkel a költő és a képzőművész igen tudatosan és jól sáfárkodott. Ferenczes István, a Székelyföld nyugalmazott főszerkesztője a jó baráttól, Katona Mihály polgármester attól a falubelitől, akire évtizedeken át joggal volt oly büszke a közösség, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a tavasszal a Hargita Megyéért-díjjal kitüntetett alkotótól búcsúzott. A megyei tanács elnöke beszédében kifejtette, nem gondolta volna, hogy a díjátadó lesz az utolsó alkalom, amikor a művésszel életében találkozhat, de még így is a sors különös kegyének tekinthette, hogy személyesen ismerhette.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a magyar embertől, a minket hídként összekötő nagy egyéniségről beszélt, Nagy Benedek, nyugalmazott tanár, politikus, az egykori harcostárs, a börtönévek során emlékezetben megőrzött és hordozott Páll Lajos-verseket idézte, Majla Sándor költő pedig egy ez alkalomra írt költeménnyel búcsúzott.
Páll Lajos (Korond, 1938. április 2. – 2012. november 9., Székelyudvarhely) életműve másokéval összehasonlíthatatlan, egyedi és értékes. Az 1956-os követő megtorlás-sorozat áldozataként – négy évet töltött a totalitárius rezsim börtöneiben – nem államvizsgázhatott, arra kényszerült, hogy szabadúszó képzőművészként éljen.
Belső száműzetésben, csendes alkotói magányban élt családjával együtt szülőfalujában. Sajátos hangulatú képei mellett igen jelentős, hol halkuló, hol markánsabban megszólaló lírája is, amely az utóbbi két évtizedben látszott kiteljesedni.
Az október 9-én elhunyt művész tagja volt a Magyar Írószövetségnek és a Romániai Írók Szövetségének, a Romániai Képzőművészek Szövetségének, valamint a Politikai Foglyok Országos Szövetségének is. 1995-ben Aranka György díjat, 1998-ban Pro Cultura Hungarica díjat kapott. 2002-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díjjal, 2006-ban ’56-os aranykereszttel, 2011-ben a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze és Szervátiusz-díjjal ismerték el munkásságát, 2012-ben pedig a Hargita Megyei Tanács tüntette ki a megyében adható legrangosabb díjjal.
Simó Márton
Tekintse meg a Farkas Antal kollégánk képgalériáját a Székelyhon.ro -n és a temetésen készült videó-felvételt: 1.rész, 2.rész.
* * *
Páll Lajos képe alá
Nehezen tudod kivonni magad a hatása alól. Valld be: mikor azt a helyet választottad kezdő pedagógusként, elsősorban őmiatta tetted. Volt a verseiben valami nagyon vonzó, amit csak Petőfinél éreztél valaha, hogy talán te is tudnál úgy írni – csak éppen nem tudsz. Hogy voltaképpen festő, ez volna a tanult szakmája, arról kevesebbet tudtál, láttad repróit lapban, folyóiratban, de azt, hogy nem fejezhette be az akadémiát, mert elhurcolták, akkor még nem tudtad, később sem beszélt erről, csak mosolygott sokat sejtetően, kusza bajsza belógott az időbe, haja csapzottan hullt alá, egyik szemöldöke felugrott, mintha öngyilkosságra készülne. Most mérgeszöld a víz, aranytól sebzettebb, hitetlenül bujkálnak a rigók, s megpróbálsz hosszú őszökre gondolni – olvastad a kéziratot, a szorongató éjszaka ott ólálkodott a kapunál az akác alatt. Ó, már régen nem te jársz a patakok mellett, magad törvényén lettél szökevény, király, lázadó betyár —, indítsd hát ólomkatonáid, az emlékeket, az éjszaka megverten takarodott el, vitatkoztatok is, az első eset, amikor valaki véleményed kéri, büszke vagy, és nem állod meg, hogy „poétikai, stilisztikai ismereteidet ne kamatoztasd”, találsz, hm, nem jó rímeket, sántító kádenciát, bort isztok, hétdecis palackból való rizlinget, és el is szemtelenedsz, egy-két verset kidobásra ítélsz (javasolsz), mekkora a meglepetésed, mikor szinte szó nélkül elfogadja vélekedésedet, és azok a versek aztán nem is jelennek meg a kötetben, …menj…de visszajöjj az esti lobogásra, mikor kigyúl a parti bokrok tornya, s a szederinda harmatosban jár, itt légy! És mennyire költőietlennek tartottad az utolsó sort, amelytől később sznob látogatók, törleszkedő újságírók annyira el voltak ragadtatva: Tüzelő kéne, míg tart a jó idő!…Akkor már volt fogalmad róla, mit jelent a tüzelő beszerzése, sosem voltál képes a nyári hónapok alatt elintézni, holott mi kellett volna hozzá, inni egyet az erdésszel, aztán szólni egy-két havernak, fogadni traktorost és motorfűrészest (druzsbást), venni liter pálinkákat, szalonnát, esetleg szalámit, hagymát, kenyeret, kitraktorozni a hegyre, a havasi mezőbe, az erdész kibélyegzi a fát, a motorfűrészes ledruzsbázza, kiszabja méterre, a haverok felhasogatják, hazafuvarozzátok, idehaza (hol? hiszen nincs lakásod, albérletben kujtorogsz családostól, a tizenhét év alatt öt vagy hat helyen is szállásozol) összerakjátok, hadd száradjon.
