A “Vén Farkas” hagyatéka

Hogy mit hagyott az utókorra a közelmúltban elhunyt esztelneki László János, ahogy a székelyudvarhelyiek ismerték, a “Vén Farkas”, még nem tudni pontosan. Szabó Károly filmrendező, a Városi Könyvtár megbízott igazgatója ígéretet tett, hogy a kéziratokat méltó körülmények közé helyezik, s a későbbiekben kutatható állapotúvá rendezik. Feltételezhető, hogy ez így is fog történni, hiszen Szabó Károly olyan intézményvezető, aki komolyan veszi ígéreteit. Biztos, hogy jelentős a képzőművészi hagyaték is, hiszen évtizedeken át “deszkákat” faragott, rengeteg polgári-értelmiségi lakást “felszereltek” ilyen művekkel Udvarhelyszéken, és fontosak a távol levő munkák is, amelyeket “műtárgy-export” során, a világ legkülönbözőbb sarkaiba vitték magukkal az elszármazók. Jó lenne összegyűjteni egy retrospektív kiállításra valót ezekből a magángyűjteményekben lappangó faragványokból.

A szerzőnek életében két kötete jelent meg, egy vers- és egy egyberostált novella- és elbeszélésválogatás. Mindkét kötet többnyire baráti segítséggel állt össze, nem olyan opuszok, amelyeket nagy szakmai hagyománnyal és gyakorlattal rendelkező könyves műhelyek készítettek és juttattak el az olvasókhoz. Ennek ellenére azonban látszik, jól körvonalazódik az az irodalmi pályaív, amelyen a szerző több mint négy évtizeden át haladt. Akár a meglévő és látható műveket is érdemes lenne lektori/szerkesztői szűrőn át újravizsgálni. Jelentősnek látszik a nagyprózai hagyaték, s az esszéírói munkásság, amelyből eleddig csak töredékeket láthatott az érdeklődő. Biztosak lehetünk abban, hogy vannak olyan szegmensei esztelneki László János hagyatékának, amelyek avatott kezekben igazi fényükben mutatkozhatnak meg egykor.

Simó Márton

Ez alkalommal álljon itt mementó gyanánt néhány “Vén Farkas”-vers és egy novella Murányi Sándor Olivér tollából, akit gyermekkor élmények ihlettek e szeretetet sem nélkülöző írásra.

* * *

 

Megszakadt hun rege

Hun atyám nyílvesszeje vagyok, ki

Véres arccal, mongol lovon ülve

Néma sztyeppről nézi a világot –

Gondolatom vad, kóbor lovasként

Bolyong szét az időbe merülve.

 

Lelkem a hun isten lelkéből van,

Nyilakat von a Halál ellen,

S hogy az íjnak húrja megpendül,

Hangot ad…

 

Maraşu

1964 tavaszán a Duna-csatorna menti

politikai fogságom egyik helyszínén

A Duna folyik, mormog és zúg:

Fülembe suttogja Maraşut,

 

A falut; nádtenger a korhadt fűzek között

Századokra fogja vissza az időt…

 

Falut? – csak néhány sár- és sás-halászkunyhót!

Ős népe kenyérért bányássza a folyót;

 

A ki-bedőlt vesszőkerítések szélén

Szél fütyül homokot s a giz-gazt terelgetvén.

 

Határa rabásta töltések s csatornák;

Nagy öreg fák kötik meg fehér homokját;

 

Nádrengetege, mint a szél, lebben, mozdul,

S lesz sok halottnak síró tolmácsául.

 

Itt szenvedtem, s még vissza ide vágyok;

Ős csendet ringat e hely és örök álmot.

 

Egy nap megindulok, s megyek, megyek, megyek –

A földjére roskadok és eltemetkezek.

Rabságomra emlékezve,

Székelyudvarhely, 1975. V. 2.

 

Halálom után

 

Elment a költő, ki

Csontnyílnak húrján pengette

Napkeletnek a dalt,

Elment anyjához,

Az Őszhöz:

Észrevétlen meghalt.

 

Csend, nagy csend a korban!

A szél is hallgasson el.

