Eljövendő szép napok

Hold (Moon, 2009), angol sci-fi, 97 perc, 2009

Nincs oxigén, nincsenek élőlények és ember is kevés. Nem népesítettünk be idegen bolygókat, a szokásos fehér űrhajós ruhát látjuk csupán, funkcionalitásra korlátozódó berendezési tárgyakat és gépeket. Megoldódott ugyanis az energiahiány: a Holdról érkezik az utánpótlás. Ugyanis jól benne járunk már a jövőben, néhány kezdeti gyors vágás után pedig semmit nem láthatunk többé a földi életből. Egyetlen férfi él a holdbéli tájon, immáron három éve felügyeli a berendezést, küldi a héliumot, hamarosan lejár azonban a szerződés, és ő hazamehet: feleségéhez, kislányához. Ahogy azonban lenni szokott, porszem kerül a gépezetbe, furcsa dolgok történnek, hamarosan pedig az is kétségessé válik, hogy egyedül van-e egyáltalán?

Duncan Jones díjesővel ünnepelt filmje visszatér a klasszikus sci-fi alapjaihoz: nem földönkívüliekkel és űrlényekkel kerül összetűzésbe az idegen tájakra szakadt, hanem saját magával. A 2001: Űrodüsszeia, de a Tarkovszkij-féle Solaris, a Sztalker vagy éppen a hasonlóan kevés költségvetésből és rövid idő alatt forgatott Időbűnök juthatnak eszünkbe, miközben a világítóan és embertelenül fehér űrállomás falai között várjuk, hogy elteljen az itt letöltendő két hét. A Sam Rockwell alakította főszereplő növényeinek emberi nevet ad, makettházikókat készít és beszélgetésbe elegyedik a Kevin Spacey nyugodt hangján megszólaló, érzelemkijelzővel is felszerelt, Gerty nevű számítógéppel. Mindennap edz, elfogyasztja zacskós ebédjét, kikocsikázik a fúrótornyokhoz, útjára bocsájt újabb szállítmányt a Föld felé, feleségétől videoüzenetet néz majd Gertyvel levágatja haját és szakállát: hazamenni készül. Egy nap azonban balesetet szenved, a betegágyon pedig már lehet, hogy nem is ő ébred fel. Vagy mégis? Hamarosan az is kiderül, hogy saját magunktól tanulhatunk meg a legjobban pingpongozni és hogy magunkra mindig számíthatunk, akkor is, ha körülvesz a magány.

A film nagyon pontosan és elegánsan bonyolítja a cselekményt. Nem hagy elvarratlan szálakat, megválaszolatlan kérdéseket, a látottak mégis ránk nehezednek, mint az űrhajósruha, hiszen ez a történet is, mint minden jelentős sci-fi, lehetne akár életünk része itt és most. A finoman társadalomkritikai felhangú, hangsúlyosabban már egzisztenciális kérdéseket boncolgató, akciójelenetekben és látványos trükkökben kevésbé bővelkedő jelenetek mesélnek és nem magyaráznak. Egyszerű, de nem hétköznapi történetet látunk, amely egy fordulattal még arra is rávesz, hogy ne kelljen döntenünk, kinek a pártján is állunk egy olyan versengésben, amelyben a két ellenfél egyformán néz ki, beszél és gondolkodik.

A filmet a 2009-es Sundance Fesztiválon mutatták be, abban az évben, amikor az ember Holdra lépésének negyvenedik évfordulóját ünnepeltük. A rendező, aki nem mellesleg David Bowie fia, saját ötletéből készítette első filmjét, producerként pedig megnyerte hozzá Trudie Stylert, Sting feleségét. Következő filmjéből, a már jóval nagyobb költségvetéssel forgatott, hollywoodi sztárokat is felvonultató Forráskód címűből sem hiányoznak az egyszeriség és egyediség mibenlétét, az önigazolást firtató kérdések. Hiszen itt is, akárcsak az előző filmben, hiába gondoljuk, hogy két lábbal szilárdan állunk a Földön, mégis kiderül, hogy olykor valamennyien a Holdon járunk.

Boda Székedi Eszter

Port.hu adatlap