Aztán szeptember végén, október elején felaprítja a házról házra burrogó favágó traktor, és fásszínbe kerül a bükkfa tüzelő. Te? Ittál mindenkivel, de sosem voltál képes favágó kaláka szervezésére. Éjnek évadján kopogtak ajtódon, tanár úr, meghoztuk. Fatolvajok jöttek, húsz lépésre a rendőrség (milícia), rá se hederítettek, fojtott hangon közölték, mennyi fa van a szekéren, az ennyibe kerül, fizettél, adtál pohár pálinkákat, mire összecsaptad a tenyered, már elillant a szekér a hegyi emberrel. Reggel a szomszédok aztán csodájára jártak: hogy engedted magad így átverni? Hogy ott hat méter fa volna? Hát a szekéren lehet hogy annyinak látszott, de huncutok ám a hegyiek, a közepére revest és görbét dugnak, mintha levegővel fújnád fel a gumiból készült sellőfarkú hableányt, szerelem céljából. Röhögtek a szomszédok, a falu egyetlen tömbházának boldog lakói. A művész aztán meglátogatott, hozta a színes borítójú kötetet, leült a szobában, és zsebtükröt kért. Ceruzát vett elő, kinyitotta a könyvet a belső címoldalnál, majd furcsa fintorokat vágva, mintha borotválkoznék, fürkészte arcát a zsebtükörben, te pedig nem tudtad mire vélni a dolgot, azt hitted, kissé kapatos talán, hogy ilyen figurákat csinál, tán mindjárt verbunkozni kezd, ám a ceruza sebesen dolgozott, és ahogy a tükör mutatta, kissé ferde keretben megjelent a költő arca, felvont bal szemöldökével, de az most már nem úgy mutatott, mintha le akarná vetni magát, hanem valami megfogalmazhatatlan mementót hirdetett, annak az emlékezetét, amelyet szonettjeiben is megörökített: a megélt borzalmat, test és lélek kín-próbáját a Csatornánál, a látogatást a halál előszobájában, a visszatért ember kegyelmi állapotát, a keserűen bölcs tanulsággal, hogy békesség nélkül nem nő a fű se ki rajtunk, meg persze hogy szépen kellene élni.
Szikrázó telek havasi tája, hely a gondolatnak, a kapuk ősz óta tárva, szabad a határ, mert csak felfelé mehetsz, az Istenhez, ha magához emel, ki itt marad, szikkad, szigorodik: legelők bábakalácsa.
Nagy képeit műtermében tartja, közöttük él, mértékként sandít rájuk, hogy sose adhassa alább, a szülőföld tájait, embereit, köztük az édesapát és az édesanyát ábrázolják, írta egy műkedvelő műértő.
De a műterem falán van egy kép, amelyről annak idején nem mertek semmit se publikálni. Mikor a fazakas annyi gyermeke a sok iskola után sem megy semmire, csapja az agyagát s a korongközép kicsit elhúzódik azonnal onnét, csapja másodszorra, az agyag táncol, kék orrú krampusz kacag a tálból, nem szól senki ellen, most mindent megért, bicegő lábával csillagpor-útra lép.
Az agyagot ott palának mondják. Volt idő, hogy taposni kellett, nem voltak ezek a mai őrlők, keverők. A képen lenge ruhás fiatal lány tapossa a palát. Jobb kezével a köntös szegélyét fogja, bal keze hátul, a tomporán, kétség nem fér hozzá, dúdol magában, vagy a rádió szól, a fazekasok a legtájékozottabb emberek, munka közben mindig rádióznak, az anya éppen belépne a képbe egy kész nagyvázával, balról az üres korongot látjuk, várja a képlékenyre táncolt palát. A Mester ezt a címet adta munkájának: Agyagtaposó. Mert ahhoz, hogy palatánc, lábjegyzet kellene. Más nyelvekre fordítani meg végképp reménytelen. 1976-ban festette, tempera, vászon, nyolcvanötször hatvankét centiméter.
Ezt a képet mindig megbámultad, valahányszor nála jártál. Jó volt ott, mert a nagyobbik testvér oltalmát érezted, és azért is jó volt, mert néha olyanokat mondott, hogy napokig gondolkoztál rajta, aztán vagy felfogtad, vagy nem.
Egy kicsit bele is habarodtál abba a képbe. Nem tudod, kiről mintázta, nem is fontos ma már. Amint nézegeted a szép albumot, amelyet sajátos humorával neked és „parancsolódnak”, bénejednek dedikált, történetek jutnak eszedbe. Merengőzöl.
S várhatsz te is szép havazást, ráérőset, napig tartót. Rád csukja a menny az ajtót.
Bölöni Domokos
* * *
Majla Sándor
Korond Páll Lajost temeti
Hogy mit tesz ilyenkor
“Firtos fölött a Gondviselés”,
senki sem tudja.
Hogy miért dermed meg
időnként az idő,
senki sem tudja.
De azt mind tudjuk,
hogy Firtos alatt örökre
megállt egy ceruza,
örökre fehéren maradt
egy papírlap,
és végérvényesen
megbénult egy ecset.
Ej, te ’48, ej, te ’56!
Mit meg nem akartatok
tenni ti egy szerencsétlen népért,
és mi mindent megtoroltak
a hajbókolók,
az anyámelvtrársnős
székely pártnagyok…
Ej, te Duna-delta,
te dohos Jilava,
ej, te vastagfalú
Szamosújvár!
Hány embernek,
mennyi diáknak
törtétek kettőbe létét,
s lelkét mennyinek
rágtátok le csontig?!
.. de mégis:
Afrikában kihalhat a néger,
s a svédek szőkesége
semmivé fakulhat
– általad, Lajos –,
akár a neander-völgyi barlangfalon
a bölény,
a sófalvi bivaly
s a kíváncsi székely tekintet
örökre megmarad.
Korondnak vén, csillagos egén.
(Elhangzott Korondon, Páll Lajos koporsójánál, a Kalonda-alji temetőben 2012. november 12-én.)