Tisztán kell hallani:

Valahol egy szűzlány

S egy harcos a dalát énekli.

 

Ha elnémult a dal,

Torpanjatok meg egy percre,

S halkan így kérjétek:

– Nézd el, óh, te sokat

Nyomorgott,

Hogy nem értettünk meg…

Szucság, 1972. VI. 14.

* * *

Murányi Sándor Olivér:

Tavasszal a farkas megrázza magát

Húsvét másodnapja volt. A költő lakásunk bejárata előtt dülöngélt, és kölnisüveggel kezében, ököllel verte az ajtót. Anyám riadtan leste a kulcslyukon át, ő pedig, mit sem törődve a szomszédok szájával, fennhangon dicsőítette a nő feltámadást ígérő ölét, locsolóversbe foglalva persze – páros rímekkel, gyönyörű (helyzet)képekkel, alliterációkkal, valamint szokatlan metaforákkal –, és fel-felröhögött a sorok végén. A poézis varázsán lépcsőházat betöltő gúnyos vihogás sem tudott csorbát ejteni. Mert, mint később megtudtam: igazi poéta állt az ajtóban, aki úgy kerekítette a gondolatot, akár huszonegynéhány éve készülő domborművén Arany János arcát. Ezt az örökké születőfélben levő remekművet már nem egy fiatal házaspárnak ígérte oda nászajándékként. Szegény párocskák már rég elváltak azóta, vagy ezüstlakodalmukat ünneplik éppen nagyszobájuk üres fala előtt, ahová a nagy költő portréjának kellett volna kerülnie! A faragó poétára azonban mindig várni kellett.

Hát vártunk mi is, két öcsémmel, anyámmal együtt az ajtó mögött reszketve-remegve – vártuk, hogy távozzon –, mígnem nagy szerencsétlenségünkre megérkezett apám, s illedelmesen betessékelte egykori iskolatársát.

Őszülő haja csimbókokban hullott keskeny vállaira, bozontos szemöldöke alól két barna szemgolyó tekintett érdeklődően a nagyvilágba, széles állcsontja, hegyes bajsza és szakálla a sztyeppéken egykoron száguldó szkíta lovasokat idézte – nemhiába, hiszen ő maga állította, hogy sok évszázaddal korábban ott ügettek a génjei Vereckénél, vagy még annál is messzebb, valahol a szibériai mezők fagyos fövenyén.

Hun költőnek tartotta magát, mongol kánnak, aki élete árán védi véreit. Védte is szájával, de nem sokáig, mert az elvtársak hamar letartóztatták, s elküldték tíz évre nádat vágni a Deltába, hogy meggyőződhessen, hunnak és dáknak egy az őse: a természetet alakító ember. A „kúra” nem igazán sikerült, mint az később bebizonyosodott.

Szabadulása után pontosan húsz évig ivott, hogy elkerülje a „kezelés” utóhatásait. Tudta ugyanis, hogy olyan időket élünk, amikor tilos gondolkodni, életben maradásához tehát sürgősen el kellett altatnia a bensőjében dühösen dörömbölő felettes ént. Ezekben az években rengeteget utazott, jobban mondva hányódott és csavargott mindenfelé, míg végül kikötött a székely kisvárosban. Minden alkalommal harsány nevetést váltott ki belőlünk, gyerekekből, amikor meghallottuk jellegzetes, fura horkantását valamelyik utcasarkon.

− Jó estét, szervusztok, alászolgája! – lépett az előszobába, mi pedig gyorsan bemenekültünk a hálóba, s onnan füleltünk tovább kíváncsian.

– Picinyeim – kedveskedett szüleimnek –, ne kínáljatok semmivel, de ha már főztetek levest mára… Jól van, jöhet az a második is, megkóstolom, nem utasítalak vissza titeket, Gyopikák! (Elvált feleségénél maradt kislánya, Gyopárka nevével becézett minden gyereket.) – Jaj, te Pali, egyem azt az aranyos feleséged, úgy főz, hogy XIV. Lajos főszakácsa kuktának állhatna csak melléje! Hanem halljátok-e? Adtam én nektek tizenöt évvel ezelőtt egy faragott fogast, amit még nem fizettetek ki… El tudnánk-e rendezni legalább egy részletet most, a locsolás után?

Anyámnak már borsózott a háta, apám azonban elmosolyodott, s x-edik alkalommal is kifizette a fogast. (Később mesélte, ő tudta barátjáról, amit csak kevesen, hogy szerepjátszás ez is: a bősz, de lovagias locsolgató nem volt rászorulva, hanem a „csürhével” szembeni felsőbbrendűségét éreztette a zsebből kimuzsikált pénzzel. Fejtetőre állított logikája szerint, akitől ő kölcsönkért, azt voltaképpen megalázta: a nagy kán megengedhette magának, hogy a kávéra valót soha ne adja meg – a hitelező pedig szégyellt pár lejért szót emelni, hát inkább újra adott.) Miután vendégünk tenyerébe számolta a pénzt, az felpattant helyéről, s megindult a hajsza. Szegény anyám futott körbe a lakásban, a hun lovas meg utána, jobb kezében kölnisüveg, bal kezével pedig a fiatalasszony szoknyája után kapkodott igen szerencsétlen mozdulatokkal. A műsorszám ismerős volt, hisz ez volt húsvétjaink fő attrakciója, ami nélkül nem is lett volna ünnep az ünnep.

Végül apám szigorú tekintete megállásra késztette a harcos vendéget, aki nyilazó szkítából illedelmesen kanalazgató úriemberré nemesült, szája azonban továbbra sem állt be, azzal kezdte s végezte, hogy jól jegyezzük meg: egy Zsenivel van dolgunk – így, nagy Zs-vel –, akit még nem fedezett fel a század, éppen ezért becsüljük meg – legalább mi, akik előtt feltárult már a misztérium, és bánjunk vele úgy, ahogyan egy Zsenivel bánni kell. De hogyan bánjon az ember egy Zsenivel? A fene tudja, nem is tudta soha senki.

Amint jóllakottan kimasírozott lakásunk ajtaján, elkezdődött ismét a visszaszámlálás: jöhetett a következő húsvét másodnapja, hogy újra megleshessük a nomád művész mutatványát, aki szentül meg volt győződve, hogy egyszer találkozni fog magával Csaba királyfival, s akkor majd elmondja neki, hogy milyen elfajzottá vált népe, az emberek már a vezéreiket sem ismerik fel, fittyet hánynak a művészetekre, és csak gyűjtenek mohón, berendezkedve erre a rövid földi életre.

Évek múltán egy könyv hátoldalán láttam viszont a pipázgató Vén Farkast. Így nevezte magát, és így szólította őt az egész város is. Az emberek összerezzentek, ha felüvöltött valamelyik kocsma előtt. Verses- valamint novelláskötetét tartottam kezemben: Istenről értekezett írásaiban, meg „Nietzsche Frigyesről” elmélkedett, és – gyerekkori hitetlenkedésemre rácáfolva – nem is akárhogyan. Magam is meglepődtem, milyen nagy élvezettel olvastam végig könyveit, amelyek már a címükkel is életem fontos kérdéseit feszegették: Hol lakjunk a Földön? Üzenet a gépek árnyékából.

Rövid töprengés után elhatároztam: felkeresem a szerzőt, s elbeszélgetek vele. A szűk utcácska végén lepukkant lakás fogadott – ha lakásnak lehetett nevezni egyáltalán. Egyetlen keskeny szoba, függönnyel kettéválasztva, a falakon közismert személyiségek sárguló képei: II. János Pál pápa és Vlagyimir Iljics Lenin, Teréz Anya és Immanuel Kant, Milan Kundera és Arnold Schwarzenegger – mindőjük fölött pedig hősünk fiatalkori képe, szerény felirattal: „A Kozmosz költője”.

A padlón szanaszét heverő faforgácsok tanúskodtak az alkotás közelmúltban zajlott folyamatáról. Mikor a rozsdás ágyra akartam ülni, vendéglátóm éles hangon rám kiáltott:

– Állj! Minden költőnek van valami bolondériája! Az enyém pedig nem más, mint hogy az ágyamat rajtam kívül csak nőstény érintheti! Levezettem már itt jó néhány nem akármilyen diskurzust, nem akármilyen filozófus-lányokkal, s mindegyik menet ugyanazzal végződött: gyakorlatban is bemutattam nekik az immanenciát, azaz a „benne-lét” értelmét. Rendkívüli élményeimet egyetlen érintéssel sem szentségteleníthetik meg hímtársaim!

Félénken foglaltam helyet az ágyhoz közeli széken, s elnéztem a pipázó Mestert, amint egy nagy halom iratcsomó között keresgélte legújabb alkotásait.

– Látod ezt? Nyolc éve nem iszom, és tessék: tizenhárom kötetnyi kézirat magasodik az asztalomon! Maradandót alkotok, a faragás és az irodalom mellett saját filozófiám van már! Csak a legnagyobbakra tekintek, Aranyra – megboldogult kollégámra, Marx Karcsira, meg a többiekre!

– És ha szabad kérdeznem, mikor lesznek a könyvbemutatók?

– Könyvbemutatók?! Frakkban, nyakkendőben?! Tudod, hányszor volt rajtam öltöny eddigi életem során?! Összesen kétszer! Mindkét alkalommal a halálra készültem! Gyorsan beöltöztem és végignyúltam az ágyamon, hogy így találjanak majd meg… Tényleg úgy nézett ki mindkétszer: nincs tovább, itt a vég, meghalok, sírba viszem remekműveim sorozatát… Száz szónak is egy a vége, engem így ismer mindenki, egy kán nem hazudtolhatja meg önmagát!

Rendkívüli beszélgetésünket még egy látogatásom követte, fél évvel később pedig egy nagyvárosi aluljáróban láttam viszont Vén Farkast. Ott állt a lépcsőkarzatra kirakott könyvei mögött, zúzmarás szemöldökei közé apró barázdákat vont a szomorúság, máskor élénk szemei most fáradtnak tűntek. Nem értette, miért nem ismeri fel ez a rohadt világ Kiváló Géniuszát, pedig jómaga mindent megtett ennek érdekében, télen-nyáron ott volt a lépcsőknél, és kínálta műveit, de rá sem hederítettek az arra elhaladók.

Végül megelégelte a dolgot, s a fagy elmúltával nyakába vette az utat szeretett városa felé.

– Isten hozott, Vén Farkas! Jobb, ha maradsz a falkával! – köszöntötték otthon az emberek. Ismét birtokba vette a Patkányfészket – így nevezte lakhelyét, oda is biggyesztette minden írása végére: „Kelt a Patkányfészekben” -, nemsokára azonban különös dolog történt vele.

Tavaszi éjszaka volt. Az utcákon már csak a csendőrök jártak, meg néhány kóbor kutya, szemét után kutatva a kukák körül. A közeli temetőben panasz-zsoltárt recitált a halálmadár. Az apró tömbházakban mind elaludtak már a villanyok. Vén Farkas szótlanul baktatott hazafelé kedvenc kávézójából. Semmiféle alkoholt nem ivott, csupán találkozója volt egyik régi művészkollégájával, s igencsak kinyúlt a beszélgetés.

A Patkányfészek elé érve földbegyökerezett a lába: szerény lakjában égett a villany! Biztos volt benne: nem ő felejtette úgy, hiszen ilyesmi még soha nem fordult elő vele. Amikor belépett, s elhúzta a szobát kettéválasztó függönyt, tágra meredtek szemei a csodálkozástól.

Egy nem mindennapi Hím üldögélt ágyán: Csaba királyfi… !

Hogy miről diskuráltak azon az éjjelen, máig sem árulta el senkinek.

Tény, hogy azóta befutott költő lett, könyvei ma már nagy példányszámban fogynak, rengetegen olvassák verseit, csodálják fafaragásait – amiket a felejthetetlen éjszaka óta keleti motívumokkal is díszít.

Megjelent a szerző Felnyomták szentnek című kötetében, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2007